1. oldal

Csaknem négy évtizedig Lucy, a 3,2 millió éves, részleges Australopithecus afarensis csontváz jelentette a legközelebbi kapcsolatot az emberi nem kialakulását megelőző időkkel a Homo-fajok közvetlen őseként. Az utóbbi években azonban megjelent egy sor tanulmány, amelyekben Lee Berger, a Witwatersrand Egyetem paleoantropológusa és kollégái Lucy „leváltása” mellett kardoskodnak, véleményük szerint ugyanis egy másik faj, az Australopithecus sediba még közelebb áll a fajunk fejlődése szempontjából kulcsfontosságúnak tekinthető evolúciós csomóponthoz.

A sokat vitatott leletre 2008-ban bukkantak rá a dél-afrikai Johannesburg közelében található Malapa-barlangrendszerben. Az 1,98 millió évesre datált részleges csontvázak egy 10-13 év körülire becsült fiúhoz és egy húszas évei végén járó felnőtt nőhöz tartoztak. A faj 2010-ben kapta meg az Australopithecus sediba nevet. Berger és társai az eredeti bejelentést követően tovább vizsgálták a leletegyüttest, és kutatásuk legújabb eredményeit egy hat részből álló tanulmánysorozatban részletezik, amely a napokban jelent meg a Science oldalain.

Összességében elmondható, hogy a fogak, az állkapocs, a végtagok és a gerinc vizsgálata alapján az Australopithecus sedibát az Australopithecus- és Homo-fajok vonásainak furcsa keveredése jellemzi. Különösebben nem meglepő, hogy az újonnan felfedezett faj tagjai a legjobban az Australopithecus africanusra hasonlítanak, amely faj képviselői szintén Dél-Afrika területén éltek 2-3 millió évvel ezelőtt.

Lucy (középen) és az új rokonok

A kutatók az A. sediba fogazatának 22 különböző jellegzetességét vizsgálták meg, és bár úgy találták, hogy az legtöbb vonásában az A. africanus fogaira hasonlít, olyan jellemzőket is hordoz, amelyek inkább a Homo nem korai képviselőire, például a Homo habilisra jellemzők. Az állkapocs alaposabb analízise megerősítette, hogy önálló fajról lehet szó, nem pedig az A. africanus egy késői változatáról, ahogy a lelet felfedezését követően többen feltételezték. Berger elmondása szerint a fogsor vizsgálata alapján az A. sediba az eddigi legjobb jelöltnek tűnik a Homo nem közvetlen ősének címére.

A csontváz többi része – a gerinc kivételével - jóval archaikusabb anatómiáról árulkodik. A felkarcsontok felépítése és mérete arra utal, hogy a faj képviselői még jelentős időket töltöttek mászással, bár Berger véleménye szerint egyáltalán nem biztos, hogy ezt fákon tették, hiszen ha a régió korabeli földrajza kicsit is hasonlított a maira, a barlangokkal és sziklákkal tarkított terepen nagyon is hasznos lehetett a mászásra alkalmas testforma. A faj képviselői továbbá megőrizték őseik tölcsérszerű, lefelé kiszélesedő mellkasformáját is, vagyis az A. sediba felsőteste összességében sokkal jobban hasonlított egy ma élő csimpánzéra, mint a modern emberére.

Érdekes módon a gerinc alsó fele viszont nagyon is emberszerű, az hát aljánál relatíve hosszú, és hajlékony, hasonlóan a Homo erectus gerincéhez. Ami talán még meglepőbb, hogy már megfigyelhetők rajta a felegyenesedett járás biztos jelének számító görbületek is. Az A. sediba tehát egyértelműen két lábon (is) járt, azonban ezt nem úgy tette, ahogy a mai emberre jellemző. A női csontváz sarokcsontja arról árulkodik ugyanis, hogy tulajdonosa lépés közben lábfejét befelé fordította, és gyakorlatilag külső talpélén járt.

Berger magyarázata szerint ez a fajta járás egyfajta láncreakciószerű rotációt feltételez a lábszárban, a combokban és a csípőben is, mivel az egyed csak így lehetett képes megtartani egyensúlyát. Egyetlen más emberőst sem ismerünk, aki így járt volna, így ez lehet az első bizonyíték arra, hogy a modern ember járásmódja egyáltalán nem egy nyílegyenes evolúciós fejlődési út végterméke, hanem csak egy a párhuzamosan kialakult alternatívák közül, amely azonban hosszú távon jobbnak bizonyult a többinél. Az A. sediba furcsa járása Berger szerint egyfajta kompromisszumos megoldás lehetett egy olyan faj tagjai számára, akiknek testfelépítése átmeneti állapotot jelentett a fára mászáshoz, illetve a felegyenesedett életmódhoz alkalmazkodó változat között.

2. oldal

Az Australopithecus sediba csontváza tehát „modern” és ősi jellegzetességek változatos mozaikjának tekinthető. A következő kérdés az lehet, hogy „modern” vonásai a korai Homo-fajokkal való leszármazási kapcsolatból adódnak, vagy netán egymástól független fejlődési folyamatok eredményei. Ismét felmerül tehát az emberré válás folyamatának egyik legfontosabb kérdése, vagyis hogy az Australopithecusok egy mellékágát képviselnek-e, vagy belőlük alakultak ki a Homo nem első képviselői. A szakma véleménye ezen a ponton igencsak megoszlik, Berger azonban meglehetősen biztos a dolgában.

„Az Australopithecus sediba olyan sok emberi nemre jellemző vonást hordoz teste szinte minden részén, hogy mindenképpen számításba kell venni, mint a Homo nem egyik lehetséges ősét” – véli a szakértő. Berger szerint álláspontja elfogadtatását megnehezíti a régi elméletekhez ragaszkodók „nosztalgikus” szemlélete, illetve az is, hogy egy rendkívül informatív leletanyagot kell összevetni azokkal a töredékes csontmaradványokkal, amelyek a Homo nem legkorábbi képviselőiből ránk maradtak.

A kutató szerint ezen korai leletek nagy része olyannyira rossz állapotú és szegényes, hogy hiba lenne messzemenő következtetéseket levonni belőlük, és pusztán ezek alapján kizárni annak lehetőségét, hogy az Australopithecus sediba az emberi nem őse lehetett. A vitatott leletek közé tartozik például a legkorábbi Homo-fosszília is, egy 2,33 millió éves állkapocscsont, amelyre Etiópiában akadtak rá. Berger elméletének kritikusai szerint a csontdarab egyértelműen az emberi nem egyik képviselőjéhez tartozott, ugyanakkor jelentősen idősebb a malapai csontoknál, vagyis elviekben nem lehet az A. sediba leszármazottja.

Berger erősen kételkedik abban, hogy a mostani tanulmányok elegendőek lesznek ahhoz, hogy véget vessenek az eddigi vitáknak, mindazonáltal vitathatatlannak tartja, hogy az A. sediba meglepően sok olyan vonást hordoz, amely meghatározó jellemzője lett az emberi nem számos fajának, köztük a Homo erectusnak, illetve a neandervölgyi és a modern embernek is. A kutató szerint nem szabadna további vizsgálatok nélkül figyelmen kívül hagyni egy ennyire valószínűnek tűnő leszármazási kapcsolatot.

Ahogy John Hawks paleoantropológus rámutatott, a fogazat hasonlósága lehet a legjobb bizonyíték a malapai leletek és a korai Homo-fosszíliák közti kapcsolatra. Az ezt ismertető tanulmány pedig valóban nagyon meggyőző érveket sorakoztat fel a közeli rokonság mellett. A szakértő szerint azonban nem biztos, hogy mindez elég lesz az elmélet igazolásához, az emberré válás folyamata ugyanis rendkívül komplikált képet mutat. Ahogy őseink a fejlődés későbbi időszakában igazoltan keveredtek más emberi fajokkal, például a neandervölgyiekkel, könnyen elképzelhető, hogy a korai Homo-fajok és az Australopithecusok között is végbement valamilyen hasonló keveredés, amely aztán egyes vonások átvételét eredményezte.

Függetlenül attól, hogy végül hova sorolódik az Australopithecus sediba az emberi fajok családfáján, a malapai fosszíliák fontos fordulópontot jelenthetnek a töredékesebb maradványok jövőbeni értelmezésének gyakorlatában. A 2008-ban megtalált egyedek mozaikos anatómiája ugyanis rávilágít arra, hogy ha egy Homo nembeli jellemzőket hordozó töredékre bukkanunk, egyáltalán nem biztos, hogy az eredeti egyed csontváza minden ízében emberi jellegekkel bírt, mondja Hawks. Az A. sediba fosszíliáinak egyes részei kifejezetten emberiek, mások viszont jelentősen eltérnek attól, ami a Homo-fajokat jellemzi.

A Smithsonian Múzeum szakértője, Rick Potts Berger elméletének kritikusai közé tartozik, és nem igazán látja, hogyan lehetne az A. sediba az emberi nem őse, amikor a legkorábbi Homo-leletek több százezer évvel korábbiak a malapai csontoknál. A jellegzetességek keveredése azonban kétségkívül lenyűgöző. Potts véleménye szerint egyelőre csak annyit tudunk biztosan, hogy az Australopithecus sediba nagyjából a Homo-fajok megjelenésének idején létezett, és hogy változatos anatómiája kiváló példája lehet az evolúció alapvetően kísérletező jellegű működésének.