Richard E. Lyons bajban volt. A westernekre specializálódott producer kezdetben örült annak, hogy a termékeny Lewis B. Patten Death of a Gunfighter című regényének filmváltozatán dolgozhat, mivel a kiváló alapanyag úgyszólván garantálta, hogy ügyes adaptációval egy igazi kasszasikert fognak tető alá hozni. Ám, a projekt veszélybe került, mert a rendező, a műfaj egyik veteránjának számító Robert Totten sehogy sem tudott kijönni a főszereplővel, az egy elbocsátását semmi szín alatt el nem fogadó, a helyiek bűneit töviről-hegyire ismerő seriffet alakító Richard Widmarkkal. Ez még önmagában nem jelentett volna gondot, hiszen ahogy az ilyenkor lenni szokott, kifizették neki addigi munkáját, és másvalakit, jelesül a leginkább az első Piszkos Harry-ről ismert Don Siegelt béreltek fel a vadnyugati történet befejezésére. A csere után egy ideig minden nyugodt tempóban haladt tovább, mivel a férfi zokszó nélkül engedelmeskedett a fennhéjázó magabiztossággal magyarázó színésznek.
De az utolsó forgatási nap után jött a fekete leves. Siegel kerek-perec közölte, hogy miután az akaratos Widmark miatt nem tudta megvalósítani az elképzeléseit, nem érzi a magáénak a végeredményt és nem is szeretné, ha azt hozzá tudnák kötni. Lyons nem esett kétségbe, hanem felajánlotta Tottennek, hogy ha hajlandó egy kicsit megalkudni, akkor feltüntetik a plakátokon, ám az önérzetében mélyen megbántott művész nem kívánt élni a lehetőséggel.
A pénzember, tökéletesen tisztában volt azzal, hogy ha kiderül, hogy két szakemberből egy sem akarja névvel vállalni fáradozásai gyümölcsét, akkor abból világra szóló botrány lesz, de nem látszott kiút. A produkció sorsa tehát sötétebb nem is lehetett volna, ám szerencsére az ágazat egyik, ha nem legbefolyásosabb érdekképviseleti egyesülete, az Amerikai Rendezők Céhe még időben közbelépett.
A szakszervezet döntéshozói belemélyedtek a témába, meghallgatták az érintett feleket, majd úgy látták, hogy Siegel és Totten panaszai megalapozottak. Ergo, egyszerűen nem kényszeríthetőek arra, olyasmit valljanak a magukénak, amibe alig volt beleszólásuk. Belátták ugyanakkor, hogy Lyons joggal várja el, hogy legyen egy direktora, ezért arra jutottak, hogy a legjobb megoldás az lesz, ha egy kitalált személy nevét tüntetik fel a stáblistán. Ez a kompromisszum elfogadhatónak tűnt, így a magyarul A törvény éber őre címmel megjelenő westernt hivatalosan a sohasem létezett Alan Smithee-nek köszönhetjük. Az alkotás annak rendje és módja szerint hozta az elvárható kötelezőt, Lyons, Totten és Siegel pedig alighanem nehezen tudták visszatartani a kritikák olvasása közben a kacajukat, elvégre a pályája elején járó Robert Ebert mellett más kritikusok is áradoztak a számukra teljesen ismeretlen újonc debütálásáról.
A legendásan pletykás Hollywood-ban persze hamar kiderült a turpisság és a senkinek sem kellő western után sokan követelték, hogy ne kelljen a nevüket adniuk egy elvileg általuk jegyzett, de mások kívánságait és elvárásait tükröző filmhez. Jud Taylor először 1968-ban ragaszkodott ahhoz, a Burt Reynolds főszereplésével leforgatott Fade In-t ne vele hirdessék, és 1980-ban sem volt hajlandó sajátjának elismerni az Edgar Allan Poe díjjal jutalmazott Pánik az első oldalont, melynek végleges változatát a producerek a megkérdezése nélkül négy, a történetet semmivel sem előrébb mozdító, ám látványos gyilkossággal igyekeztek eseménydúsabbá tenni. „Smithee” első próbálkozásai tehát meglepő módon kifejezetten jól szerepeltek, de ahogy az várható volt, ez a trend hamar megszakadt, mert az évek során egyre többen és többen érezték úgy, hogy mivel vállalhatatlan műveik árthatnak a karrierjüknek, inkább szeretnék titokban tartani, hogy ők rendezték azokat.Ez természetesen érthető, hiszen a Lee Madden felügyelete alatt elkészült, vallatáshoz is remekül használható Ghost Fever, vagy a hazánkban a VHS-korszak során Robotok háborúja címmel megjelenő Ganheddo borzalmasra sikerültek. A Micsoda vőlegény-ként ismert The Shrimp on the Barbie-ról, vagy az elévülhetetlen érdemeket szerző klasszikusnak bajosan tekinthető Fatal Charm-ról és a Hitchcock sírján páros lábbal ugráló, gyalázatos Madarak 2-ről nem is beszélve.
Sajnos azonban az is megesett, hogy jóval szomorúbb apropó kapcsán került sor a cserére. A népszerű sorozat egyes részeit feldolgozó 1983-as Alkonyzóna-antológia munkálatai közben ugyanis az első szegmens felvétele során rázuhant egy helikopter a lent ügyködőkre. A balesetben az adott rész főszereplője, a megannyi alkotásban remek alakítást nyújtó Vic Morrow mellett a hétéves Myca Dinh Le, valamint a nála egy évvel fiatalabb Renee Shin-Yi Chen is életüket vesztették.
Ez már önmagában komoly csapást jelentett a produkciónak, ám mikor kiderült, hogy egy szóval sem közölték a szülőkkel, hogy csemetéik egy veszélyes, éjszakai jelenetben vesznek részt, ráadásul, feketén foglalkoztatták őket, hogy ne kelljen engedélyt kérniük az illetékes hatóságoktól a kora hajnali munkára, az alkotók közutálat tárgyává lettek. A mind jobban terebélyesedő botrányt látva, a stáb egyik second unit rendezője, az ügyben messzemenőkig ártatlan Andy House jobbnak látta levenni a nevét az elátkozott sci-fi horrorról.
Ahogy teltek-múltak az évek, úgy vált egyértelművé, hogy Smithee nem egy valódi személy, hanem a rendezőik által vállalhatatlannak érzett borzalmaknál használt álnév. Ezzel magától értetődő módon a magyar–amerikai forgatókönyvíró, Joe Eszterhas is tisztában volt és annyira tetszett neki az alias története, hogy úgy döntött, belevág egy, az egész álomgyárat kikarikírozó szatírába, melyben központi szerep jut a híres-hírhedt „direktornak”. Az elhatározást tettek követték, és végül négy kurta nap alatt meg is született az akkor még Gyilokvágyként futó forgatókönyv.A kismillió anekdotát feldolgozó sztori középpontjában egy kétségbeesett angol rendező, Alan Smithee áll, aki rá kell hogy döbbenjen, hogy balszerencsés neve miatt ha akarja, ha nem, de a sajátjának kell vallania egy hallatlanul pocsék filmet. Smithee viszont nem törődik bele a sorsába, hanem ellopja a mesterkópiát és azzal fenyegetőzik, hogy ha nem teljesítik a követeléseit, felgyújtja a pótolhatatlan példányt. A végül An Alan Smithee Film: Burn Hollywood Burn címre átkeresztelt mű sorsa kissé döcögősen indult, mert senki sem akart vele foglalkozni. A megkeresettek attól tartottak, hogy az alkotás túlságosan is negatív képet fest majd Hollywoodról. Végül azonban az író meg tudta győzni a vonakodókat arról, hogy a közönség értékelni fogja a sajátos humorát, így a kezdeti érdektelenség után egyik sztár a másik után vállalta el, hogy önmagát alakítva emeli az összképet.
Sylvester Stallone, Whoopi Goldberg és Jackie Chan, Billy Bob Thornton és Robert Evans, illetve Robert Shapiro producerek mellett még sokan törték magukat, hogy feltűnjenek az Eric Idle főszereplésével készült vígjátékban. Látszólag tehát minden szépen és jól alakult, ám Arthur Hiller rendező nem tudta elviselni, hogy Eszterhas újravágta az általa véglegesnek tekintett változatot, és sokak nem kis megdöbbenésére ragaszkodott hozzá, hogy Alan Smithee-ként jegyezze azt. Ezt eleinte a többség ügyes marketingakciónak gondolta, de a bemutató után világossá vált, hogy Hiller bölcsebben nem is dönthetett volna, mert a rettenetes, közel élvezhetetlen mozgókép az esztendő egyik, ha nem a legnagyobb bukásaként vonult be az ágazat krónikájába. Azon túl, hogy tízmillió dolláros költségvetésének hozzávetőlegesen a fél százaléka jött vissza, nem kevesebb, mint hat, anti-Oscarnak számító Arany Málnát zsebelt be, amiből ötöt maga a szerző kapott. A Rotten Tomatos-on nyolc százalékon álló, 1997-ben bemutatott rettenet így a várt siker helyett Smithee pályájának egyik mélypontja lett.
Ahogy láthattuk, a soha sem létezett, ám ennek ellenére nem kevesebb, mint kilencvenhat alkalommal dirigáló rendező karrierje a kezdeti sikerek után abszolút lejtmenetbe került. De visszavonulásról szó sem lehet, ergo, garantált, hogy a jövőben is gyakran fogunk találkozni a Hellr4iser: Vérvonal direktorának munkáival.
