• Mindenki nyugodjon meg!

Az inkompetencia, a nárcizmus és az arrogancia bemennek egy kocsmába című vicc ugyan még nem létezik, de szerencsénkre (?) sci-fi vígjáték alapötleteként valaki már megtalálta a receptet. Armando Ianucci (Az Alelnök, Sztálin halála) alkotásaira amúgy is jellemző a szatirikus nézőpont és műveiben hajlamos az emberi természet azon oldalát megmutatni, amiről ugyan mindenki tud, de ugyanilyen hévvel tagadja is, hogy benne a szikrája is meglenne. Pedig az emberiség fejlődik, ahhoz kétség sem férhet. Gyönyörű űrhajók viszik nyaralni, űr utazni és a Naprendszer szépségeit megbámulni a kellőképp gazdag turistákat.

Luxus, csillagköd lesés, Jupiter körüli túra vár mindenkit, aki feljutott a fedélzetre, de lehet nagyobb szerencséjük lenne, ha a Titanic csillaghajóra kaptak volna jegyet – ott legalább tudjuk, hogy a valóság abszurd. A sorozat a katasztrófa után rétegenként fejti fel előttünk az előzményeket és a körülményeket. Így elmélázhatunk azon, hogy az emberi lélek feneketlen ostobaságának és az ütődöttségnek mély rétegeit látva, miért nem nagyobb a baj? Megint csak egy vicchez nyúlva olyan az Avenue 5 helyzete, mint egy jobb sorsra érdemes vállalkozásé ami a szakadék szélén billegett pár éve. És most? Egy jó nagy lépéssel előrébb jutott.

Pedig mi baj történhet? A fedélzeten van Ryan Clark (Hugh Laurie) kapitány, aki egy korábbi hajón saját kezűleg mentette meg az utasokat, hatalmas lélekjelenlétről és problémamegoldó képességről téve tanúbizonyságot. Emellett elbűvölő a modora, remekül ért az emberekhez és minden nap személyesen ellenőrzi a csillaghajó pályáját és a legénységet. Vagy ott van a hajó, az űrturizmus cég milliárdos vezetője, megálmodója, a jövőbe látó géniusz Herman Judd (Josh Gad), aki személyével koronázza meg ezt a rövidke luxus kiruccanást. Mindenki a helyén van, mindenki boldog, amíg be nem üt a krach.

Talán ez a sorozat egyik legnagyobb erőssége, hogy kikacsint ránk – életveszélyben is lehetünk idióták, sőt, a gépezet igazán akkor kapcsol magasabb fokozatba. Mi az, hogy egyetlen hozzáértő technikussal indultunk útnak? Miért lenne a hajó vezérlőpultja ledektől csillogó műanyag kamu? És lehet, hogy a kapitány…? Ha az űrutazást annyira nem is, Murphy törvényét a sorozat teljesen komolyan veszi.

Egyik probléma egy másik katasztrófához vezet, aki kapkodni szokott, az mindent megtesz, hogy kétszer annyi hibát vétsen, akik vállát pedig felelősség nyomja mesteri szinten igyekeznek kibújni alóla. Az egymásra mutogatás, az elkényeztetett, hisztis utazóközönség, az erősen megkérdőjelezhető szakértelem pedig meghozza a gyümölcsét. Káosz a köbön!

Mégis gyakran az volt az érzésem a részeket pörgetve, hogy mintha valaki, valahol egy gombot túltekert volna. Mintha a „még egy lapáttal” elvet szó szerint értette volna és az alapvetően ostoba helyzetet és ostoba szereplőit arra kérte volna, hogy öntsék nyakon az egészet valami bugyuta extrával. A karakterek jól hoznák a katasztrófaturizmus és a túlélő dráma ötvözetét, hiszen a maga módján mindenki tehetetlen, hisztérikus és hárít.

A főkolomposok mellett Billie McEvoy, Matt Spencer, Iris Kimura karakterei is kiveszük a részüket, hiszen ha már a „főnökök” hülyék, miért lenne más a mérnök, a személyzetis és az asszisztens? Azaz Billie talán még a leginkább észnél levő ember a hajón, de a hülyék őt is magukkal rántják, jól bebizonyítva, hogy az alapszint, sajnos, egy jobb képességű emberrel együtt is megmarad.

A görbe tükör, a túlpörgetett inkompetencia és az ebből eredő humor azonban néhol kissé megfárad. Nem azért, mert nem hisszük el, hanem a fokozás fokozását, komolyan mondom, felesleges még fokozni kicsit. Értettük, igen, látjuk, halljuk, a túlzás azonban inkább fárasztó és bugyuta színezetet ad az egésznek és kifejezetten Hugh Laurie-t sajnálom, hogy ilyen közegben kell előadnia magát. Jobbat érdemelne, jobbat érdemelnénk, de most kaptunk egy erős közepest.

Talán a második évadra kicsit lehiggad mindenki, úgyis marad elég pánikolni való és káosz, hiszen a megoldástól szinte fényévnyire vagyunk.