Mary Cover Jones amerikai pszichológust a viselkedésterápia anyjaként tartják számon szakmai körökben. Egyik kísérlete során egy 3 éves kisfiút, Petert szabadított meg sikerrel a nyulaktól való félelmétől. Peter rettegett az állatoktól, amire Cove Jones meglepően reagált: újra és újra nyulakat vitt a közelébe. Először egy ketrecbe zárt állatot vitt be a szobába, ahol a kisfiú édességet evett és más gyerekekkel játszott. Peter kezdetben rettegett a nyúltól, ahogy azonban telt az idő, egyre közelebb lehetett engedni hozzá az állatot, anélkül, hogy elmenekült volna. Idővel a kisfiút az sem zavarta, ha a ketrecből kiengedett nyuszi az ujjait nyalogatta és kezéhez törleszkedett.
„Peter esete megmutatja, hogyan lehetséges a félelmet laborkörülmények között megszüntetni”
– írta Cover Jones 1924-ben. A szakértő megfigyeléseiből nőtt ki az úgynevezett expozíciós terápia, amely során a páciensek kontrollált körülmények között szembesülhetnek a bennük félelmet keltő dolgokkal, és így lassan megszokva azokat legyőzik rettegésüket. Most, lassan egy évszázaddal Cover Jones kísérletei után a neurológusok már azt is tanulmányozni tudják (egerekben legalábbis biztosan), hogy mi történik az agyban, ha félelmet érzünk, és hogyan hat erre a folyamatra a viselkedésterápia.
Molekuláris emlékek
Ossama Khalaf, a svájci EPFL kutatója pontosan ezt teszi: génszerkesztéssel megjelöli az egerek agyában a félelmetes emlékeket raktározó konkrét neuronokat, majd megvizsgálja, mi történik, ha a rágcsálók felidézik ezeket az élményeket. És a szakértő munkája során kétségen felül igazolta, hogy Cover Jones ötlete helyes volt: a félelem megszüntetéséhez ugyanis újra és újra aktiválni kell az érintett idegsejteket. Az egérnek át kell élnie a mélyen bevésődött rettegést, hogy megszabadulhasson attól.
Amikor egy új élménnyel gazdagodunk, például gyerekként találkozunk egy számunkra félelmetes nyuszival, agyunkban neuronok egy csoportja együtt kezd aktiválódni. A köztük lévő kapcsolatok pedig ennek során megerősödnek, ahogy neurotranszmitter molekulák gyűlnek fel az idegsejtek közti szinaptikus résekben. A neurológusok többsége azon a véleményen van, hogy az emlékek gyakorlatilag ezekben a megerősödött kapcsolati mintázatokban tárolódnak.
Az egy-egy emlék kapcsán összeköttetésben levő idegsejtek összességét engramnak nevezik a kutatók. Amikor emlékezünk, újra ezek, az emlék formálódásakor aktív neuronok sülnek el.
A felidézés közben azonban átesnek egy átmeneti instabil perióduson is, amely során a köztük lévő kapcsolatokat fenntartó molekulák eltűnnek, majd újra legyártódnak. Ez az úgynevezett rekonszolidáció, ami annyit jelent, hogy a minden alkalommal amikor emlékezünk, újraépítjük és egy kicsit át is alakítjuk az emléket.
És pontosan ez a folyamat teheti működőképessé a viselkedésterápiát is. Az emlékezés során ugyanis lehetőség nyílik az emlék átépítésére, és így a félelmek elfelejtésére. „Ez volt legalábbis az elmélet, amellyel kapcsolatban sokan spekuláltak, de az új vizsgálat az első, amely közvetlenül demonstrálni tudta a folyamatot” – mondja Daniella Schiller, az Icahn Orvostudományi Egyetem kutatója.
Sokkos emlékek
Khalaf és társai olyan génmódosított egértörzzsel dolgoztak, amelynek tagjai teljesen normális életet élnek, feltéve, hogy rendszeresen megkapják a doxiciklin nevű hatóanyagot. Ha azonban nem adják be nekik a szert, bekapcsolódik bennük egy sor gén, aminek eredményeként minden aktív neuronban egy könnyen azonosítható molekula bukkan fel. Ilyen módon a rágcsálók agyát figyelve meghatározhatók azok engramjai: ha valamit megtanulnak vagy valamire emlékeznek, agyukban apró idegi hálózatok villannak fel, megmutatva az információk tárolási helyét.
A csapat nagy hasznát vette a módszernek a kísérletek során. Először is úgy idomították az egereket, hogy azok féljenek egy apró doboztól: ezt úgy érték el, hogy amikor az állatokat a dobozba helyezték, kisebb áramütéseknek tették ki azokat. Egy hónappal később az egerektől megvonták a doxiciklint, majd újra a dobozba tették őket – ezúttal sokkolás nélkül. A rágcsálók megdermedtek, jelezve hogy nagyon is emlékeznek a kellemetlen élményre. És közben fel is idézték az emléket, megjelölve saját neuronjaikat, így a kutatók azonosítani tudták a doboztól való félelmet hordozó sejteket.
Khalaf ezt követően expozíciós terápiának vetette alá az állatokat. Az egereket tehát újra és újra visszarakta a doboz, úgy, hogy közben nem esett bajuk. Ahogy a szoktatás folytatódott, a félelem egyre csökkent. És ami a legérdekesebb, minél inkább az eredeti emlék engramjába tartozó neuronok aktiválódtak a „kezelések” során, vagyis minél pontosabban idéződtek fel a rossz emlékek, annál gyorsabban szabadultak meg a félelemtől az állatok.
Az is kiderült, hogy az eredeti idegsejtek újbóli aktiválása nélkül nem lehet lerázni a félelmet.
Khalaf és társai ezt úgy igazolták, hogy kémiai úton gátolták a felcímkézett idegsejtek működését, és így próbálták azokat hozzászoktatni az immár ártalmatlan dobozhoz. Ilyenkor azonban a terápia nem működött. Amikor viszont a kérdéses neuronok aktivitását szintén kémiai úton fokozták a szakértők a hozzászoktatás során, az egerek még gyorsabban megszabadultak a félelemtől.
Emlékszobrászat
„Nagyon fontos eredményről van szó, amely azt sugallja, hogy a félelmet az eredeti, félelemet keltő emlék módosítása útján lehet lerázni” – mondja Jelena Radulovic, a Northwestern Egyetem szakértője.
Khalaf tanulmánya ugyanakkor új kérdéseket is felvet az emlékképzéssel és az emlékezéssel kapcsolatban. A vizsgálatok például gyakran azt mutatják, hogy az emlék rögzülésekor aktiválódott neuronok és az annak felidézésekor működő idegsejtek csak részben fedik át egymást. Így Radulovic szerint az sem zárható ki, hogy Khalaf kísérletének eredményeit egészen másként kellene értelmezni, és a sikeres hozzászoktatás mögött neuronok egy olyan, egyelőre ismeretlen csoportja áll, amelyeknek az emlék első rögzítésében nem is volt szerepük.
Bármi is legyen a helyzet azonban, az eredmények megerősítik, amit a pszichológusok és a pszichiáterek hosszú ideje hangoztatnak, vagyis hogy
a szorongásos kórképekkel küzdő betegek többségén segíthet, ha újra és újra felidézik az állapotuk hátterében húzódó traumát.
A traumatikus emlékek erejét ugyanis csak így lehetséges elvenni, mondja Khalaf.
Az is igaz ugyanakkor, hogy a hozzászoktatás nem mindenkinél válik be. Az emlékek újraélése bizonyos esetekben annyira kibillenti az addig stabil pácienst, hogy az az emlékezés miatt kénytelen újra szakemberhez fordulni. De Khalaf szerint lehetséges, hogy ez azért van, mert ilyenkor nem alakítják át az eredeti emléket a betegek, hanem különösebb átélés nélkül megpróbálják elnyomni, elkendőzni azt, ami hosszú távon károsnak bizonyulhat.
***
Mindebből persze a legtöbb elem egyelőre csak elméleti. Khalaf és társai megmutatták, hogy a félelem engramjai fontosak az érzés megfékezéséhez, de azt nem tudni, hogy a félelem később nem tér-e vissza. A csapat ráadásul egyelőre csak az agy egy szűk területére koncentrált, amely kifejezetten az új emlékek rögzítésében játszik szerepet, de azt nem tudni, hogy közben milyen folyamatok zajlanak a központi idegrendszer más részein.
A szakértők azonban abban reménykednek, hogy további vizsgálatok révén egy napon válaszolni tudnak majd arra a kérdésre, hogy kinél és hogyan működhet a leghatékonyabban az expozíciós terápia. És az új információkra alapozva talán idővel még jobb módszereket is kidolgozhatnak a félelmek legyőzésére.
