1. oldal
A spanyol Lince Works alaposan meglepett minket, mert egy olyan, játékmenetét tekintve retró lopakodós címmel állt elő, ami bár nem hibátlan, de minőségét tekintve vetekszik az AAA kategória képviselőivel. Mielőtt azonban jobban belemerülnék az elemzésbe, előre bocsátom, hogy az Aragami nem biztos, hogy megfelel a jelen játékosgeneráció elvárásainak, vagyis inkább várakozásainak (a kettő nem ugyanaz). A retró játékmenetnél ugyanis jobbára arra céloztam, hogy olyan kegyetlenül büntet, mint a régi címek. Mentés, vagyis ellenőrzőpontok meglehetősen ritkán fordulnak elő, így ha nem vagytok elég türelmesek, sokszor jártok majd úgy, hogy 20 perc haladásotok megy a levesbe. És megint. Aztán újra. És ismét előröl kell kezdenetek ugyanazt a szakaszt. Van akinek pár ilyen után bedurran az agya és odavágja a kontrollert, majd jönnek a rohanós gyors egymás utáni halálok, aztán a sorozatnézés. Nem, nem magamról beszélek, én bírom az ilyesmit. A XII. pályán sem törtem meg... Aragami? Aragami!
A lényeg tehát az, hogy az Aragami a klasszikus lopakodós játékok egyike, amelyeknél a belemenős akció nem alternatíva. A harc halálos, egyetlen találat elég, hogy leterítsenek ugyanis. Cserébe okosan összerakott, nagy pályákat kapunk, amik ráadásul még gyönyörűek és kellően változatosak is. A grafika stílusos, a történet pedig kiszámítható, de a hangulat azzal teljesedik ki, körítésnek meg pont elég. Ad egy kis keretet a játékmenetnek, de többet ne várjunk, a hangsúly egyértelműen a kihívásokkal teli, jól átgondolt gameplayen van.
A történet elején az árnyakból öltük alakot, aragamiként, bosszúálló szellemként, hogy beteljesítsük a küldetésünket, amiért a világra jöttünk. E küldetést pedig egy angyali hölgyeménytől, Yamikótól kapjuk, illetve az ő mágikus kivetülésétől, merthogy a szépséges lányt fogva tartják a fény seregei, vagyis a Kaiho klán. Nem olyan rég véres háború dúlt a Nisshoku (Yamiko népe) és a Kaiho között, mely az utóbbiak győzelmével és Yamiko foglyul ejtésével végződött. A kalandos életű, de sajnos tragikus sorsú lánynak most nem maradt más, minthogy utolsó lehetőségként megidézzen egy aragamit, amely szellem az árnyak erejét használva lehet az ő bosszújának eszköze és egyben kiszabadítója. Ám mivel az aragami árnyakból táplálkozik, a hajnal első sugarai véget vetnek a létezésének, így addig van csak időnk, hogy beteljesítsük a küldetésünket.
2. oldal
A mágiával átitatott sztoriból kitalálhattátok, hogy bizony az avatárunk nem csak egy közönséges földi halandó erejével bír. Aragamiként számos különleges képesség tartozik a repertoárunkba, amik többféle játékstílust is képesek kiszolgálni, vagyis választhatunk, hogy kivégezzük gondosan becserkészett ellenfeleinket, vagy inkább ellopakodva mellettük életben hagyjuk őket. Árnylény mivoltunknak viszont hátulütője is van, méghozzá az, hogy a fényben elveszítjük az erőnket, és persze különösen érzékenyek vagyunk a Kaiho harcosok fénylő pengéire. A problémák megoldására több út áll rendelkezésünkre, így nem árt megfontoltan haladni és elemezni a lehetőségeinket, mielőtt belefutnánk egy veszélyes helyzetbe. Ha be kell jutnunk valahová, nem biztos, hogy a főbejárat a legjobb út…
Az UI minimalistára van véve a játékban, minden információ az avatárunk köpenyén látható, így például az is, hogy mennyi árnyesszencia áll épp rendelkezésünkre. Ez a bizonyos árnyerő töltődik a sötétségben, de amikor kint vagyunk a fényben, akkor szépen lassan elillan, az ereje pedig használhatatlan. Ezt indikálja az is, hogy fekete helyett ilyenkor piros a csukjánk. A játékban viszont nem csak fényes és árnyas részek vannak, ott van a kettő közötti félhomály is, amiben nem gyűlik az energiánk, de nem is veszítjük el azt, továbbá a képességeinket is szabadon használhatjuk.
Ha már ennyit emlegettem őket, akkor jöjjön a lényeg, vagyis a szupererők. Aragami képes limitált távolságra teleportálni, de csak árnyékkal borított helyre. Ez hasonló módon működik, mint a Dishonoredben a Blink, csak körülményesebb használni, mert egyrészt ügyelni kell, hogy a képernyő közepén levő kis pont még fehér legyen - vagyis hatótávon belül maradjuk -, illetőleg árnyék vetüljön a kiszemelt célpontra. Ha ez a bizonyos hely félhomályos, akkor semmi gond, a másik különleges képességünkkel, az árnyteremtéssel megoldhatjuk a szituációt. Ha viszont fénnyel borított a kiszemelt desztináció, akkor ez sem opció. Nos, mindez egy PC játékosnak egyáltalán nem okoz majd problémát, PS4-en viszont már kevésbé folyékony a mozgás. Olykor lassan megy a legtávolabbi, de még hatótávon belüli érkezési pont megtalálása.
Nem csak ez tette nehézkessé olykor a mozgást, de az is, hogy emberünk egyáltalán nem tud ugrani, csak ezzel a képességgel, amivel a magas helyek esetében az objektumok szélét kell kijelölni a feljutáshoz. Ez a kijelölés azonban sokszor bugosan működik: van hogy akárhogy pásztázzuk egy plató szélét, csak nem akar megjelenni a kék felfelenyilas animáció, ami lehetővé tenné a felugrást...
3. oldal
Előfordult, hogy az irányítás okozta a vesztemet, de a legbosszantóbb halálaim ettől függetlenül a játék elején voltak, amikor még nem ismertem a karakter határait. Gondolok itt például arra, hogy már abba is belehal, ha belelép egy pocsolyába, vagy hogy egy torii kapu tetején olyan könnyen kiszúrják az őrök, mintha csak előttük állna. A játékban a képességekhez ugyan tartoznak tutorialok, de az ilyen apróságokat a saját bőrünkön kell kitapasztalnunk. Így van ez a rendkívül ostoba MI sajátosságaival is, bár hozzáteszem a buta mesterséges intelligencia egy ilyen játéknál nem olyan nagy hátrány, mivel az akció és a harc nem hangsúlyosak. Ha riadót fújnak az őrök, akkor egy sötét sarokban ki kell várni a végét és addig siratni az 500 pontunkat, amit elvesztettünk.
A pályák végén ugyanis pont összesítés van és kapunk egy rangot a teljesítményünkre. Bónusz jár, ha nem vettek észre egyszer sem, illetőleg ha megöltük az összes őrt, vagy épp ellenkezőleg, mindenkit életben hagytunk.
Kanyarodjunk is vissza az ezt megkönnyítő képességekre, ugyanis nem csak az ugrás és az árnyidézés áll rendelkezésünkre, ez csak a két alapképesség, amiket szabadon használhatunk, mert a töltődő árnyenergiát használják. Ezek mellett van több, limitált számú "töltettel" bíró erőnk is, amiket a pályán elszórt tekercsekből kapott pontokból vásárolhatunk meg, ergó van karakterfejlődés. A tekercsek egy része egyébként elég jól el van rejtve, szóval ha mindet meg akarjuk találni, akkor alaposan át kell fésülni a pályákat.
Én magam a játék végére közel sem szereztem meg minden képességet, de igazából nem is kell minden. Attól függően, hogy pacifista vagy gyilkolászós módszerrel haladtok, lesznek hasznosak és kevésbé hasznosak. A kunai dobás, vagy a robbanó csapda egy pacifistának feleslegesek, nekik inkább az elterelést kell mesterfokra emelni (csali, láthatatlanság, stb.). A képességeknek mind két töltete van, ezek száma a köpenyünk közepén látszik majd, ugyanis mindig csak egy lehet bekészítve, váltani pedig a megszokott tárcsás menüvel lehet köztük. A pályákon lesz majd egy-két oltár, amik visszaadják a tölteteket, de mint ahogy minden mást is, azt is ajánlott alaposan megtervezni, hogy hol használtok erőket.
4. oldal
Az erők és azok limitációi összességében remekül működtek, sőt idővel még a PS4-es irányításba is bele lehet jönni. A bugok bár bosszantóak (platók szélére való felugrás, időnként villogó textúrák), de nem súlyosak, nem akasztják meg a továbbhaladásunkat. Az, hogy a játék durván bünteti a hibázást, felfogás kérdése, hogy negatívum vagy pozitívum. Nekem a Shadwen jutott róla az eszembe, az utolsó lopakodós játék, amivel játszottam, mégpedig azért, mer az Aragami minden, ami a Shadwen nem tudott lenni. Gyönyörű, változatos, okosan megalkotott pályái vannak és komoly kihívást rak a játékos elé. A Shadwen vacak kütyüi feleslegesek voltak, az Aragami képességek viszont hasznosak és pont megfelelően van belőve, hogy mennyit használhatjuk őket. A Shadwennek gyakorlatilag nem volt sztorija, a hangulata pedig még karcolni sem tudta az Aragamiét...
Ezek után nem kérdés, hogy egy remek játékkal állunk szemben, nekem csupán egy igazi bajom volt vele, méghozzá az, hogy nem tetszettek a boss harcok. Sajnos spoiler nélkül nehéz leírni miért, de részben a játék többi részétől kissé elütő nehézségük miatt is, másrészt pedig szerintem boss harcok nélkül is kerek egészet kaptunk volna az Aragamival. Hozzá kell tegyem viszont, hogy Svindler kolléga is kipróbálta a játékot és neki tetszettek a boss harcok, szóval az értékelésnél nem kap ezér "mínusz pontot". Amit sajnos nem tudtunk kipróbálni, az a multiplayer, mert PSN-en sosem sikerült más játékosba belefutni, és egy idő után mindig meguntuk a várakozást.
