Az átok háza – Ez az év is jól kezdődik

Ha egy vérszomjas lidércekkel és válogatott gyötrelmekkel teli horror megtekintése során többször is felröhögünk kínunkban, az az álmoskönyv szerint igen ritkán jelent jót.

Az átok háza – Ez az év is jól kezdődik

34 %
{{ average }} %
Szerzői értékelés
Szerző
34
%
Olvasói értékelés
Olvasó
Olvasói értékelés
{{ average }}
%
{{ average }}
%

Korunk egyik, roppant nehezen kezelhető rákfenéje, hogy nem csupán a komédia írott és íratlan szabályait betartó tréfák élveznek kimondott-kimondatlan védelmet: pusztán a humorra való hivatkozás is sérthetetlenséget nyújt. Így a tréfához való jog emlegetése a véleményüket sunyin letagadó gyávák, sarokba szorítva villámgyorsan retiráló gyakorló elmebetegek és az egy marék, döglött-penészes molylepkénél is tehetségtelenebb antitalentumok menedékévé züllött. Ha szorul a hurok, az érintettek közlik, hogy vicceltek, netán szatírának nyilvánítják megjegyzésüket vagy művüket, és onnantól kezdve nyert ügyük van. Elvégre igen kevesen fárasztják maguk azzal, hogy megkérjék őket, hogy vegyék magukhoz Arisztotelész Poétikáját, vagy egy efféle könyvet. Aztán pedig a szakirodalom segítségével vezessék le egy esztétákból és humoristákból álló döntőbizottságnak, hogy mégis hogyan épült fel az állítólagos geg.

Természetesen a szórakoztatóipar képviselői is előszeretettel trükköznek a menekülés ezen hitvány, megvetésre méltó formájával. Tommy Wiseau manapság büszkén hangoztatja, hogy a rettenetes A szoba valójában abszurd bohózat, és anno Stephen King is azzal próbálta mentegetni a Maximális túlhajtást, hogy az főhajtás a ZS-kategória előtt. Míg az az eredetileg katasztrófafilmként a mozikba küldött, ám a nem szándékos paródia iskolapéldájává nemesedő Airport '79 – Concorde-nak jobb híján vígjátékként csaptak hírverést. De ez sem mentette meg a bukástól.

Azt, hogy vajon a médiát a 2009 óta békében nyugvó Átok-szériát feltámasztani hivatott alkotása gyomorforgató brutalitásával körbehaknizó Nicolas Pesce élni fog-e ezzel a szánni való kifogással, még nem tudni. Az azonban tény, hogy a végeredmény inkább egy, a horrort aprólékosan analizáló, majd ízekre szedő szakember a műfaj elé tartott görbe tükrének, és nem egy természetfeletti elemekkel megspékelt rémmesének tűnik.

Holott az alapötlet papíron kifejezetten érdekfeszítő. Az új életet kezdő Muldoon nyomozónak (Andrea Riseborough) nem sok ideje van pihenni, mert rögtön az első munkanapján egy rejtélyes haláleset szálait kell felgöngyölítenie. Hamar kisül, hogy az áldozat eutanáziapárti fekete angyalként járta az országot, és hogy ügye valamiféleképpen összefügg egy két esztendővel korábbi családirtással, illetve egy hirtelen felindulásból elkövetett, bizarr gyilkossággal.

Hősnőnk ezért fittyet hány partnere, Goodman (Demián Bichir) tanácsára, és felkeresi a bűntetteket összekötő házat - ám útja újabb, megválaszolhatatlan kérdéseket vet fel. Ráadásul a korábban a racionalitás megingathatatlannak hitt talaján álló nőnek azt is el kell fogadnia, hogy józan ésszel felfoghatatlan, ártó-rontó entitások játékszere lett. Ha nem töri meg valahogy a többeket kárhozatba taszító, sátáni láncolatot, előbb-utóbb a saját és gyermeke lelkével fog fizetni azért, hogy beleártotta magát a pokoli játszmába. Megkezdődik hát a reménytelen harc, és eközben a múlt árnyai is megelevenednek.

Ígéretes sztori. De az, hogy a rendező nem tudta vagy akarta eldönteni, hogy egy finom, lélektani eszközökkel operáló thrillert, vagy egy hányingerkeltő henteldét óhajt-e tető alá hozni, megpecsételi a sorsát. Mivel annak dacára, hogy mindkét vonulat maximális fordulatszámon pörög, hiányzik belőlük a mélység, és ez visszájára fordítja az elérni kívánt hatást. Főleg a nyomasztónak szánt részek muzsikálnak rekeszizom-szaggató Monty Python szkeccsbe illőn: átlagosan hárompercenként tolnak a képünkbe egy, többnyire csak említés szintjén előkerülő tragédiát. Elhunyt férjét gyászoló asszony, apja elvesztését feldolgozni képtelen gyermek, eltávozott anyját sirató férfi, magzatuk rendellenességein kesergő pár, és a demenciával küzdő nyugdíjasok váltják egymást. Zéróhoz közeli sanszunk van felocsúdni, és ennyi, tízből kilencszer mellékes apróságként kezelt borzalom egyszerűen óhatatlanul is hitetlenkedő röhögést csikar ki a nézőkből.

Hiszen az indokolatlan, pongyola gyötrelem-halmozás a legsúlyosabb vészt is szappanoperába vagy operettbe való, habkönnyű marhasággá degradálja. Nehéz, ha nem egyenesen lehetetlen megőrizni a komolyságunk, ha monoton rendíthetetlenséggel követik egymást a kilátástalanság mocsarában fuldokló, klisés-megcsömörlött páriák. Szinte tűkön ülve, perverz kíváncsisággal várjuk, hogy mikor bukkan fel a színen egy háromlábú, pestisben haldokló, összeégett öleb, vagy egy harákolva fuldokló, antibiotikum-rezisztens TBC-ben szenvedő, törött szárnyú madárka. Ám a zsigerekre-sokkoló vonulatnál sem jobb a helyzet.

Be kell érnünk olyan elcsépelt marhaságokkal, hogy egy peches flótás lekapcsolja a villanyt, és erre hogy, hogy nem, de három centiről a képébe ordít egy, a semmiből felbukkanó jelenés. Esetleg annak kéne megdobnia a pulzusunkat, hogy egy mit sem sejtő szerencsétlen mögött oson egy jókora, vörös szeméből ítélve nemrég maszk nélkül hegesztő, pusztításra éhes fantom. Vagy, hogy előbb egy férgektől nyüzsgő tetemre közelít rá a kamera, aztán egy leszúrt disznóként vérző, öncsonkoló eszelős magánszámában gyönyörködhetünk.

Azaz irreális, a mértékletesség ősi elvét szemrebbenés nélkül tarkón lövő, giccses-melodramatikus nyomorpornó elegyedik tinihorrorban is kínos ijesztgetésekkel és B-listás effektekkel.

Ez a furcsa, a legsötétebb pillanatokban is kacajra ingerlő kettősség önmagában is súlyos probléma – pláne, hogy egyik, szürke-kiszámítható sablon a másikat követi. Nincsenek csavarok, meghökkentő fejlemények, váratlan események, vagy hasonló, a közhelyparádét elviselhetővé tevő mesterfogások: az első másodperctől kezdve az utolsóig pontosan tudjuk, hogy mi fog történni. Ergo az, hogy direktor nem kronológiai sorrendben, hanem ide-oda ugrálva mutatja be, hogy kit hogyan is ér el a Nagy Kaszás, az érfelvágásig untatás egy különösen rafinált formája.

Mert a játékidő nyolcvan százalékában olyan hullajelöltek vergődésén ásítozhatunk, akikről már a nyitányban kisült, hogy egy fürdőkádba fojtva végezték be földi pályafutásukat, vagy három részre lettek bontva egy késsel. Ez pedig hozzávetőlegesen pont annyira izgalmas, mint azon tanakodni, hogy Obi-Wan Kenobi vajon túléli-e az előzménytrilógia viszontagságait, vagy sem. Sajnos a faék darabokra hasogatva sem lesz bonyolultabb, ellenben még az eredeti funkcióját sem tudja betölteni.

A zavaros rendezői vízió és a nyolcvanas évek nem épp csavaros-frappáns dramaturgiájukkal hódító slasher-jeiben is megütközést keltő, botrányosan primitív cselekmény tehát kíméletlenül halálra kínozzák az ígéretes koncepciót. Vagyis a kivétel nélkül hajmeresztően pocsék teljesítményt nyújtó színészek csupán egy meggyötört, önnön mocskában fetrengő-erjedő torzón tölthetik ki méla közönnyel leplezett fékeveszett haragjukat. A pályája során kismillió díjat beseprő Riseborough egy lidokainnal leszedált, katatón koala gazdag-élénk mimikájával és érzelemvilágával formálja meg a démonokkal küzdő főszereplőnőt. A nem is olyan régen Oscar-díjra jelölt Bichir is ezt az utat követi. Míg a Kereséssel 2018-ban bizonyító John Cho középiskolai színjátszókörben is kínos, inspirálatlan-nyögvenyelős alakítással sározza be hírnevét, és fakón-lelketlenül feszengve alibizik. Egyetlen mentsége, hogy ebben a mezőnyben még így is egy Laurence Olivier-be oltott Lee Strasberg.

A hangsúlyos-emlékezetes mellékszerepek tucatjait csuklóból kirázó William Sadler gátlástalanul ripacskodva ver bele a produkció koporsójába jó másfél kilónyi szeget, és a veterán Jacki Weaver sem izzadja habosra a blúzát igyekezetében. Hovatovább, még az egy-két mondatos, jelentéktelen mellékalakok megformálói is kínosan ügyeltek arra, hogy teljesítményüktől egy mosóporreklámokban való statisztálásnál tovább nem jutó  félamatőr is harsány-obszcén káromkodásra ragadtassa magát. Rejtély, hogy mi bújhat meg a háttérben , mivel tekintve, hogy a produkciót tízmillió dollárból hozták tető alá, bajosan hihető, hogy az érintettek a belengetett sztárgázsi szirénhangjától megszédülve aláírták a szerződésük. Majd a forgatókönyv elolvasása után váratlanul megszólalt a lelkiismeretük, és védszövetséget alapítva eldöntötték, hogy kerül amibe kerül, szabotálni fogják a munkát.

Bármi is legyen azonban a magyarázat, a tények makacs dolgok: az Az átok háza a jelek szerint 2020-ban sem csillapodó franchise-nekromancia tragikusan félresikerült, jóformán értékelhetetlen mellékterméke. Egyben egy szomorú emlékeztető arról, hogy Hollywood a jelek szerint immár bejáratott elképzeléseket sem képes méltó módon újragondolni. Messziről kerüljük el.

Összefoglalás

Az átok háza – Ez az év is jól kezdődik

Az átok háza – Ez az év is jól kezdődik

Az átok háza – Ez az év is jól kezdődik
Szerzői értékelés
34
%
Egy totálisan félresikerült reboot.
Az alaphelyzete nem rossz.
A nem szándékos paródiák gyöngyszeme, az utóbbi idők messze leggyengébb, már-már bicskanyitogatóan ócska alakítást nyújtó színészgárdájával.
{{ totalLabel }}
%
{{ userRateLabel }}

Neked ajánljuk

Kiemelt
-{{ product.discountDiff|formatPriceWithCode }}
{{ discountPercent(product) }}
Új
Teszteltük
{{ product.commentCount }}
{{ voucherAdditionalProduct.originalPrice|formatPrice }} Ft
Ajándékutalvány
0% THM
{{ product.displayName }}
nem elérhető
{{ product.originalPrice|formatPriceWithCode }}
{{ product.grossPrice|formatPriceWithCode }}
{{ product.grossPrice|formatPriceWithCode }}
{{ product.displayName }}

Tesztek

{{ i }}
{{ totalTranslation }}
Sorrend

Szólj hozzá!

A komment írásához előbb jelentkezz be!
{{ orderNumber }}
{{ showMoreLabelTranslation }}
A komment írásához előbb jelentkezz be!
Még nem érkeztek hozzászólások ehhez a cikkhez!
Még nem érkeztek hozzászólások ehhez a cikkhez!
Segíts másoknak, mondd el, mit gondolsz a cikkről.

Kapcsolódó cikkek

Magazin címlap