Ötven évvel ezelőtt, 1969. július 21-én  a NASA végrehajtotta a 20. század egyik legnagyobb technikai kihívását: egyezményes világidő szerint hajnali 2:56-kor Neil Armstrong, majd 19 perccel később Buzz Aldrin is a Hold felszínére lépett. Az Apollo-program sikere mai napig hihetetlennek tűnik: 1972 végéig hat küldetés keretében összesen 12 amerikai űrhajós jutott el égi kísérőnkre, amelyen azóta viszont senki sem járt.

Az eredmény, amit a most következő évtized során több nemzet űrhajósai is megpróbálnak megismételni, még a mai technológiai viszonyok között is egészen felfoghatatlannak látszik. A továbbiakban azt idézzük fel, hogy mik voltak az első Holdra szállás közvetlen előzményei, és hogyan zajlott az Apollo–11 történelmi küldetése.

A LOR és a holdkomp

A NASA már hét hónappal a Holdra szállás előtt, 1968 végén történelmet írt, amikor az Apollo–8 (Frank Borman, Jim Lovell és Bill Anders) sikeresen eljutott a Holdig, többször is megkerülve égi kísérőnket. A tényleges leszállásig azonban még rengeteg volt a tennivaló. Az Apollo-programot egymásra épülő lépésekben hajtották végre, vagyis mielőtt Armstrong és Aldrin megkísérhette volna a landolást, el kellett készülni a leszállóegységgel, elvinni a Holdig, majd tesztelni azt, mielőtt sor kerül az éles bevetésre.

Az Apollo–8 űrhajósai 100 kilométerre közelítették meg a felszínt, hat napos küldetésükkel igazolva, hogy a Saturn V valóban alkalmas a mélyűri bevetésekre. Az azonban mindenki számára világos volt, hogy a leszálláshoz egy hordozórakétánál és egy űrkapszulánál többre lesz szükség. A Holdon nincsenek óceánok, ahova be lehet csobbanni, és légkör sem, amely lelassítaná az ereszkedést. És akkor arról még nem is esett szó, hogyan juthatnak vissza az űrhajósok az űrbe, és onnan a Földre.

Ehhez egy teljesen új járműre volt szükség. A Holdra szállás logisztikája John Houbolt ötletén alapult, aki kitalálta, hogy a több fokozatú rakéták mintájára egy több modulból álló létesítményt küldjenek a Holdig, amelynek egyik része aztán leválik, és irányítottan landol. Majd a felszíni küldetés végén ennek a holdkompnak az egyik felét indítóállványként használva csak annak másik, visszatérő felét küldik fel a Hold körüli pályán keringő anyaegységhez.

Ez a stratégia lehetővé tette, hogy a teljes Holdra szállást egyetlen oda- és visszaúttal oldják meg, ugyanakkor jelentős kockázatokkal járt, hiszen az űrhajósok túlélése múlott azon, hogy a visszatérő egységnek sikerül-e találkoznia a parancsnoki egységgel. Ennek a manővernek, vagyis az először 1961-ben vázolt LOR-koncepciónak (Lunar Orbit Rendezvous, Randevú Hold körüli pályán) a megvalósíthatósága azonban egészen 1965-ig kérdéses volt, és az ötlet felmerülése idején még Föld körüli pályán sem került sor két űrjármű sikeres összekapcsolására.

1965–66 során aztán a Gemini-programban hat alkalommal is demonstrálták, hogy a megfelelő számítási módszerekkel és a fedélzeti radarok révén lehetséges ilyen manővert végrehajtani, ami végleg eldöntötte a Holdra szállási stratégiát. A LOR-koncepció a mai napig meghatározó az űrkutatásban, ugyanezt a megoldást tervezik bevetni a következő holdi, és a tervezett marsi küldetések folyamán is.

Az egy utas megoldás ugyanakkor azzal járt, hogy a Saturn V-nek óriási teherrel kellett felszállnia, így a kezdetektől világos volt az is, hogy a holdkompot a lehető legkönnyebbre kell építeni. Ez a szándék világosan látszik az elkészült járművön is, amely pókszerű kiképzésével és összetett szerkezetével egészen kecses benyomást keltett a parancsnoki és a szolgálati modul áramvonalas tömbje mellett. Mivel a holdkomp esetében nem volt szükség hőpajzsra és formája sem számított, nem volt érdekes, hogy merre állnak ki belőle az antennák, lábak és egyéb eszközök. A fejlesztők továbbá azt remélték, hogy a Hold gyenge gravitációjában a megszokottnál könnyebb és kevésbé erős anyagok is elégségesek lesznek.

Apollo–9

Az 1969 márciusának elejére elkészült törékeny, komplex holdkomp első tesztelése az Apollo–9 legénységének jutott feladatul. Az idő nagyon szorított, hiszen mindössze 9 hónap volt hátra az évtizedből, amelyre John F. Kennedy elnök kitűzte a Holdra szállást, így rendkívül fontos volt, hogy minden elsőre működjön.

Bár Jim McDivitt, Rusty Schweikart és David Scott neve sokkal kevésbé ismert, mint akár az Apollo–8, akár az Apollo–11 legénységének névsora, nélkülük aligha sikerült volna megvalósítani az Egyesült Államok ambiciózus céljait a kijelölt határidőre. A felszállást és az Föld körüli pályára állást követően McDivitt és Schweikart egy szűk folyosón átmásztak a holdkompba, majd tesztelni kezdték annak hajtóműveit, mintha a Holdra szállnának le.

Ezt követően le is váltak a parancsnoki modulról, pontosan úgy, ahogy néhány hónappal később Armstrong és Aldrin tette: a holdkomp és az anyaűrhajó egy úgynevezett robbanó guillotine révén vált külön, amely drótokat, kábeleket és rögzítéseket vágott át, és ellökte egymástól a két egységet. Majd egy hasonló rendszerrel a holdkomp két részét is különválasztották, megnyugodva konstatálva, hogy semmi olyan nem robbant fel, aminek nem kellett felrobbannia. Végül a visszatérő egység sikeresen összekapcsolódott a parancsnoki modullal.

A Gemini-program során a NASA ugyan már tesztelte, hogyan lehet az űrben egymáshoz irányítani két járművet és dokkolni, ebben az esetben két teljesen új egységről volt szó. A bonyolult rendszer azonban tökéletesen működött, így miután a legénység március 13-án belecsobbant az óceánba, úgy tűnt, hogy minden készen áll a Holdra szállásra.

Apollo–10

Az irányítók azonban végül még egy előkészítő küldetés mellett döntöttek. Meg akarták nézni ugyanis, hogyan viselkedik a holdkomp a Hold körüli pályán, így az Apollo–10  legénysége, Thomas Stafford, John Young és Eugene Cernan azt a feladatot kapta, hogy menjenek el a Holdig, ott válasszák le a holdkompot, ereszkedjenek le vele 14 kilométerig (a legalacsonyabb magasságig, ahol a parancsnoki modul még a segítségükre tud sietni), majd a visszatérő egységet leválasztva dokkoljanak az anyaűrhajóval.

Amikor döntés született a tervről sokan nem örültek neki, mivel felesleges erőfeszítésnek érezték, hogy a küldetés ennyire közel merészkedik a végső célhoz, aztán mégsem szállnak le a Holdra. Az elhatározásnak azonban a biztonságosságon kívül volt egy még fontosabb oka. A használt holdkomp az első széria utolsó példánya volt, amely valószínűleg gond nélkül le tudott volna szállni a Holdra, a felszálláshoz azonban még túl nehéznek tűnt. Így a NASA hiába akart volna korábban landolni, minden számítás azt mutatta, hogy ezzel a holdkomppal a leszálló űrhajósok nem fognak tudni visszatérni az űrbe.

Az Apollo–10 küldetése végül teljes mértékben beigazolta az óvatosságot. Május 23-án Stafford és Cernan leváltak a parancsnoki modulról, és a holdkomppal 14 kilométeres magasságig ereszkedtek, majd kétszer is áthaladtak az Apollo–11 tervezett leszállóhelye felett. A látvány lenyűgöző volt, az űrhajósok úgy érezték, hogy szinte súrolják a kráterek peremét és a hegycsúcsokat. Aztán pár perccel azután, hogy sor került az indulásra, és a visszatérő egységet leválasztották, beütött a krach: a jármű vadul pörögni kezdett. Mint utólag kiderült, egy kapcsolót elfelejtettek átállítani, így az egység automatikája rögtön keresni kezdte a parancsnoki modult. Stafford végül kézi vezérlésre kapcsolt, és így tették meg a hátralévő utat.

Jókor, jó helyen

Az amerikai holdprogram tervezése során az eredeti megállapodás az volt, hogy ha sikerül eljutni odáig, hogy ember lépjen a Holdra, ez a megtiszteltetés Mercury 7, vagyis az első hét űrhajós egyikének jut. A küldetés viszont addig tolódott, hogy 1969-re nem maradt alkalmas jelölt az első asztronauták közül. Gus Grissom, az elsődleges jelölt 1967-ben egy földi teszt során társaival együtt bennégett az Apollo–1 űrhajóban, a többiek pedig sorra hullottak ki betegség, gyenge teljesítmény vagy visszavonulás miatt.

Így a repülőszemélyzet kijelöléséért felelős Deke Slayton (aki szintén Mercury-asztronauta volt, szívritmuszavara miatt azonban eltiltották a repüléstől) az új generációs űrhajósok közül állította össze annak az 5–6 küldetésnek a legénységét, amennyit nagyjából szükségesnek ítéltek a Holdra szállás előkészítéséhez és sikeres kivitelezéséhez. Neil Armstrong, Buzz Aldrin és Michael Collins tehát egyszerűen úgy lett az elsőként a Holdra eljutó expedíció tagja, hogy épp rájuk került a sor, amikor a projekt megérett a landolásra.

Armstrong azonban kétségtelenül ideális jelölt volt a küldetés vezetőjének. Tapasztalt, kivételesen tehetséges tesztpilóta volt, aki a Gemini–8 küldetés során abszolút igazolta, hogy vészhelyzetben is helyt tud állni. Egy Föld körüli sikeres dokkolás után az űrhajó ugyanis olyan gyorsan pörögni kezdett, hogy a legénység egyik tagja, Dave Scott elájult. Armstrong azonban megoldotta a helyzetet, lekapcsolódott a keringő egységről, és visszatéréshez szánt hajtóművekkel egyenesbe hozta a járművet, majd visszairányította azt a légkörbe. Végül a célterülettől igen távol érték el a Csendes-óceánt, de mindenki túlélte a kalandot.

Apollo–11: a leszállás

Az Apollo–11 1969. július 16-án indult útnak, és kezdetben minden a legnagyobb rendben zajlott. A kilövés sikeres volt, a Saturn V harmadik fokozata a Hold felé indította az űrhajót, majd a Columbia és az Eagle holdkomp sikeresen levált a fokozatról, hogy két és fél nappal később Hold körüli pályára álljon. A landolást másnapra, július 20-ra tűzték ki.

Az Eagle egyezményes világidő szerint 17:44-kor vált le a Columbiáról, majd Armstrong és Aldrin megkezdték az ereszkedést. Az első probléma 10 kilométeres magasságban jelentkezett, amikor a fedélzeti számítógép kiadott egy hibajelzést, amelyről elsőre senki sem tudta, hogy mit jelent. A rejtélyt végül a földi irányítók egyike, Steve Bales fejtette meg: úgy tűnt, hogy a számítógép arra figyelmeztetett, hogy fogytán van a memóriája, így gondok léphetnek fel a programok futtatásával. Mivel ez lehetetlennek tűnt, hiszen a rendszert erre a célra tervezték, és pontosan kontrollálták az adatfolyamot, Bales azt javasolta, hogy folytassák a landolást.

Néhány perccel később, 1 kilométeres magasságban aztán újabb hasonló hibát jelzett a rendszer, Bales pedig ismét azt javasolta, hogy hagyják figyelmen kívül a jelzést. Armstrong és Aldrin így megkezdték a végső manővereket, és tovább ereszkedtek. Mivel addig elsősorban a számítógép hibajelzéseivel voltak elfoglalva, és nem nagyon nézegettek ki az ablakon, Armstrong csak 600 méteres magasságban realizálta, hogy más baj is van. Az előzetesen kijelölt leszállóhely – amely felé a robotpilóta vitte a járművet – ugyanis nem sima volt, ahogy gondolták, hanem a területen egy sziklás kráter feküdt, amely 2–3 méteres kövekkel volt körülvéve.

Armstrong gyorsan felmérte a helyzetet, és 200 méteren részlegesen átvette az irányítást, lelassította az ereszkedést, és gyakorlatilag vízszintesen siklani a felszín felett. Sem ő, sem Aldrin nem tudta, mi várja őket a kráteren túl, de azt remélték, hogy rövidesen csak találnak egy simább területet. Erre sok idejünk nem volt, hiszen a hajtóanyag ki volt számolva. Egészen pontosan senki sem tudta, mennyi idejük maradt a manőverezni (az utólagos vizsgálatok szerint több, mint amivel számoltak), de szerencsére a kráteren fölött áthaladva gyakorlatilag rögtön ráakadtak egy alkalmas területre.

A felszín felett pár méterrel aztán különös látvánnyal szembesültek: a hajtóművek által felvert por nem úgy viselkedett, mint a Földön, hanem a részecskék természetellenesnek tűnő, egyenes pályákon lőttek ki a felszínről, szembesítve az űrhajósokat, hogy egy mennyire másfajta égitesthez közelednek. A holdkomp végül 20:17-kor huppant le a felszínre. Az utolsó 10 kilométer megtétele 7 percig tartott, ez alatt levegőt is alig mertek venni az irányítóközpontban.

Apollo–11: a holdséta és a visszaút

Armstrong és Aldrin végül hét órával később ereszkedett le a felszínre a holdkomp kilenc fokos létráján. Armstrong lefelé bekapcsolta a kamerát is, amely közvetítette a Holdra szállást. A technikai és időjárási nehézségek ellenére az első holdséta rossz minőségű, de élő képeit legalább 600 millióan nézték a Földön.

Armstrong és Aldrin talajmintákat gyűjtöttek (összesen több mint 6 kilogrammot), fotóztak és videóztak, próbálták kikísérletezni, hogy tudnak közlekedni az alacsony gravitációban, kitűzték az Egyesült Államok zászlaját, beszéltek Nixon elnökkel, és kihelyeztek egy kísérleti műszercsomagot, amellyel holdrengéseket lehetett mérni, illetve egy tükröt, amelyet később a Földről a Hold távolságának meghatározására használtak.

A felszínen töltött idő erősen korlátozott volt, és bár kicsit megnyújtották a tervezetthez képest, 5:11-re mindketten visszamásztak a holdkompba, majd aludni tértek. A 21 és fél órával a landolás utánra tervezett visszaindulás kapcsán még akadt egy kisebb probléma, Aldrin ugyanis a kabinban mozogva véletlenül eltörte a fő hajtómű kapcsolójának külső részét. Végül azonban egy toll segítségével sikerült aktiválni a kapcsolót.

Az Eagle  felső része 17:54-kor emelkedett a magasba, és hajtóművek szele azzal a lendülettel rögtön el is sodorta az előzőleg kitűzött zászlót, amelyet ebből okulva a későbbi küldetések során a holdkomptól jóval messzebbre helyeztek el. A felszállás további gondok nélkül zajlott, és az Eagle 21:35-kor dokkolt a Columbiával. Miután az űrhajósok visszatértek a parancsnoki modulba, a holdkomp visszatérő egységét leválasztották, így ez később a holdi felszínbe csapódott. A három űrhajós július 23-án ért vissza a Földre, és némi kommunikációs zavartól eltekintve teljesen eseménytelen volt az útjuk.

***

Az első Holdra szállást további 5 követte, majd az Egyesült Államok leállt a Hold emberi látogatásával, egyrészt a projekt költségessége miatt, másrészt mert attól féltek, hogy csak idő kérdése, hogy baleset történjen, és valaki meghaljon odafent. Az égitestre csak most terveznek újra visszatérni az amerikaiak, ezúttal már nem egyedül.

Az ötven évvel ezelőtti eredmény, ahogy már említettük, egészen lenyűgöző, mind technikai szempontból, mind az űripar jelenlegi állapotaiból kiindulva. Míg a hidegháborúban előnyre vágyó Egyesült Államok az 1960-as években tíz év alatt négy különböző űrjárművet fejlesztett ki, a következő nagy dobás, az űrsikló létrehozása egy újabb évtizedet vett igénybe, és úgy tűnik, hogy a most készülő SLS fejlesztése a végére nagyjából kétszer ennyi időt fog felölelni.

Mindennek persze megvan az oka: a Holdra szállás megvalósulásával megvolt a kívánt nagy győzelem, teljesül a Kennedy által kitűzött cél, így az erőfeszítések elkezdtek másfelé irányulni. Fokozatosan egyre kevesebb pénz jutott az űriparra, és ezzel az ambíciókból is vissza kellett venni. Az igazi új lendületre pedig egészen a közelmúltig, a magáncégek beszállásáig várni kellett a területen, és még velük együtt is kérdéses, hogy végül mi lesz a következő évtizedre és a továbbiakra megfogalmazott nagyszabású tervekből. De reméljük, hogy mire eljutunk a 60. évfordulóig, már nem csak a több évtizedes emlékeket idézgetjük majd, ami a Hold emberi látogatását illeti.