Ember tervez...
Lyndon B. Johnsont valósággal sokkolta, hogy az USA lakosságának szűk egyötöde a szegénységi küszöbön, vagy az alatt él, és eltökélte, hogy változtat ezen. Kormánya tagjai osztották lelkesedését, így futószalagon születtek a tarthatatlan állapot megváltoztatása érdekében hozott intézkedések. Ezek legbizarrabbika a védelmi miniszter, Robert Strange McNamara nevéhez fűződik. A renoméját technokrata mentalitású csúcsvezetőként megalapozó férfi ugyanis a hideg-rideg adatok megszállottjaként szentül hitte, hogy az USA számára tragikusan alakuló vietnámi háború megoldásának kulcsa a bőséges újonc-utánpótlás. Ezért gondosan kifundált tervével két legyet akart ütni egy csapásra, és elhatározását hamar tettek követték.
A seregben drámaian csökkentették az alkalmasság feltételeit, hogy a jellemzően rettenetes körülmények tengődő, kortársaikhoz viszonyítva szellemileg-fizikailag elmaradott vidéki fehérek és nagyvárosi feketék is szolgálhassanak. Ennek köszönhetően a politikailag igen aktív középosztály sarjai és az egyetemisták megmenekültek a kényszersorozástól, míg az egyenruhát húzókra az eredeti koncepció alapján papíron fényes jövő várt. Mert a projekt kiötlője abban bízott, hogy kiképzőik nem csak a harctéren szükséges ismereteket sajátíttatják el velük, hanem azokat a jártasságokat is, amiket szerencsésebb kortársaik az anyatejjel szívtak magukba.
Azaz a szakértő a szavazatmaximalizálás és a felzárkóztatás kikezdhetetlen-előnyös kombinálásán ügyködött – ám a katasztrofális eredmény a legszerényebb várakozásait is alulmúlta. A toborzótisztek összesen háromszázötvennégyezer, nemritkán a retardáció határát súroló, vagy az életét gyötrelmessé-körülményessé tevő testi defektusoktól szenvedő nyomorultat bújtattak angyalbőrbe, hogy aztán rögtön el is árulják őket. Mivel bombasztikus, csábító-csalogató ígéretekből szinte semmi sem valósult meg. Egyszerűbb volt meghamisítani a statisztikákat, mint valóban felkészíteni a delikvenseket a rájuk váró nehézségekre, és a beilleszkedés támogatásáról szó sem lehetett.
Beszédes, egyben hajmeresztő tény, hogy a felültetettek közül 5478-an vesztek oda, vagyis köreikben háromszor akkora volt a halálozási arány, mint az átlagos képességűek között. Ráadásul bő száznyolcvanezer főt súlyos függelemsértések vagy egyéb problémák miatt szereltek le, lenullázva ezzel az esélyeiket az efféle bakákat mélyen megvető munkaerőpiacon, és a többiek karriere sem alakult fényesen. Az érintettek egy negyed lépést sem tudtak előrehaladni a társadalmi ranglétrán. Hovatovább, egyenesen mázlistának mondhatta magát, aki alulfizetett alkalmi munkásként, és nem feldolgozhatatlan traumák terhét nyögő, drogfüggő páriaként morzsolgatta napjait.
Huszonnégy karátos kötelesség
Bár az Az 5 bajtárs anno az ezernyi veszélyt rejtő dzsungelben együtt izzadó-rettegő veteránjai nem a lassú agóniára ítélt számkivetettek közül kerültek ki, a konfliktus őket is megviselte. Hiszen Roham Norman becenéven emlegetett szakaszvezetőjük és kebelbarátjuk sohasem tért haza az övéihez. Teste a párás rengetegben nyugszik – egy ládányi, hivatalosan a vietkong egy merész-elszánt egysége által elrabolt aranyrúd közelében.
A paranoia határát súrolóan gyanakvó Paul, az örökké higgadt Otis, a senkiházi vagányból milliomos autókereskedővé avanzsáló Eddie és az ízes káromkodások szakavatott mestereként jegyzett Melvin küldetése tehát kettős. Nem csupán öreg napjaik anyagi biztonságának fedezetét kell előteremteniük és tisztára mosniuk a francia fixeren, Desroche-on keresztül. Legalább ilyen fontos az is, hogy az őket sűrűn kísértő cimborájuknak megadják a kései végtisztességet. Persze, ahogy az sejthető, ez távolról sem lesz fáklyásmenet.
Mivel egyrészt hiába fűzte őket egybe ifjúságuk delén egy eltéphetetlennek hitt kötelék, több évtizednyi szünet után kizárólag a múlt tartja egyben a kompániát, és a szeretetnek nem osztottak lapot. Egyesek méla undorral emlékeznek vissza elvesztegetett esztendőikre, és tébolyult, mohó-önző fenevadként áhítják a kincset, míg mások ifjúságuk botlásaival kénytelenek szembesülni.
Másrészt az sem sokat segít, hogy a karcos modorú fenegyerek fia, David kiszagolja, hogy a vénségek mire készülnek. Majd kéretlen cinkosukká szegődve hallgatásáért cserébe egyenlő részt követel a zsákmányból, akarva-akaratlanul is megbontva a nosztalgiára építő, törékeny egységet. A katasztrófa jószerivel borítékolható, és a papírforma be is jön: a kezdetben dicső vértestvéri kalandnak induló, precízen előkészített akció villámgyorsan apokaliptikus tortúra-pornóval vegyített túlélőtúrává züllik. Dühöng a téboly, öt, kínkeserves évtized óta kibeszéletlen sérelmek törnek felszínre, és a mellébeszélés, vagy a tények tagadása többé nem opció. Az ötösfogat tagjainak felelniük kell döntéseikért, és akkor is kénytelenek elfogadni a valóságot, ha sokkal szívesebben loccsantanák ki az agyukat egy gépkarabéllyal.
Összeomlás
Ahogy az ennyiből is megállapítható, Spike Lee ezúttal sem hazudtolta meg önmagát: egy vitán felül izgalmas, tabukat feszegető alkotással lepte meg rajongóit. Pláne, mert a kimondva-kimondatlanul harmadrendű állampolgárokként kezelt ex-katonák nézőpontjából mutatja be az USA Afganisztán előtti legkomolyabb külpolitikai fiaskóját. De ahogy peregnek a képkockák, óhatatlanul rádöbbenünk, hogy az író-rendező amatőröktől is zavaró hibát vétett.
Jelesül, olyannyira magával ragadta a kitaszítottak iránt érzett szimpátiája, hogy a kivitelezésre és a hangulat megteremtésére az elvárhatónál kevesebb figyelmet fordított. Így az afroamerikaiak háborús szerepét kiveséző-körüljáró elmélkedések inkább hatnak mesterkélt, oktató-jellegű betoldásoknak, mintsem a sztoriba harmonikusan illeszkedő mozaikdarabkáknak. Emellett az is védhetetlen, hogy a bő marékkal adagolt mellékvonulatok nyolcvan-nyolcvanöt százaléka azelőtt kimúlik, hogy kihathatna a dolgok alakulására.
Holott egy két és fél órás produkcióban bőven jutnia kellene időnek arra, hogy érdemben elvarrják a szálakat. Illetve az sem jelenthetne megugorhatatlan feladatot, hogy a megrázónak szánt fejlemények és furcsaságok ne egy árva nyikkanás nélkül tűnjenek el a semmiben. Itt viszont egy aggastyán lelki békéjét porrá zúzó, katartikus fordulat is lecseng negyven másodperc alatt, és a kisebb horderejű események még ennél is gyorsabban merülnek feledésbe, kikezdve az atmoszférát.
Elvégre mi értelme van halmozni az extravagáns-váratlan, múltra-jelenre-jövőre egyaránt kikacsintó jeleneteket, ha azok szinte semmit sem tesznek hozzá az összképhez? Záróakkordként, az is érthetetlen és megmagyarázhatatlan, hogy a történetet kimunkált csavarok helyett több ízben is a létező legolcsóbb dramaturgiai eszköz, a nettó vakvéletlen lendíti tovább. Öröm az ürömben, hogy ezekből a már-már paródiába hajló jelenetekből nincsen sok. Ám az a kevés is bőven elég ahhoz, hogy elbizonytalanodjunk azt illetően, hogy egy karakterközpontú drámát vagy egy sablonos, moralizálással bőségesen meglocsolt popcorn-blődlit nézünk-e.
Verdikt
Az 5 bajtárs egy egyszer bátran megtekinthető kísérlet, de paradox módon pont Lee elhivatottsága miatt nem ér fel a direktor gazdag életművének méltán piedesztálra emelt darabjaihoz. Ergo, ha a Dzsungellázhoz, vagy a Malcolm X-hez hasonló élményre vágyunk, rossz felé keresgélünk. Ám ha kedveljük az egyéni sorsot és a történelem viharait górcső alá vevő, kendőzetlenül őszinte filmeket, ne sokat habozzunk – de csodában ne reménykedjünk.
