1. oldal

Ian Reid, a skóciai Royal Cornhill Hospital pszichiátere 25 éve kezel súlyos depresszióban szenvedő betegeket. Az intézmény falai közé érkező pácienseket először mindig pszichoterápiával és antidepresszánsokkal igyekeznek gyógyítani, ami azonban elsőre csak a betegek negyven százalékánál bizonyul hatásosnak. A betegek felénél hosszabb ideig kell próbálkozni, amíg a kezelőorvos megtalálja a megfelelő gyógyszert, a depressziós esetek 10‒20 százalékánál pedig semmiféle hatóanyag nem használ. Ezeknél a pácienseknél merül fel a harmadik opcióként az elektrokonvulzív kezelés (ECT), avagy ahogy a köznyelv hívja, a sokkterápia lehetősége.

Reid a terápia avatott szakértője, ami miatt rengeteg negatív visszhangot kapott egész karrierje során, de különösen az utóbbi években. „Akadnak, akik csak náciként vagy barbárként emlegetnek a világhálón, és már többen javasolták, hogy engem kellene sokkterápiában részesíteni, hogy tudjam, minek teszem ki a betegeket” ‒ mondja a pszichiáter.

A reakciók valahol teljesen érthetőek, hiszen az emberek többsége a Száll a kakukk fészkére című, 1975-ös filmből szerezte ismereteit, a mai kezelések azonban egyáltalán nem úgy zajlanak, mint a filmben látottak. A huszadik század hatvanas-hetvenes éveivel ellentétben ma már mindig altatásban, és izomlazító injekciók beadása után végzik a terápiát, és az elektrosokkot csak a beteg beleegyezésével használják. Ami a legfontosabb faktor azonban: az elektrokonvulzív terápia minden vitatottsága ellenére működik, különösen a gyógyszeres kezelésre nem reagáló, súlyos depressziósok esetében használják sikerrel. Elképesztő átváltozásoknak vagyunk tanúi a módszernek köszönhetően, mondja Reid.

Skócia 5 milliós lakosságából évente 400-an részesülnek elektrosokk-terápiában, és 75 százalékuknál jelentős életminőségbeli javulást hoz a kezelés. „Az ECT ott hat, ahol a pszichoterápia és az antidepresszánsok kudarcot vallanak” ‒ mondja Reid. Arról azonban, hogy pontosan miért is ilyen hatásos a sokkterápia, nagyon keveset tudunk. „Kissé érthetetlen a dolog: elsőre őrültségnek tűnhet, hogy elektromos impulzusok segítségével görcsrohamot váltunk ki, és ettől egy olyan rendkívül komplikált problémánál, mint a depresszió, javulást érünk el” ‒ folytatja az orvos.

Szerencsére nem feltétlenül kell minden elemében értenünk, hogy miért működik valami. „Cook kapitány már akkor is citromot etetett legénységével a skorbut megelőzésére, amikor még senki sem tudta, hogy mi fán terem a C-vitamin” ‒ mondja Reid. Ettől persze a szakértőt még nagyon is érdekli, hogyan működik a terápia. Az ECT nagyon invazív beavatkozás, és kedvező hatása az esetek egy részében elmúlik, így meg kell ismételni a kezelést. Reid célja, hogy a hatásmechanizmus felderítése révén valamilyen hosszabban tartó, kevésbé megterhelő módszert ötöljön ki a depresszió leküzdésére.

Az elektrokonvulzív kezelést 1938-ban olasz orvosok kezdték alkalmazni skizofrén páciensek esetében. Az ezt követő évtizedekben más országok szakemberei is átvették a módszert, és egyéb pszichiátriai kórképeket, például a depressziót is megpróbálták kezelni a segítségével. És bár az ECT sok esetben hatásosnak bizonyult, a páciensek számára rendkívül ijesztő és fájdalmas élményt jelentett a terápia, amely akkoriban még mindenféle fájdalomcsillapítás nélkül zajlott. A betegek általában előbb-utóbb elvesztették eszméletüket a fájdalomtól, többen csontjukat törték a görcsroham közben, és a kezelés hatásaként gyakran jelentkezett amnézia is. A hatvanas években kezdtek először altatással és izomlazítók beadásával könnyíteni a betegek helyzetén, az emlékezetvesztés azonban még ekkor is komoly problémát jelentett. Ennek kérdése csak a nyolcvanas években oldódott meg, amikorra kezelés során alkalmazott elektromos impulzusok hosszát jelentősen lerövidítették.

Napjainkra a sokkterápiának szinte alig mutatható ki mellékhatása. 2010-ben Maria Semkovska és Declan M. McLoughlin, a dublini Trinity College két kutatója 84 kutatás és összesen 2981 kezelés eredményeit tekintették át. Jelentős amnéziát csak a procedúrát követő három napban észleletek a betegeknél, 15 napon belül azonban helyreálltak emlékek, a páciensek memóriája pedig jobban kezdett működni, mint a terápia előtt. 

2. oldal

A módszer biztonságossága tehát nem kérdéses, így Reid és kollégái nekiálltak kideríteni, hogy mégis hogyan működik. 2009-től kezdve funkcionális MR vizsgálatokat végeztek a sokkterápiában részesülő depressziós betegek agyán a kezelés előtt, és az utána következő négy hétben. Reid korábbi kutatások révén tudta, hogy a súlyos depresszióban szenvedők agyában bizonyos régiók mérete csökken, ide értve a hippokampuszt és a szürkeállományt is, melyek mindegyike fontos az érzelmi funkciókkal bír. A kezelést követően a szakértők megmérték a páciensek agyának térfogatát, és úgy találták, hogy a hippokampusz mérete növekedett, a szürkeállományé viszont nem.

A kutatók egy másik, potenciálisan fontos változást is figyelemmel követtek, mégpedig azt, hogyan változtatta meg az elektrosokk az agy saját belső kommunikációját. Minden agyi régió fontos feladatokért felelős. A hippokampusz például az emlékek tárolásában és felidézésében játszik szerepet. Ha egy funkcionális MR vizsgálat közben egy emléket próbálunk előhívni, a műszer érzékelni fogja a hippokampusz aktivitásának növekedését.

Ha az agyi régiókat számítógépeknek tekintjük, akkor a teljes agy ezek hálózataként értelmezhető. Az egyik területen található idegsejtek más részek neuronjainak üzenve befolyásolják az adott régió működését, így a részek szoros együttműködésben tudnak dolgozni.

Már korábban is felvetődött annak a lehetősége, hogy egyes pszichiátriai kórképeknél ez az interkonnektivitás sérül. A skizofrénia és az Alzheimer-kór esetében biztosan tudjuk, hogy alapvetően megváltozik ez a belső agyi hálózat. 2010-ben az Aberdeeni Egyetem neurológusa, Christian Schwarzbauer olyan pácienseket vizsgált, akik elvesztették eszméletüket, és eredményeiket tartósan vegetatív állapotban levő betegek agyműködésével hasonlította össze. Úgy találta, hogy eszméletlen állapotban alapvetően más agyi interkonnektivitás figyelhető meg azon pácienseknél, akik előbb-utóbb visszanyerik éberségüket, mint azoknál, akik nem.

2011-ben Schwarzbauer és Reid közös kutatásba kezdtek az elektrosokk-terápiával kapcsolatban. Azt vizsgálták, hogyan változtatja meg a kezelés az agy belső hálózatát. Schwarzbauer az intekonnektivitás mérésére egészen új metódust vezetett be. A neurológusok általában néhány nagyobb agyi régiót választanak ki a kísérlet megkezdése előtt, majd ezek aktivitását a rajtuk átáramló vér mennyisége révén mérik. Schwarzbauer ennél sokkal precízebb metódust dolgozott ki: összesen 25 ezer régióra osztotta fel az agyat, majd az ezek közti kommunikációt vizsgálta a sokkterápia előtt és után.

Ez a kutatás jóval többet árult el a kezelés működéséről, mint a korábbi térfogati mérések. „Az agy kommunikációs hálózata drámai változásokon ment át a sokkterápia hatására” ‒ mondja Schwarzbauer. Az ECT mind a kilenc vizsgált beteg esetében a hálózat ugyanazon részét gyengítette meg, mégpedig a bal szem fölött található agyi régió, a dorzolaterális prefrontális kéreg bal oldalának összeköttetéseit.

Reid és kollégái ugyan nem tudták, de velük egy időben egy Saint Louisban tevékenykedő kutatócsoport is tanulmányozni kezdte a deperessziós páciensek agyi hálózatát. Yvette Sheline és munkatársai 18 súlyosan depressziós páciens agyi felvételeit hasonlították össze 17 egészséges egyénével, és úgy találták, hogy a dorzolaterális prefrontális kéreg bal oldalában található hálózat a betegek agyában túlságosan szoros összeköttetéseket tartalmaz.

Amikor Reid és Schwarzbauer tudomást szereztek Sheline eredményeiről, azon kezdtek gondolkodni, hogy vajon milyen módon lehet képes a sokkterápia „áthuzalozni” az agyat. Véleményük szerint a depressziós betegekben a megszokottnál szorosabb összeköttetésekkel rendelkező, túl aktív régiók hálózatbeli túlműködésükkel belső információtúltengést okoznak. Az ilyen kapcsolódások gyengítése révén ez a túlműködés megszűnik, és a páciensek agyi hálózata megkönnyebbül.

Reid jelenleg ezt a hipotézist próbálja igazolni, amihez továbbra is figyelemmel követi a sokkterápiára kedvezően reagáló betegek állapotát. Ha a szakértők feltevése igaz, akkor a visszaeső páciensek agyában ismét kiépülnek az említett túl szoros összeköttetések. Arra persze továbbra sincs ötletük a kutatóknak, hogyan szünteti meg néhány elektromos impulzus a hiperkonnektivitást, de remélik, hogy az egyre magasabb szintre fejlődő képalkotó eljárások révén egyszer erre is meglesz a válasz. Ha pedig sikerül megfejteni, hogy a sokkterápia pontosan mire, és hogyan hat, talán valamilyen barátságosabb módszerrel is elérhető lesz ugyanez az eredmény.