Az igazság nyomában: Félretájékoztatás és az álhírek ára – Hazudni nem szabad

Mit tehetünk akkor, ha valaki tudja, hogy kettő meg kettő négy, de ez annyira idegesíti, hogy fegyvert is fogna annak érdekében, hogy inkább szerda legyen a végeredmény?

Az igazság nyomában: Félretájékoztatás és az álhírek ára – Hazudni nem szabad

79 %
{{ average }} %
  • „Az anti-intellektualizmus áramlata folyamatosan átszövi politikai és kulturális életünket, abból a téves gondolatból kiindulva, hogy a demokrácia azt jelenti, hogy „az én tudatlanságom épp annyit ér, mint a te tudásod”. ” Isaac Asimov, Newsweek, 1980. január 21.
Szerzői értékelés
Szerző
79
%
Olvasói értékelés
Olvasó
Olvasói értékelés
{{ average }}
%
{{ average }}
%

Ugyan a hamis hírekre sokan a modern kommunikáció nagypályás machereinek átkos-kárhozott vívmányaként gondolnak, ez az elítélendő gyakorlat valószínűleg egykorú az emberiséggel. Ennek ékes bizonyítéka, hogy az időszámításunk előtt 1274-ben az egyiptomiak és a hettiták között lezajlott kádesi csata véres-értelmetlen döntetlennel zárult, ám ez a legkevésbé sem zavarta a két nép uralkodóit. Az ütközetet mindketten fényes diadalként könyvelték el, és ennek megfelelően hosszasan ünnepeltették magukat megtévesztett alattvalóikkal. Sőt, a kis híján fogságba eső II. Ramszesz arcátlanságában odáig merészkedett, hogy egy, az érdemeit ezerszeresen felnagyító eposzt íratott arról, hogy Ámon kegyeltjeként egymaga zavarta haza az ellenséget.

Ergo, ez a praktika éppen olyan kipróbált és bejáratott, mint amilyen ősi: egyedül az állami-egyházi információs monopólium szűnt meg, vagy enyhült. Az egyéneket gúzsba kötő cenzúra megannyi országban csupán egy szörnyű éra a boszorkányperekkel, a tortúrával és a nyilvános kivégzésekkel egy kalap alá vett, undorító mementója. Hovatovább, az internetnek köszönhetően egy kis furfanggal az elvileg elnyomás alatt nyögők is relatíve akadálytalanul tájékozódhatnak, vagy létrehozhatják a saját híroldalaikat.

Persze ez azzal a veszéllyel jár, hogy az áttekinthetetlenné duzzadt kibertérben bármikor felütheti a fejét egy, a forráskritikát úri huncutságnak tartó, megvezethető ostobákat felingerlő-kétségbeejtő, kapitális marhaság. A példák hosszasan sorolhatóak. Sokan szentül hiszik, hogy az egész világot sokkoló Sandy Hook-i mészárlás nevetséges színjáték. Csak a homályba burkolózó, rejtélyes-megfoghatatlan háttérhatalom tagjai ötlötték ki, hogy utána bábjaik segítségével keresztülverjenek egy alkotmánymódosítást, és elvegyék az USA lakóinak lőfegyvereit.

Mások vérét a Washington legsikkesebb pizzériái között bérelt hellyel bíró Comet Ping Pong alatti, pedofilokra specializálódott kazamata-kéjtanya borzalmait taglaló mendemondák forralták fel. Egyikük, Edgar Maddison Welch annyira felpaprikázta magát, hogy puskát ragadott, és azt követelte a halálra rémült pincérektől, hogy azonnal engedjék el a nem létező foglyokat. Manapság pedig páran a koronavírust 5G-tornyok felgyújtásával akarják megfékezni, mert azt vallják, hogy az nem közönséges fertőzés, hanem lélekmételyező-tüdődöglesztő hullámokkal élesített nanopor.

Ahogy az ennyiből is kiókumlálható, minimum trükkös logikus szisztéma szerint bemutatni az efféle badarságok változatos motivációjú terjesztőit, és az általuk létrehozott, makacs-mániákus tagadásra, agybajokra vagy üres blöffökre alapozott közösséget. De szerencsére a gyaníthatóan nem kevés kutatómunkát végző Andrew Rossi könnyűszerrel veszi ezt az egy szerényebb képességű pályatársát feltétlenül térdre kényszerítő kihívást. Karon ragad minket, aztán posztmodern Vergiliusként akkurátusan végigkalauzol a téboly, a manipuláció és a látszatra deklaráltan nem ügyelő, viszont paradox módon ezzel a megcélzottaknak még hitelesebbé váló propaganda poklának bugyrain.

Küldetéstudatos, magukra mocskos-becstelen eszközeik dacára egy üdvös ügy kereszteslovagjaiként hivatkozó aktivisták, veterán politikai fixerek, elmebetegek, kufárok, hírnévre ácsingózó, önjelölt médiaszemélyiségek vagy éppen életformájukat sirató, reményvesztett átlagpolgárok: egyre megy. Valamennyien lehetőséget kapnak arra, hogy kifejthessék a nézeteiket. Így bepillantást nyerhetünk a rendszer működtetőinek hétköznapjaiba, és pontos képet alkothatunk magunknak arról, hogy miképpen épül fel ez a bizarr-alternatív szubkultúra.

Ráadásul külön öröm, hogy a jeles szakember eközben nem esik az olcsó moralizálás csapdájába, és a Michael Moore nevével fémjelzett iskola híveire jellemző, tudatos-hatásvadász torzítás sem ront az összképen. A direktor egyszerűen hagyja, hogy a tények önmagukért beszéljenek: a tetteken, és az álhírek kiváltotta reakciókon van a hangsúly. Azaz a megszólaltatottak önszántukból, netán kéjes boldogsággal az arcukon csomózzák meg az akasztásukhoz használt kötelet.

Egyik-másik jelenet mintha egyenesen Ladislas de Hoyos méltán iskolapéldává nemesedő, az ártatlanságát szajkózó Klaus Barbie-val készített interjúját parodizálná. Hiszen míg 1972-ben Lyon bestiális hóhéra kígyókat megszégyenítő hidegvérrel tagadott és terelt, itt senki sem rejti véka alá büszkeségét. Tort ül a legaljasabb, józan ésszel felfoghatatlan gátlástalanság, primitív provincializmus és a vegytiszta, kimagyarázhatatlan-menthetetlen hülyeség.

Összességében tehát elégedettek lehetünk – ám ezzel együtt a záróképsorok után esélyes, hogy óhatatlanul is hiányérzetünk támad. Mivel miközben sorra hullik le a lepel az érintettek motivációiról és technikáiról, a lényegről, jelesül, a slendrián törvényi szabályozásról szinte alig hallani. A rendező tömjénfüsttől rettegő ördögként kerüli annak a kivesézését, hogy beleférhet-e a szabad véleménynyilvánításba az előre megfontolt szándékú dezinformálás, vagy ellenőrizhetetlen-alátámaszthatatlan koholmányok nagy nyilvánosság előtti megfellebbezhetetlen igazságként tálalása. Emellett arról sem tudunk meg semmit, hogy az illetékesek miért nem hajlandóak orvosolni az egyre zavaróbb problémát.

Vagyis egyrészt a legérdekesebb kérdések szégyenszemre megválaszolatlanok maradnak. Másrészt Rossi már-már a demokrácia egyfajta elháríthatatlan-kivédhetetlen hibájának tünteti fel azt, hogy egyesek bizonyítási kötelezettség nélkül delirálnak tévképzeteikről, és valóságnak állíthatja be sejtelmeit. Holott ahogy arra többen rámutatnak, kellő elszántsággal a vígan tenyésző hazugsággyárakat jószerivel hetek alatt fel lehetne számolni, vagy érdemben csökkenthetnénk az anyagi és ideológiai mozgatórugók mentén okozott kárt. De ezen egyetlen kihagyott ziccer kivételével nincs okunk panaszra, ezért ha szeretnénk elmélyedni a sokak fantáziáját megmozgató témában, egy percet se habozzunk: irány az HBO Go!

Összefoglalás

Az igazság nyomában: Félretájékoztatás és az álhírek ára – Hazudni nem szabad

Az igazság nyomában: Félretájékoztatás és az álhírek ára – Hazudni nem szabad

Az igazság nyomában: Félretájékoztatás és az álhírek ára – Hazudni nem szabad
Szerzői értékelés
79
%
Egy, az álhírekkel és azok terjesztőivel foglalkozó dokumentumfilm.
Igen alaposan és közérthetően körbejárja a témát, elfogultság vagy ítélkezés nélkül.
Kínosan kerüli a felelősség kérdéskörét.
{{ totalLabel }}
%
{{ userRateLabel }}

Neked ajánljuk

Kiemelt
{{ voucherAdditionalProduct.originalPrice|formatPrice }} Ft
Ajándékutalvány
-{{ product.discountDiff|formatPriceWithCode }}
{{ discountPercent(product) }}
Új
Teszteltük
{{ product.commentCount }}
0% THM
{{ product.displayName }}
nem elérhető
{{ product.originalPrice|formatPriceWithCode }}
{{ product.grossPrice|formatPriceWithCode }}
{{ product.grossPrice|formatPriceWithCode }}
{{ product.displayName }}

Tesztek

{{ i }}
{{ totalTranslation }}
Sorrend

Szólj hozzá!

A komment írásához előbb jelentkezz be!
{{ orderNumber }}
{{ showMoreLabelTranslation }}
A komment írásához előbb jelentkezz be!
Még nem érkeztek hozzászólások ehhez a cikkhez!
Még nem érkeztek hozzászólások ehhez a cikkhez!
Segíts másoknak, mondd el, mit gondolsz a cikkről.

Kapcsolódó cikkek

Magazin címlap