• "A traumákban mindig marad valami, ami artikulálhatatlan, kibeszélhetetlen, és ez mindennapi létünket is megfertőzi."

Az adaptációknál mindig ott lebeg a kész film felett a hatalmas kérdőjel: elég jó lett? És ha az általánosítás felé fordulunk, akkor ott az alapvető bölcsesség is, a könyv mindig jobb, mint a film. Node akkor is, ha külsőleg úgy tűnik elég jók a csillagok állása? Donna Tartt Pulitzer-díjas regénye hosszú-hosszú heteken át fenn volt a New York Times bestseller listáján, John Crowley 2015-ös Brooklynja pedig három Oscar jelölést is kapott. A film szereplőgárdájában Nicole Kidman és Ansel Elgort neve kelő bizalmat ad, tehát elvileg minden a helyén van, hogy egy jó film készülhessen.

Theo, a film főszereplője 13 éves, amikor egy bombarobbanásban elveszíti édesanyját. Mindez egy New York-i múzeumban történik és a fiú magával viszi Az Aranypinty című festményt és ez a műalkotás lesz az, ami elkíséri élete rögös útján, egyfajta örök mementóként, kapaszkodóként. A mű amúgy valódi, Carel Fabritius 1654-ben készült munkája és a művészettel való szoros kapcsolat nem ér véget vele a filmben. Theo először nevelőszülőkhöz kerül, majd példaképnek egyáltalán nem mondható édesapja veszi magához, végül pedig újra New Yorkban köt ki egy régiségkereskedésben.

A film egyik része a traumával, a múlt és jelen kapcsolataival foglalkozik, de közben érződik, hogy kicsúszott a rendező kezéből a gyeplő, ahogy gyűlnek és bonyolódnak a szálak. A főszereplő műkereskedő karrierjét gyógyszerfüggőség, zsarolás és hamisítás tarkítja, még majdnem thrillerbe is átcsap a történet, de végül megmarad a gondolkodó, elemezgető, néhol nehézkes alapoknál. És talán itt válik el igazán az igazán jó film és a semmi extra iparosmunka közötti különbség.

A színfoltok akkor merülnek csak fel, amikor Theot és barátját Boriszt követjük egy ideig, vagy amikor bepillantást kapunk a lecsúszott apa életébe. Ezek is főként azért emelkednek ki, mert a többek karót nyelt, modoros, merev helyzeteket, szerepeket kaptak főként. Nem arról van szó, hogy a színészek ne nyújtanának sokat, vagy ne hoznák ki magukból azt, ami kell, de az összkép akkor is olyan érzést kelt, mintha végig behúzott kézifékkel mennénk az úton.

A két és fél órás műsoridő sem segít sokat azon, hogy ne egy vontatott filmet kapjunk és legfeljebb a művészettörténet iránt érdeklődőket vigasztalja az a hatalmas tudás és gazdagság, amit ilyen téren a filmbe zsúfoltak. A hányattatott sorsú fiú mellett ott van a hasonló sorsra jutott festmény és most már elmondható, hogy a film is csatlakozott a kettősükhöz.

Az előrejelzések alapján pedig ez egy kiemelkedően jó film is lehetett volna. És így sem rossz lett, csak…nehéz. Olyasmi élmény, mint amikor suliban az irodalomtanár az egekig magasztal egy könyvet, elmondja micsoda érték rejtőzik benne és végül kiderül, az emlegetett kötet 800 oldalas, 250 éve írták, az akkori nyelvezet szerint és jövő hétre kéne feldolgozni. Nem sokan kapnának a lehetőség után, de persze mindig vannak néhányan, akik nekiveselkednek. A filmet is nekik javaslom.