A jelszavak ‒ még ha általában nem is okoznak különösebb gondot ‒ mindenkinek okoztak már kellemetlen perceket. Tucatnyi különféle verzióra kell emlékeznünk, ezek némelyike rendkívül bonyolult a fokozott biztonság érdekében. És persze a jelszavak ellophatók, és előfordul, hogy visszaélések történnek az eltulajdonított adatokkal. Szóval ki a felelős? Ki találta ki a számítógépes jelszót?
Ahogy a kerék feltalálása, úgy az első jelszó megalkotásának története is a múlt ködébe vész. A rómaiak már használták ezeket. Shakespeare egy jelszóval indítja a Hamletet ‒ „Sokáig éljen a király!” ‒, Bernardónak ezzel kell igazolnia, hogy a dán király hű katonája. De mikor is született az első számítógépes jelszó? 
Valószínűleg a hatvanas évek közepén, az MIT-n kell keresnünk a jelszavak eredetét, amikor az egyetem kutatói egy óriási, időosztásos rendszerű számítógépet építettek, a CTSS-t. Számos informatikai újdonság eredeztethető ebből a korszakból, a CTSS-szel együtt született az e-mail, a virtuális számítógép, az azonnali üzenetküldés és a fájlmegosztás is.
Fernando Corbató, a CTSS program vezetője viszont nem gondolja, hogy őket illetné az első jelszó megalkotásának dicsősége. „Biztos vagyok abban, hogy voltak előzményei a mechanizmusnak.” Corbató elmondása szerint a probléma akkor kezdődött, amikor az általuk felállított több terminál mindegyikét többen kezdték használni, és az egyes felhasználók saját, bizalmas fájljaikon dolgoztak. Egy-egy felhasználói jelszó bevezetése „zárként” logikus megoldásnak tűnt.
Fred Schneider, a Cornell Egyetem informatika professzora szerint a hatvanas években még más megoldásokban is gondolkodhattak volna. Ilyen például a tudásalapú azonosítás, amikor jelszó helyett a gép egy olyan kérdést tesz fel, amelyre az adott felhasználó tudhatja a választ, a többiek pedig valószínűsíthetően nem tudják ‒ anyja leánykori neve és hasonlók. Azonban az informatika hajnalán egy ilyen rendszer felállításához viszonylag nagy mennyiségű adatot kellett volna tárolni az egyes felhasználókról, és senki sem akart jelentősebb forrásokat beleölni az azonosításba.
Ironikus azonban, hogy a jelszó modernkori feltalálói milyen kevéssé törődtek a biztonsággal. 1966-ban egy reggelén szoftverhiba zavarta össze a rendszert, aminek következtében minden bejelentkező felhasználó képernyőjén megjelent a CTSS teljes jelszólistája. De nem is ez a legjobb: Allan Scherr, aki a hatvanas évek elején kutatóként dolgozott az MIT-n, 25 évvel tette után beismerte a legkorábbi dokumentált jelszólopást.
1962 tavaszán Scherr annak a módját kereste, hogyan juthatna több gépidőhöz a CTSS-en. Heti négy óra előírt idővel rendelkezett, ami közel sem volt elegendő az új rendszer részletes teljesítmény-szimulációinak lefuttatásához. Így egyszerűen kinyomtatta az összes elraktározott jelszót. „Egy lyukkártya beolvasásával lehetett kérni, hogy az adott fájlokat offline nyomtassák ki. Egy pénteki estén kértem a jelszó-fájlok kinyomtatását, majd szombat hajnalban odamentem a kinyomtatott anyagokat tároló iratszekrényhez és magamhoz vettem a listát” ‒ meséli Scherr. Hogy ne ő legyen az egyetlen vétkes, másokkal is megosztotta a jelszavakat. Egyikük ‒ J. C. R. Licklieder ‒ rögtön elkezdett bejelentkezni a laborvezető, Robert Fano nevében és „gúnyolódó üzeneteket” hagyott hátra.
Scherr 1965 májusában hagyta el az MIT-t, amikor az IBM-nél kezdett dolgozni. 25 évvel később személyesen Fano-nak vallotta be tettét. „Biztosított arról, hogy nem veszik vissza a PhD-met.”
 
