A szakértők persze egy ideje már sejtik, hogy az ágyi poloskák nemcsak az ember gyötrésére fejlődtek ki, hanem legalább pár tízmillió éve léteznek, és kezdetben denevérek vérével táplálkoztak. Egy nemzetközi kutatócsoport azonban most bizonyítékot találta arra, hogy az állatok már a dinoszauruszok korában is léteztek.

A vérszívó poloskáknak (Cimicidae), amelyek közé a közönséges ágyi poloska (Cimex lectularius) is tartozik, több mint 100 ismert faja van, amelyek mindannyian egy gazdatest vérével táplálkoznak. A legtöbbjük ráadásul csak egyetlen fajt használ gazdatestként, bár vannak köztük olyanok is, amelyek több faj tagjainak vérén is elélnek.

A vezető teória egészen mostanáig az volt, hogy az ágyi poloskák őse 50–60 millió éve alakult ki, és elsőként a denevéreken élősködött. Az új elemzés szerint viszont a rovarok múltja jóval távolabbra nyúlik vissza. A szakértők másfél évtized leforgása alatt az összes ismert vérszívó poloska genomját elemezték, illetve egy 100 millió éve borostyánban megőrződött, fosszilis, poloskaszerű állatot is megvizsgáltak. Bár ez utóbbi rovar valószínűleg nem a mai ágyi poloskák közvetlen felmenője, de a vizsgálatok szerint közeli genetikai rokonságban állhatott a vérszívó poloskák közös ősével, ami segített feltérképezni utóbbiak evolúciós családfáját.

A rendelkezésre álló bizonyítékok alapján így úgy tűnik, hogy a vérszívó poloskák közvetlen elődje nagyjából 122 millió éve bukkant fel, és ebből alakultak ki 100 millió éve az első ténylegesen vért szívó poloskák. Ami viszont jelentősen megelőzi az első denevérek kialakulási idejét, és a vérszívó poloskák múltját a legnagyobb evolúciós sikertörténetek közé emeli.

Hogy szemléletesebb legyen a poloskák teljesítménye, ezek egyrészt túlélték a dinoszauruszok javának kipusztulását 66 millió évvel ezelőtt, másrészt vastagon megelőzték és túlélték a Tyrannosaurus rexet is, mondja Warren Booth, a Tulsai Egyetem kutatója, aki nem vett részt a vizsgálatban. A T. rex ugyanis csak 77 millió évvel ezelőtt jelent meg és 66 millió éve el is tűnt.

A kréta időszaki megjelenés ellenére az ugyanakkor nem tűnik valószínűnek, hogy a poloskák a dinoszauruszok vérét szívták volna. Még ha utóbbiak esetleg melegvérűek voltak is, jelenlegi ismereteink szerint a fészkelést leszámítva nem tartottak fenn állandó alvóhelyet maguknak. A vérszívó poloskák viszont nagyon lassúak, így szükségük van egy bázisra, ahol folyamatosan „házhoz jön” az áldozat. Hogy a denevérek előtt pontosan mivel táplálkoztak az állatok az egyelőre rejtély, de a szakértők teóriája szerint talán az emlősök elődei lehettek az első áldozataik.

A genomelemzésből az állatok korai megjelenésén túl más érdekességek is kiderültek. A szakértők többsége úgy véli, hogy a paraziták evolúciója során a változás a sok potenciális gazdatesttől az egyetlen felé irányul, egy jól megválasztott fajra specializálódva ugyanis hatékonyabban lehet működni. A vérszívó poloskákra azonban ez nem igaz. Az állatok az eredmények alapján már a távoli múltban is többnyire egy-egy fajra specializálódtak, majd ha az már nem volt kielégítő, akkor váltottak: például egy madárfaj helyett egy denevér vérét kezdték szívni.

Az embert támadó ágyi poloskák ugyanakkor még furcsább utat jártak be. Mindhárom jelenleg létező faj olyan elődtől származik, amelyik csak egy gazdafajra specializálódott, ma élő leszármazottaik ugyanakkor többféle élőlényt is kedvelnek: Ha emberhez nem jutnak, akkor előszeretettel szívják a denevérek vérét is.

A később az emberen élősködni kezdő első ágyi poloskák egyébként az adatok szerint még azelőtt felbukkantak, hogy elődeink barlangokban kezdtek volna élni: először a barlangi denevérek vérével táplálkoztak, majd amikor elődeink nagyjából 2 millió éve beköltöztek, megkóstolták az újfajta táplálékot is. A mai barlangi vérszívó poloska fajok ugyanakkor még mindig annyira hasonlítanak az embert gyötrő ágyi poloskákra, hogy bár lassan különválnak evolúciósan, egyelőre könnyedén keresztezhetők egymással.

Az ágyi poloskák tehát nagyon régóta jelen vannak az életünkben, és valószínűleg maradnak is. Bár a 20. század közepén alkalmazott rovarirtókkal majdnem sikerült kiirtani őket (legalábbis a lakásokból), azóta visszatértek, és olyan mutációkra tettek szert, amelyek ellenállóvá teszik őket a vegyszerekkel szemben.