Ezen a ponton rendkívül érdekes az Assassin's Creed-sorozat. Eljutottunk ugyanis odáig (egészen pontosan tavaly), hogy a Ubisoftnak muszáj volt az alapoktól újragondolnia az egészet, a korábbi recept egész egyszerűen már nem állta meg a helyét. Hiába volt nagyon látványos helyszín Párizs vagy London, ha egyszerűen a játékmenet nem fejlődött eléggé, és pontosan ugyanazokat a küldetéseket és feladványokat kellett ismételgetnünk újra és újra. Az Assassin's Creed egész egyszerűen túl buta volt és túlságosan elfáradt ahhoz, hogy a korábbi recepttel működhessen tovább.
Szerencsére aztán kimaradt egy év, és a tavalyi Origins gatyába rázta a szériát. Innentől aztán persze egyértelmű volt, hogy az Odyssey majd ezt a receptet folytatja, hiszen vélhetően a két játékot nagyjából egyszerre készítették, különben nem jelenhetett volna meg egy év különbséggel a kettő.
Mindenesetre az irányvonal annyira sikeres volt, hogy az Odyssey esetében már felbátorodtak annyira a fejlesztők, hogy szembemenjenek néhány olyan dologgal, ami korábban az Assassin's Creed alapvetése volt. Kezdjük azzal, amit valószínűleg már mindenki tud, aki látott legalább egy trailert, hogy két főszereplő közül választhatunk. Oké, nem rögtön a játék legelején, mert az éppen a thermopülai csatával indít, ahol Leónidasz király felett vehetjük át az irányítást, miközben a perzsák éppen próbálnak betörni szeretett görög felebarátaihoz.
Leónidasz pedig nyilvánvalóan atomkemény, így a különböző speciális képességeit használva hamar rendet tehetünk az ellenfelek között. Ez egyben meg is adja az alaphangot, vagyis felvázolja, hogy később mire lehetünk képesek. Mondani sem kell, az egyik elsőként megszerezhető skillünk a 300-ból ismert "This is Sparta!"-rúgás lesz, ami amúgy tényleg nagyon hasznos, és egyben egy kiváló geg is.
És akkor a felvezető után következik az Assassin's Creed esetében gyakorlatilag elmaradhatatlan jelenkori szál, amit követően aztán visszacsatlakozunk az ókori történetbe (igaz, jóval Leónidasz után), és rögtön két karakter közül választhatunk. Sosem volt még a sorozat történetében olyan, hogy rögtön az elejétől kezdve két különböző szereplővel vághatunk neki a kalandnak, de most eljött ennek is az ideje.
A férfi főszereplő Alexios, a nő pedig Kassandra, de ne legyenek illúzióink. A kettejük története tulajdonképpen ugyanaz, csak néhány szövegben vagy választási lehetőségben akad eltérés.
Egyébként pedig Kassandra szinkronhangja sokkal jobb (és így segíti a beleélést), úgyhogy ha valakit nem foglalkoztat annyira a főszereplő neme, akkor érdemesebb lehet őt választani.
Most már odáig jutott a Ubisoft, hogy amolyan könnyed szerepjátékos módon választhatunk is a párbeszédeknél különböző lehetőségek közül, és nem mindegy, hogy mit választunk, mert a döntésünk hatással lesz a világra. Lehetünk finomak és segítőkészek (és akkor az adott karaktertől, vagy frakciójától segítséget is kaphatunk a későbbiekben), vagy lehetünk szemetek, de akkor meg vagy pénzben, vagy egyéb (menet közben megszerzett) jutalmakban leszünk gazdagabbak, és megkönnyítjük a saját életünket.
Mindenesetre maga a történet eléggé kavarós, mert hiába hívták az előző részt Originsnek, jelen esetben több száz évvel az előtt járunk, és csak menet közben derül majd ki, hogy miként is kapcsolódnak össze a szálak. Mindenesetre hatalmas dramatikát, vagy túl nagy fordulatokat ne várjunk, az Assassin's Creed továbbra sem a nagyon mély történetről szól, sokkal inkább a játékmenetről, ami talán jobb, mint valaha.
Mert az egy dolog, hogy az Originsből szinte egy az egyben átmentették az inventory-rendszert, ami azt jelenti, hogy minden létező slotra tehetünk be (a szerepjátékos hagyományoknak megfelelően) különböző színű fegyvereket és tárgyakat. Az meg egy másik dolog, hogy ezeket menet közben tovább is fejleszthetjük, szóval a lootolás körüli függőséget alaposan kimaxolta a Ubisoft. És akkor ugye ott van a karakterfejlesztés is, ami három különböző ágon zajlik, attól függően, hogy inkább lopakodni, vadászni, vagy közelharcolni szeretnénk.
Az Odyssey most már tényleg képes kiszolgálni minden játékstílus rajongóját, és egyiknél sem fogjuk úgy érezni, hogy valamiféle hátrányt szenvednénk.
A harcrendszer is változott némileg, de a jó irányba. Érdekes módon kikerült a játékból a pajzs, helyette pedig dönthetünk kétkezes, vagy kétszer egykezes fegyverek mellett. Értelemszerűen az előbbi a lassabb de nagyobbat ütő, az utóbbi pedig a gyorsabb de kisebbet sebző vonalat képviseli. Nem szeretnék mindent visszavezetni a Dark Soulsig, de be kell látnunk, hogy annak a harcrendszere bizony olyan, amilyennek egy akció-szerepjátékban a harcrendszernek lennie kell. Érzésem szerint az Odyssey is ebbe az irányba ment el, hiszen van fegyverrel blokkolás, kitérés, elugrás, védelem feltörése, lassú és gyors támadás. Amiben különbözik, hogy itt bizony látni fogunk röpködő számokat, hogy tudjuk mihez igazítani magunkat.
Ami viszont abszolút újdonság, az a GTA-szerű körözési szint. Rakoncátlankodhatunk mi a világban, ha közben egyébként a fél görög zsoldossereg a nyomunkba ered. Ráadásul minél inkább elengedjük magunkat, annál keményebb figurák kezdenek megjelenni, mindez pedig jellemzően összetűzésekben kulminálódik. Ezek a figurák amúgy nem kispályások, hanem saját névvel és minimális előtörténettel rendelkező, a világba látszólag illeszkedő kisebb bossok. De egyébként ezt is meg lehet kerülni, hiszen a fejünkre kitűzött vérdíjat ki tudjuk fizetni, ha éppen tellik rá.
Emellett akad egy másik meta-játékmechanika is: a görög szigetvilágban ugyebár folyamatos harc zajlik Athén és Spárta között, és számos alkalommal eldönthetjük, hogy ki mellé is állunk. A kedvencünket segíthetjük azzal, hogy kiiktatjuk például az ellenfél katonáit, az egész pedig egy hatalmas csatával ér véget, ahol ki kell iktatnunk az ellenfél kapitányait és nevesebb vezetőit, hogy a sajátjainkat segítsük. Igazából az egészen az érződik, hogy a Ubisoft még nem rakott multiplayer módot az Assassin's Creedbe, és amíg ez be nem következik (valószínűleg a következő résznél), addig is igyekszik annyi elfoglaltságot belezsúfolni a nyitott világba, amennyit csak lehet.
Szóval összességében a játékmenet abszolút a helyén van, néhány problémától eltekintve. A játék a karakterünk szintezési rendszerén keresztül talán túlságosan is próbál bekorlátozni bizonyos területekre (mondjuk ez jobb, mintha konkrétan elzárna minket a továbbhaladástól), és sokszor még csak meg sem tudunk mozdulni, máris a nyakunkon van egy rakás magassabb szintű zsoldos, akiktől nagyon nehéz megszabadulni. Továbbá a mesterséges intelligencia továbbra sincs a csúcson, mellékküldetésekből pedig hiába van elképesztően sok, ha egyszer nem elég változatosak.
Ráadásul az Odyssey grafikailag sem képviseli a csúcsot. Ne legyen félreértés, a játék összességéen nagyon szép, a környezetek gyönyörűek és nagyon látszik rajtuk a törődés, de a karakterek mimikája nem elég jó, és a textúrák sem elég részletesek, ha közelről nézzük a dolgokat, valahogy nem annyira impresszív az egész. Persze, ez részben csak kötözködés, hiszen jellemzően úgysem fogunk megállni akció közben a sziklákat szemlélni.
Úgyhogy végső soron az Assassin's Creed Odyssey egy abszolút szuper játék. Elképesztő mennyiségű tartalom van benne, két választható főhőssel, a párbeszédeken keresztül többfelé ágazó sztorival, és egy hatalmas, nagyon jól megvalósított nyitott világgal. A Ubisoft tavaly az Origins segítségével visszatalált a megfelelő ösvényre, az Odyssey pedig tökéletesítette a formulát. Mindenképpen ajánlott!
