Liberté, Égalité, Fraternité
Bár Eugène-François Vidocq-ra hagyományosan a modern rendőrség és a tudományosan alátámasztható bizonyítékokra fókuszáló kriminalisztika atyjaként emlékezünk, utódjai az ildomosnál gyakrabban keveredtek kényes-kínos botrányokba. A munkát lehetetlenné tevő, önnön fontosságában kéjelgő bürokrácia packázásai megannyi esetet siklattak ki, a nyomok szándékos ignorálásáról vagy megsemmisítéséről nem is beszélve. 1934-ben pedig Franciaország tekintélyes hányada tényként kezelte, hogy a kiváló politikai kapcsolatokkal bíró sikkasztó és csaló, Alexandre Stavisky nem öngyilkos lett, hanem a kormányt szolgáló detektívek röpítettek golyót a fejébe.
Ezt a gyanút egyébiránt tovább erősítette, hogy nem sokkal később az ügy egyik tanújának, a kenyerét bíróként kereső Albert Prince-nek az életét egy rejtélyes, testét összeroncsoló szerencsétlenség oltotta ki. Később a jog védőpajzsa mögé bújva gyomorforgató rémtetteket százezreiben vétkes kollaboránsok tépázták meg a testület renoméját. Aztán a nem végzetesen kompromittáltak tisztára mosása, és az iszonyatos, fentről bátorított, járványszerű brutalitás-hullám zilálta össze a közállapotokat. 1961. október 17-én a karhatalom pribékjei a legszerényebb becslések szerint is negyven, Algéria függetlenségéért síkra szálló tüntetőt vertek halálra, vagy dobtak félájultan a Szajnába. Ám valószínű, hogy tébolyult tombolásuk során ennél nagyságrendekkel több áldozatot szedtek. Míg manapság a sárgamellényesekként emlegetett demonstrálók és a kisebbségekhez tartozók ellen elkövetett túlkapások borzolják a kedélyeket.
Mindezek tükrében nem csoda, hogy a francia krimik jellemzően nem idealizált, rózsafüzért morzsolgatva beteg kiskutyákat ápolgató grállovagokként mutatják be a törvény embereit. Persze szó sincs arról, hogy az összes, egyenruhát húzó férfit és nőt sátáni gaztevőnek állítanak be. De a filmesek jellemzően komoly hangsúlyt fektetnek arra, hogy a jellemábrázolás ne forduljon a szomorú igazságot megszépítő paródiába. A vásznon felbukkanó hekusok ezért nem holmi enyhe orgonaillatot árasztó angyalkák. Még a becsületesek is hajlamosak görbe úton járni: rájuk ruházott hatalmukat leszámítva gyarló, vágyak, előítéletek és tévképzetek vezérelte, nemritkán pitiáner gondokkal küszködő kispolgárok, vagy gátlástalan törtetők, netán vérbeli, gerinctelen opportunisták.
Bosszú padlógázzal
Guillaume Pierret első egész estés alkotása, az Az eltévedt golyó sem tagadhatná le, hogy ennek a patinás iskolának a tradícióit viszi tovább. A műszaki zseni Lilo (Alban Lenoir) a legkülönfélébb bűncselekmények sikerét nagyban megnövelő, átalakított kocsik specialistája, ám végzetét ő sem kerülheti el. Egy balul elsült akcióért két évre ítélik, de a kábítószercsempészekre vadászó osztagot vezető Charas (Ramzy Bedia) alkut kínál neki. Ha képességeit a jövőben a másik oldalon kamatoztatja, akkor különféle, a rácsok mögött csigalassúsággal vánszorgó napokat elviselhetőbbé tevő kedvezményekben részesül, és nem kell leülnie az egész büntetését. A férfi kapva kap az ajánlaton, és nem okoz csalódást. Csakhogy mielőtt pártfogója beválthatná az ígéretét, beosztottja, a suttyomban narkotikumokkal csencselő, karizmatikus-kígyólelkű Areski (Nicolas Duvauchelle) agyonlövi, hogy mentse az irháját.
A vegytiszta harag hajtotta, önfejű vagány ezt természetesen nem tűrheti. Annak dacára, hogy a jelvényes bandita hajlandónak mutatkozik arra, hogy bevegye a buliba, eltökéli, hogy mentora megöléséért akkor is hűvösre juttatja, ha utána tepsiben viszik el. Veszett-szélsebes macska-egér játék veszi kezdetét. Az űzött vadként menekülő szökevénynek eleinte a szintén a csoportnál dolgozó barátnője, Julia (Stéfi Celma) sem hisz, vagyis kezdetben magányosan vág bele öngyilkossággal felérően eszetlen-vakmerő küldetésébe. Egyetlen ütőkártyája az, hogy az üzelmeit eddig profin leplező pernahajdert legalább annyira leköti, hogy eltakarítsa a tanúkat, mint az, hogy őt is a másvilágra küldje, és ez felkavarja az állóvizet.
Hiszen ámokfutását elnézve cinkosaiban felmerül, hogy mennyire bízhatnak meg a szervezet a hűség koncepcióján csendben göcögő, hallgatólagos fejében, és a ravaszabbak a saját pecsenyéjüket kezdik el sütögetni. Acélszilárdságúnak hitt szövetségek bomlanak fel, és senki sem tudja, hogy kiben bízhat. A parádés színészi játéknak hála, a fojtott-feszült atmoszféra hamar magával ragad és nem ereszt. Pláne, mivel a rendező bő marokkal adagolja az adrenalinban-tesztoszteronban tocsogó, ellenben a CGI-effekteket mellőző, remekül megkomponált bunyókat és autós üldözéseket. Csattognak a pofonok, csikorognak a gumik, és mi azon kapjuk magunk, hogy a kilencvenkét perces játékidőt húsznak is alig érezzük.
Szép, ámbátor...
Látszólag tehát nem panaszkodhatunk, és vitathatatlan, hogy nem csupán a Netflixen debütáló, az egy Monty Python jelenet, illetve a kihalási eseményt előidéző, audiovizuális atomkatasztrófa között ingadozó mezőnyhöz viszonyítva teljesít korrektül. Hanem egy objektív mércével mérve is abszolút vállalható, sőt, egyes jelenetével valósággal megbabonázó és a székünkhöz szegező kísérletről beszélhetünk. Ám ez sajnos ez nem változtat azon, hogy a történtet is jegyző direktor nem mert vagy akart elmozdulni a fal mellől. Azaz beérte a stílus már-már klisévé züllő, tankönyvi dramaturgiai sablonjainak igényes, de szellemtelen adaptálásával.
Ergo az a kissé paradox helyzet áll elő, hogy bár kétség nem fűződik hozzá, hogy jól szórakozunk, az ilyen-olyan fordulatokat, vagy a végkifejletet kedvenc szobanövényünk is előre meg tudja jósolni. Felfoghatatlan, hogy az amúgy kifejezetten tehetséges író-direktor miért nem kockáztatott egy kicsit, és elégedett meg a tökélyre polírozott minimummal.
Így összességében az Az eltévedt golyó műfaja egy meglepően élvezetes, ám újítónak vagy formabontónak bajosan nevezhető képviselője. Ezért ha lazítanánk egy kicsit az agyrohasztó nyári kánikulában, ne is keresgéljünk tovább. Viszont ha szebbre-jobbra várunk egy kiérlelt zsáner szabályait nívósan és pallérozottan, de egyedi ötletek nélkül felmondó próbálkozásnál, evezzünk más vizek felé.
