Felnőttként a denevérek – a világ egyedüli saját erőből röpképes emlősei – testének meghatározó része a szárnyuk. A mellső végtagok egyes fajok esetében akár 170 centiméterre is megnőhetnek, és azon túl, hogy lehetővé teszik a repülést, egy sor más funkciójuk is van: segítenek a rovarokat elejtésében, a fákon mászásban, a társak megkeresésében, sőt, a nyári hőségben való hőszabályozásban is. Az újszülött denevéreken ugyanakkor a legmeghatározóbb testrész kétségkívül a lábuk.
A legtöbb emlős akkor hátsó végtagokkal jön világra, amelyek a felnőtt példányokra jellemző méretek 20–60 százalékát teszik ki.
De ha összehasonlítjuk az újszülött japán patkósdenevér lábát az anyjáéval, a végtagok gyakorlatilag azonos méretűek
– mondja Kojabu Dajszuke, a Tsukubai Egyetem evolúciós embriológusa. Közben a később óriásira növő szárnyak az újszülött denevéreken aprók és sérülékenyek.
Funkcionális különbségek
Az újszülött és a felnőtt egyed olykor komikusan eltérő testarányai nem csak a denevérekre jellemzőek. Más fajoknál is előfordul, hogy drasztikusan átalakulnak az anatómiai arányaik, ahogy felnőnek. Ami fontos emlékeztető azzal kapcsolatban is, hogy a fiatal állatok sokszor egészen más életet élnek, mint felnőtt rokonaik. A különbségek tehát funkcionálisak is: az állatok számára életük későbbi szakaszában fontos testrészek, nem feltétlenül a legfontosabbak ahhoz, hogy túléljék a külvilágban, miután kibújtak anyjuk méhéből.
A furcsán kinéző emlősbébik világában ugyanakkor a denevérek valóban különlegesnek számítanak. Kojabu és kollégái vizsgálatai szerint, hogy az újszülött állatok hátsó végtagjai a felnőttkori hosszuk 70–95 százalékát teszik ki. Ami egyáltalán nem véletlen: a folyamatosan fejlődésben lévő kölyköket születésük után még hosszú ideig az anyjuk „cipeli”, gyakorlatilag állandóan. A denevéranyák azonban ezt a cipelést nem tudják a hagyományos értelemben kivitelezni, hiszen mellső végtagjaik a szárnyaik, amelyekre viszont szükségük van a repüléshez, mondja Nicole Grunstra, a Bécsi Egyetem evolúciós antropológusa. Így a kicsinyek maguk oldják meg a „rögzítést”, óriási lábaikat használva arra, hogy anyjuk bundájába kapaszkodjanak.
Utóbbi mindkét fél részéről elég döbbenetes mutatvány, hiszen az újszülöttek testsúlya szülőjük súlyának akár 45 százalékát is elérheti.
Összevetésképpen olyan a helyzet, mintha egy 65 kilós emberi anya egy 30 kilogrammos csecsemőt hozna világra – 39-es lábakkal –, majd mindenhová magával cipelné kicsinyét. (A láb nagy mérete egyébként annyira meghatározó egyes fajoknál, hogy a kicsik nem is fejjel, hanem lábbal előre születnek.)
Más fajoknál szintén vannak látványosan praktikus vonásai a fiatal állatok korai anatómiájának, még ha nem is ennyire extrém a helyzet. Az újszülött bálnáknak, delfineknek és más tengeri emlősöknek aránytalanul nagy farka van, hogy ne fulladjanak meg a nyílt óceánban. A tehenek, gnúk és más patások magasan fejlett lábakkal születnek, így a születésük után perceken belül lábra állhatnak, és futni is tudnak, hogy lépést tarthassanak a csordájukkal, ha menekülni kell. Sok nem emberi főemlősnek pedig már születésekor erős, ügyes mellső végtagjai vannak, hogy az anyjukba tudjanak kapaszkodni.
Vannak ugyanakkor olyan anatómiai sajátságok is, amely nem teszik ugyan önállóbbá a kicsiket, de mégis segíthet nekik biztonságban maradni, amíg nem tudnak gondoskodni magukról. Számos faj felnőtt egyedeinek gyengéje a fiatal állatok nagy szeme, magas homloka és pufók orcája – ezek a vonások gondoskodásra késztetik a felnőtteket, köztük az embereket is, ami segíti a fiatal egyedek védelmét abban az időszakban, amikor a leginkább sebezhetőek. Emberként annyira nyilvánvaló, hogy kedveljük ezeket a vonásokat, hogy például a kutyák háziasítása során is a preferált vonások közé került jónéhány, alapvetően a fiatal állatokra jellemző tulajdonság, akár a külsőségekre gondolunk, például a nagy szemekre, vagy bizonyos viselkedésformákra, így a játékosságra.
A babatest ára
A furcsa testarányoknak ugyanakkor megvannak a maguk hátrányai is. A vörös kenguruk mindössze egy hónapig tartó vemhesség után jönnek világra, és amikor kibújnak a szülőcsatornából, egy babnyi méretű, rózsaszín, kopasz kis csomóként teszik ezt. Születésükkor körülbelül annyira fejlettek, mint egy 8–12 hetes emberi magzat, agyuk és koponyájuk egészen apró, a testük hátsó része el van vékonyodva, és felnőtt korukban oly fontos és hangsúlyos hátsó lábaik csonkák és működésképtelenek.
Ahogy Ingmar Werneburg, a németországi Tübingeni Egyetem evolúciós morfológusa, Kojabu kutatásának egyik közreműködője mondja, ez a fejletlen magzati állapot nagyon veszélyes a kiskenguruk számára, hiszen szinte bármikor és bármitől elpusztulhatnak. De ez az ára annak, hogy a kis élőlény rövid méhen belüli fejlődése során testének elülső felébe öli az energiáit: az újszülött kenguruk legfontosabb testrészei az erős, szívni képes száj, és a mellső végtagok. Ezekre van ugyanis szükségük az állatoknak ahhoz, hogy anyjukból kibújva bemásszanak az erszénybe, és ott rátapadjanak az egyik mellbimbóra.
A kenguru problémáinak nagy része az anyaméhben eltöltött rövid időből adódik. De még a denevérek is, amelyek átlagosan három-négy hónapot töltenek a méhben – ami egyébként meglepően hosszú idő a méretükhöz képest – megfizetik az árat felnőtt méretű lábaikért. Szőrtelenül születnek, és rendkívül törékeny szárnyaik a felnőttkori méret csupán egyharmadát teszik ki, mondja Nodzsiri Taro, a Juntendo Egyetem biológusa, aki Kojabuval együtt tanulmányozza a denevéreket.
Az újszülött emlősök Picasso festményeit idéző szélsőséges testarányai idővel átalakulnak, és egy egészen másfajta életmódnak engednek teret. Amint a denevérek kilépnek a kisgyermekkorból, lábuk funkcionálisan háttérbe szorul az ekholokációt lehetővé tevő szájuk, érzékeny fülük és erőteljes szárnyaik mellett. A kenguruk szintén alapvetően átformálódnak, hiszen lábaik és farkuk óriási növekedésbe kezdenek az erszényben töltött hónapok alatt.
Gyakorlatilag teljesen átfordulnak a testarányaik, mondja Kojabu, aki szerint ez mindenek felett megerősíti, hogy az újszülöttek morfológiája nem egyszerűen a felnőtt morfológia miniatűr mása.
A fiatal állatok nem egyszerűen kisebb méretű előképei a felnőtteknek, hanem a felnőttektől jelentősen különböző, apró élőlények, amelyek egyedi szükségletekkel és sebezhetőségekkel rendelkeznek, és a felnőttekétől sokszor egészen eltérő módon tapasztalják meg a világot.
Ez pedig olykor olyannyira más testtel jár együtt, ami a felnőtt verzióhoz képest komikusnak hat.
A denevérek korai napjai talán sokkal egyszerűbbek lennének, ha repülésre kész szárnyakkal születnének, ahogy lehet, hogy a kenguruknak is könnyebb lenne az útjuk a hüvelytől az erszényig, ha a hátsó lábaikat is használni tudnák. De a méhben töltött rövidebb-hosszabb idő versenyfutás: ennek során a rendelkezésre álló erőforrásokat az újszülött számára leginkább fontos szervekre kell fordítani.
Vagyis minél előbb életképes magzatot kell produkálni, mert a rövidebb várandósság jobb az anyának, aki számára ez az állapot rendkívül veszélyes. Amíg az anyák kicsinyeiket hordják a méhükben, lassabbak és gyengébbek lesznek, ráadásul saját testüktől vonják el az erőforrásokat, hogy a kicsik fejlődni tudjanak. A különböző emlősök ezt a dilemmát változatos módokon oldották meg, ami rendkívül sokféle és olykor igen furcsa, de nagyon is funkcionális testarányokat eredményez az újszülötteknél.
