Az USA-ban nem kis felhördülést keltett, hogy a nevét a Kaliforniai álommal és a Whiplash-sel a legnagyobbak közé beíró Damien Chazelle úgy döntött, nem mutatja be az amerikai zászló kitűzését az első holdra szállásig vezető útra, illetve Neil Armstrongra fókuszáló Az első emberben. Bár a 2012-ben eltávozott legenda családja egyből a direktor védelmére kelt, ő maga pedig azt nyilatkozta, hogy ezt nem politikai állásfoglalásnak szánta, hanem a világtörténelmi jelentőségű esemény kevésbé ismert aspektusait akarja megosztani a közönséggel, a baj már megtörtént: filmje esélyesen emiatt messze az előzetes várakozások alatt nyitott a legfontosabbnak számító piacán. Mindez komoly gond, mivel sajnos ennek árnyékában könnyedén elsikkadhat, hogy egy távolról sem élvezhetetlen, helyenként látványos, meseszépen fényképezett, ám hallatlanul felszínes művel állunk szemben.
Elöljáróban le kell szögeznünk: az, hogy nacionalista pátosz, anekdotikus történetvezetés, és jól hangzó, de a valósággal köszönőviszonyban sem lévő ál-konfliktusok helyett tragédiákkal-szenvedésekkel teli éveket bemutató, életszagú filmet kapunk, alapvetően örömteli. Ennek jegyében nincsenek jól hangzó, idézhető szövegek, vagy a cselekménybe erőszakkal beillesztett, modern kikacsintások: a hatvanas években, és nem annak holmi sajátosan értelmezett, torz változatában járunk. Ám, a forgatókönyvet jegyző Josh Singert igyekezete ellenére számos tényező akadályozza, hogy a koncepció kiteljesedhessen.
Ezek közül a legfőbb kissé paradox módon maga a főszereplő, mert a befelé forduló természetű férfit még őszinte hívei is kifejezetten visszahúzódó személyiségként jellemezték. Így Gosling nem kap teret arra, hogy emlékezetes színészi teljesítményt nyújtson. Helyette az idő javában enyhén hunyorogva, közönyös arcot vágva mered maga elé, miközben élete kisebb-nagyobb tragédiáinak és örömeinek javát már-már idegesítő, halvérű nyugalommal veszi tudomásul – épp úgy, ahogy a valódi Armstrong tette. Csöndes, erős jellem, kőszikla, a nyugalom szobra, kire alárendeltjeihez hasonlóan rá mernénk bízni az életünket – de miután nem derül ki, hogy mi formálta ilyenné, és semmiféle érezhető változáson nem esik át a sorsfordító esztendők alatt, messze nem elég érdekes ahhoz, hogy elvigyen a hátán egy száznegyven perces filmet.
Éppen ezért fontos lett volna, hogy a rendező szándékához híven valóban a hasonszőrű filmeknél eddig méltatlanul kevés figyelmet kapó események elevenedjenek meg a szemünk előtt. A témaválaszték bőségesebb nem is lehetne, mivel a Holdig vezető út távolról sem volt sima. A Gemini és az Apolló program hőseinek családtagjai reggelenként gyomorgörccsel búcsúztak el apjuktól, vagy férjüktől, mert tudták, hogy szerettük talán épp aznap fog farkasszemet nézni a vén kaszással. Ráadásul az ekkoriban lezajló társadalmi átalakulások, főleg a polgárjogi mozgalom miatt milliók, köztük befolyásos politikusok helyezkedtek arra az álláspontra, hogy egy kopár kőszikla meghódítása a lehető legostobább cél: inkább a szegények felzárkóztatására kellene költeni a dollármilliárdokat. Végül, ám nem utolsó sorban elvitathatatlan tény, hogy a világ legkiválóbb elméi törték éjjel-nappal a fejüket azon, hogy miféle mérnöki csúcsteljesítményekkel tehetnék lehetővé a lehetetlent.
De fájdalom, ezek az elemek már-már karikatúraszerű, stilizált módon jelennek meg. Az asztronauta neje, a családot erőnek erejével összetartó, láthatóan szenvedő Janet egy hevesnek bajosan nevezhető vitán kívül semmi jelét nem adja annak, hogy mekkora stresszel jár számára, hogy kedvesének bármelyik szimuláció, vagy gyakorlat az utolsó lehet, és, hogy az a munkájába temetkezik. Míg a szociális kommentár gyakorlatilag kimerül abban, hogy elhangzik Gil Scot-Heron szerzeménye, a beszédes című Whitey on the Moon, és a kutatás-fejlesztés szinte teljesen ignorálva van. Azaz, hangozzék ez akármilyen hihetetlennek is, közel két és fél órában egyetlen szálat sem sikerül érdemben kibontani.
Ezért szerencsére úgy-ahogy kárpótol, hogy a kiképzés, a gyakorlatok és a nagy utazás során játszódó jelenetek java igényesen megkomponált, már-már képkölteménynek is beillő látványorgiák. Az űr végtelenjét szelve önkéntelenül is megkapaszkodunk székünk karfájában, a korhű, nevetségesen primitívnek ható technika esetlensége a vért is megfagyasztja bennünk, a csúcspontnál pedig már-már megbocsátjuk azt, hogy nem csak, hogy Armstrongot nem ismerjük meg jobban, még a NASA a projektért vívott harcaiba sem pillanthatunk bele. A legkisebb mértékben sem lepne meg, ha a stáb effektekért felelős tagjai Oscar-díjjal, vagy minimum egy jelöléssel gazdagodnának.
Viszont ez nem változtat azon, hogy az Az első ember egy kifejezetten rossznak nem, ám kihagyott ziccernek minden további fenntartások nélkül nevezhető, nehezen bekategorizálható film, amit szomorú módon pontosan az roppant meg, hogy a játékidő javát egy, a történelemkönyvekben bérelt hellyel bíró, elszánt, kitartó, lenyűgöző akaraterővel bíró, de emberileg érdektelen személy bemutatására pazarolja el. Ha nem akarunk többet, mint nem túl mély, ám hellyel-közzel átfogó képet kapni arról, hogy mi is történt 1961 és 1969 között, ne késlekedjünk egy percet sem: irány a mozi. Ellenben ajánlott felkészülnünk arra, hogy egy pár kulcsjelenetet leszámítva lassan hömpölygő, izgalmak, vagy karakterfejlődés nélküli drámára váltunk jegyet.
