Assassin’s Creed: Unity - Liberté, égalité, parité

Az Assassin’s Creed: Unityvel a sorozat maga mögött hagyta az előző generációt, de mi inkább vissza mennénk oda.

Assassin’s Creed: Unity - Liberté, égalité, parité

I. oldal

Pár évvel ezelőtt a Ubisoft megtalálta a csodafegyvert, amire minden kiadó vágyik. A cég alkalmaz Franciaországban egy körülbelül 50 fős elit játéktervezői csapatot, kiknek munkája manifesztálódik a vállalat minden megjelent címében. Ez a csapat rájött arra, hogyan tud uniformizálni, és receptre gyártani nyitott világú játékokat úgy, hogy azok minden játékeleme mindig és minden címben ugyanott legyen, ugyanúgy működjön és ismerős legyen a visszatérő vásárlónak. A mérnöki pontossággal, szisztematikusan felépített játékrendszerre aztán már csak rá kell húzni egy új skint ahhoz, hogy különböző játékokat kapjunk. Így történhet meg, hogy a Watch Dogs, az Assassin’s Creed, a Far Cry és a The Crew ennyire hasonlítanak, pontosan ugyanazt kell bennük csinálni és pontosan ugyanúgy, csak másfajta körítéssel.

A Ubisoft ezen kívül kitalálta, hogyan lehet teljesen és szó szerint gyártássá átformálni a játékkészítés folyamatát. Franciaországban a pontosan kimért formula alapján elkészülnek a játékterv alapelvei, ezt Kanadában bővítik ki, és onnan irányítják a fejlesztést, a világban szétszórt Ubisoft-stúdiók több ezer dolgozója pedig pontosan úgy készíti a hangokat, grafikai objektumokat, textúrákat, animációkat, a programozást és a portolást, mint ahogy egy kínai gyártósoron összerakódik egy iPhone. A Ubisoft-játékok vásárlóinak legtöbbje, és főleg az Assassin’s Creed vásárlóinak legtöbbje nagyjából ugyanazt várja, mint a Call of Duty játékosainak jelentős része. Évente egy játékot akarnak, és azt várják, hogy ez a játék pontosan azt nyújtjsa, mint tavaly is. Az Assassin’s Creed és a Call of Duty ugyanolyan, mint a tej. Tudjuk mennyibe kerül, és a nép csak annyit szeretne, hogy amikor holnap megveszi a következő dobozt, akkor ne legyen poshadt.

De sajnos az Assassin’s Creed: Unity bizony poshadt, pedig ez lett volna az utolsó dolog, amire számítottam tőle. Miért? Nos, ez az első Ubisoft-játék, amit nem kötnek béklyóba az előző generációs konzolok, egy teljesen új technológiára épül, kifejezetten a legújabb GPU-k lehetőségeinek kihasználására építve. Ráadásul egy francia kiadó készít játékot a francia forradalomról. Ha valamit, hát ezt nem szabadott volna elszúrnia a cégnek. Az Assassin's Creed: Unity teljes káosz minden szempontból, ennek a káosznak néhány részletéről pedig már valószínűleg olvastatok is a médiában (például itt az iPonon), vagy tapasztalhattátok, ha már kipróbáltátok a játékot. És mivel a magyar forgalmazó azt mondta nekem, hogy viszik, mint a cukrot, és több pesti üzlet már eladta a teljes készletet, valószínűsítem, hogy sokan kipróbáltátok, a Ubisoft pedig mindennek ellenére vidáman számolgatja a pénzt.

II. oldal

Jelen teszt célja, hogy megpróbáljak egy kis rendet teremteni a káoszban, és talán rávilágítani néhány dologra. Kezdjük mindjárt a grafikával. Mondjuk ott, hogy a Ubisoft ugyanúgy át akart minket verni, mint a Watch Dogs-szal. Most már egyértelmű ugyanis, hogy a játékot korábban a legmagasabb PC-s beállításokkal, PC-n futtatva demózták úgy, mintha az Xbox One-on ment volna. Annyira figyeltek az átverésre, hogy még az 1600x900-as felbontást is beállították. Mert akár PS4-en, akár Xbox One-on elindítva a Unity-t, azonnal egyértelművé válik, hogy ez bizony messze nem néz ki úgy, ahogy azt a Ubisoft korábban mutogatta, a látványt igazán új szintre emelő beállítások egyszerűen hiányoznak a konzolos verziókból.

Ne legyenek kétségeink afelől, hogy az Assassin's Creed: Unity a maximális PC-s beállítások mellett (HBAO+ és PCSS, tesszellációval) egyike az eddig készült legszebb játékoknak. A valaha használt legrealisztikusabb fizikai alapú renderelésnek, a globális bevilágításnak, az ambient occlusion tökéletes implementálásának köszönhetően a grafika minősége több ponton megközelíti az előre renderelt CGI-filmek minőségét. Ez a csúcstechnológia használata mellett nem kis részben köszönhető az elképesztően magas művészeti színvonalnak is; nem vitás, hogy a Ubisoft grafikusai erőn felül teljesítettek, a forradalmi Párizs egész egyszerűen döbbenetes részletességgel jelenik meg a képernyőn, szinte lehetetlen a játékban olyan képet lőni, ami ne nézne ki lenyűgözően. Emellett a motor ténylegesen több ezer NPC-t tud megmozgatni egyszerre. A Unity az a hatalmas grafikai és látványvilágbeli ugrás, amire a next-gen konzolok megjelenése óta vártunk, és ami a konzolos alapszínvonal megemelkedése miatt végül PC-n jött el először.

Galéria megnyitása grid_on

(A fent látható kép, és ez a galéria a PC-s verzióból származik, maximális grafikai beállítások mellett. A cikk összes többi képernyőfelvétele, és az utolsó oldalon található galéria a PS4-es változatból készült a konzol beépített screenshot funkciójával)

Az nyilvánvaló, hogy ezért árat kell fizetni. Ahhoz, hogy maximális beállítások mellett korrekt sebességgel fusson a játék (értsd, legalább fix 30fps) bizony elég izmos masinára lesz szükségünk, az új konzolok pedig egész egyszerűen nem bírják ezt el. A PS4 és az Xbox One valahol a PC-s high beállítások környékén fut, ez pedig pont elég ahhoz, hogy a Unity jól nézzen ki, de ne legyen olyan megdöbbentően durva, mint az erőforrászabáló PC-s ultra opciók mellett. Ráadásul az alacsonyabb felbontás, és a gyenge FXAA megoldás miatt konzolokon a képminőség is borzalmas. Ám sajnos még ez sem volt elég ahhoz, hogy a framerate rendben legyen: ez a játék olyan rosszul fut, amilyet már rég láttam konzolon, ebben a generációban pedig még egyszer sem. Az idő jelentős részében be kell majd érnünk a 20fps-sel, ami rendkívül rossz hatással van a játékmenetre. Őszintén szólva, ha nem ez lenne a munkám, akkor ezt a játékot ilyen formában nem futtattam volna 20 percnél tovább, mert szerintem ez már közel játszhatatlan.

Egyetlen játék akadt eddig, amit 20 környékén ingázó fps-sel végigvittem, és az a Shadow of the Colossus volt a PS2-n. De ott két dolog kompenzált:

1. A Shadow of the Colossus messze a PS2 egyik legszebb játéka volt, ami az Assassin's Creed: Unityről viszont már nem mondható el PS4-en.

2. A Shadow of the Colossus minden pillanatán lehetett érezni, hogy éppen a valaha készült egyik legjobb, legeredetibb, legmegkapóbb és legletaglózóbb játékot játszod. Ezt pedig az Assassin's Creed: Unity, egy évente megjelenő uniformizált sorozat ikszedik részeként akkor sem tudná adni, ha történetesen jó lenne. De nem az.

A játékmenet pont ugyanolyan, mint a korábbi Assassin’s Creed-játékokban, egy dekát sem fejlődött vagy változott. Megnyitjuk a térképet, ahol egymillió ikon vár ránk, kijelöljük, odamegyünk, teljesítjük a küldetést, ami általában némi tetőn mászkálást, ugrálást, lopakodást és harcot von maga után, miközben a játék minden egyes lépésnél úgy fogja a kezünket, mint egy óvodást az anyukája, amikor átmennek a zebrán. És ezek közül a játékelemek közül egyik sincs rendesen kidolgozva, a lopakodás például még mindig annyira kezdetleges és primitív, hogy az már szégyen.

III. oldal

A szabadon futást és a parkourözést továbbra is a jobb ravasz lenyomásával aktiválhatjuk, de egyben ez a sprint is, aminek következtében emberünk még akkor is össze-vissza ugrál különböző tereptárgyak között, ha csak a talajszinten próbálnánk futni előre. Egy épület belsejében előre haladni szinte lehetetlen anélkül, hogy meg ne másznánk minden egyes rohadt asztalt, a lopakodás és az X-szel aktiválható fedezék mögé húzódás pedig sosem működik úgy ahogy kellene.

És akkor ott van a harc, ami talán még rosszabb, mint korábban bármikor. A karakter sosem reagál időben a gombnyomásra, szinte évek telnek el a parancs kiadása, és a teljesítése között, amit csak tovább ront a rettenetes framerate. Mindez azért különösen feltűnő, mert pár héttel ezelőtt mind a mozgást, mind pedig a harcot tökéletesen eltalálta a Shadow of Mordorral egy olyan stúdió, aminek ez az első ilyen jellegű játéka. Ráadásul az őrök és a különböző ellenfelek mesterséges intelligenciája olyan röhejes, amilyet nem is tudom mikor láttam utoljára… ja, de, az előző Assassin’s Creedben, meg az azelőttiben. Ennél a Mordor ellenfelei is okosabbak voltak, pedig azok csak orkok.

A szerepjátékos karakterfejlesztés elsőre tetszett: nem csak új képességeket vehetünk a felhalmozott pontokból, de a menet közben kapott, megszerzett, vagy lootolt kiváló francia frankból vásárolhatunk magunknak felszerelést és fegyvereket is. Vagy ha ez a francia frank mégsem olyan kiváló, akkor valós forintjainkat, dollárjainkat és euróinkat is készségesen elfogadja a játék a beépített mikrotranzakciós lehetőségeknek hála. Kiszemeltem egy egészen jó kardot, ami 150 ezer in-game kreditbe került volna, de gyorsan letettem róla, amikor észrevettem, hogy a kampány végigjátszása után van 10 ezer kreditem, aminek a felét véletlenül elköltöttem négy darab gyógyitalra. Valószínűleg nem lövök nagyon mellé azzal, ha azt mondom, ez direkt van így, főleg, hogy a főmenüben rögtön a második menüpont az eShopba vezet, hogy még véletlenül se tévesszük szem elől, ha pedig már ott vagyunk, akár 99 dollárt is ott hagyhatunk bizonyos dolgokért. 99 dollárt, egy teljes árú AAA-kategóriás játékban!

Szóval az Assassin’s Creed: Unity borzalmasan fut, borzalmas a játékmenete, borzalmas az irányítása, konzolon nem néz ki kiemelkedően jól, PC-n elképesztően nagy a gépigénye, és tele van mikrotranzakciókkal. Azt hinnénk, hogy ennél rosszabb már semmi nem lehet, egészen addig, míg egy láda kinyitása után azt mondja a program, hogy ennek a tartalmát bizony csak akkor mutatja meg, ha feltelepítjük az AC appot az okostelefonunkra. A következő ládánál meg valami Assassin’s Creed Initiate-en belüli szint elérésére lett volna szüksége, amiről a mai napig fogalmam nincs, hogy micsoda. Egyszer találtam valami ilyesmit a menüben, amire rányomva megnyílt egy böngészőablak, amiben bejött egy “error” felirat. Köszi, Ubisoft!

IV. oldal

A nagy újdonságként beharangozott kooperatív multiplayer egész jó, amikor éppen működik (nem sok ilyen alkalom volt eddig). Igaz, ahol a fejlesztők egyik kezükkel adtak, ott a másikkal elvettek, így a kompetitív többjátékos résznek búcsút inthetünk. Mindenesetre nagyon látványos tud lenni, ahogy négy társunkkal suhanunk a háztetőkön, különböző célpontokat jelölünk ki, összehangoljuk az akciót, ahogy mindenki más-más helyre bújik el, más-más területen próbálja megtenni a magáét a siker érdekében. Persze a játékmenet és az irányítás gyengeségei itt is ugyanúgy megvannak, és pont ugyanolyan frusztrálóak, de együtt legalább lehet röhögni rajtuk. Mint ahogy együtt sokkal jobban elviselhetőek a rendkívül repetitív és fantáziátlan küldetések is, melyek szintén nem változtak évek óta a sorozatban. Az egyjátékos mód néha már-már elviselhetetlen volt az újabb “kövesd őt - siker - öld meg őt - siker”, vagy “hatolj be az épületbe - siker - találd meg a célpontot - siker - öld meg - siker” missziókkal, ugyanazokon a helyszíneken, pontosan ugyanúgy.

Aztán ott van a történet. Az Assassin’s Creed íróinak nagy tehetsége van ahhoz, hogy az egész világot megváltoztató események közepébe dobják a játékosokat, majd az ég világon semmit ne hozzanak ki az egészből. A Unityben az éppen zajló francia forradalom csak amolyan mellékes dolog, ami leginkább abban nyilvánul meg, hogy hatalmas tömegek állnak egy helyben az utcán, és fura dolgokat ordibálnak franciául. A játék egyáltalán nem erre koncentrál, hanem az orgyilkosok és templomosok végletekig fáradt, ezen a ponton már teljesen érthetetlen és érdektelen hatalmi harcaira. Főhősünk Arno Dorian, akinek az Orgyilkosok Testvériségéhez tartozó apját megöli Shay az Assassin’s Creed: Rogue végén, így örökbe fogadja François de la Serre, aki amúgy a Templomos Rend vezetője. Aztán őt is megölik, közben Arno beleszeret Elise-be, aki amúgy a mostohatestvére, és mindketten megteszik életcéljuknak (nevelő)apjuk gyilkosának megtalálását, csak míg Arno a Testvériséghez csatlakozik, addig a lány a Renddel marad. Innentől egy kiszámítható szerelmi vonal vezeti végig a történet főbb pontjait, egy gyenge bosszúállós narratívával fűszerezve, meghintve a szokásos templomos-orgyilkosos nonszensszel, bár szerencsére ezúttal a jelenkori (az Animuson kívüli) részek kimaradtak.

Végül pedig beszélnünk kell arról, hogy a Unity láthatóan elkapkodott és félkész. Egyrészt tele van bugokkal: többször kiestem a játék világából, láttam lebegő meg falba beragadó NPC-ket, és az útkeresésükben teljesen összezavart őröket. Ráadásul az NPC-k ruhái folyamatosan "változnak", "ugrálnak", ahogy megyünk el mellettük, mintha valami rendkívül félresikerült LOD-olásról lenne szó. Arról már nem is beszélve, hogy a tutorial feliratok teljesen értelmetlen sorrendben jönnek egymás után: azután próbált megtanítani leugrani valahonnan, miután fél órával korábban a játék elején át kellett parkouröznöm a fél városon, és hasonlók. Ha egy barátunk küld egy meghívót a multiplayer részbe, és éppen egy küldetés közben vagyunk, akkor ugyan felugrik egy ablak, hogy a jelenlegi missziónk elveszik, de hiába fogadjuk el, nem történik az égvilágon semmi. Még hosszasan sorolhatnám a gondokat, de az internet tele van igen mókás (és hosszú) felvételekkel a játék bugjairól.

Az Assassin’s Creed: Unity olyan, mintha a modern AAA-játékfejlesztés paródiája lenne. Egy teljes árú, rettenetesen futó, félkész, bugokkal teli, mikrotranzakciókkal megtömött, gyenge játékmenetű, mindent a játékos szájába rágó fantáziátlan iparosmunka, amit egyedül a viszonylag korrekt kooperatív mód, a nagy és részletgazdag nyitott világ és a fantasztikus művészeti színvonal ment meg attól, hogy 5 pont alá menjen. De mindez semmit nem számít, mert Te is megvetted, mint ahogy mindenki más is megvette. És amíg ez így van, addig nem kell félnünk attól, hogy a Ubisoft ne próbálna meg jövőre is kiadni egy-két Assassin’s Creed-játékot.

Platformok: PC, Xbox One, PS4

Tesztplatform: PS4

Megjegyzés az értékeléshez: Amennyiben PC-n a legmagasabb grafikai beállítások mellett tudsz játszani, a grafikára adott részpontszámot nyugodtan javítsd át 10-esre. Amennyiben pedig el tudsz érni PC-n legalább stabil 30fps-t, adj hozzá a játékélményre adott részpontszámhoz 3-at, és ebben az esetben a teljes értékelést is inkább 56% és 60% közé lőném be, az utóbbi felé húzva.

Galéria megnyitása grid_on

Tesztek

{{ i }}
arrow_backward arrow_forward
{{ content.commentCount }}

{{ content.title }}

{{ content.lead }}
{{ content.rate }} %
{{ content.title }}
{{ totalTranslation }}
{{ orderNumber }}
{{ showMoreLabelTranslation }}
A komment írásához előbb jelentkezz be!
Még nem érkeztek hozzászólások ehhez a cikkhez!
Segíts másoknak, mond el mit gondolsz a cikkről.
{{ showMoreCountLabel }}

Kapcsolódó cikkek

Magazin címlap arrow_forward