Metamorfózis felsőfokon

Annak dacára, hogy a fejlesztőstúdiók szakembereit gyakran vádolják heveny tespedéssel kombinált, kétoldali ötlethiánnyal, az érintettek kismillió alkalommal igazolták, hogy nem ülnek tétlenül a babérjaikon. Sőt: újdonságokkal gazdagon megfűszerezett, vagy egyenesen drasztikus irányváltáson áteső szériákkal Dunát lehetne rekeszteni. Duke Nukem eleinte tucatblődli platformerek sablon-izomagyaként olvadt be a szürke középszerbe, és csak 1996-tól kezdve avanzsált az univerzum leghírhedtebb, kanos-nagypofájú macsójává. A cinikusabb zsurnaliszták az első Assassin's Creed-nél felvetették, hogy gyógyászati segédeszközként kéne forgalmazni, hiszen irtózatos, repetitív monotonitása a krónikus álmatlanságban szenvedőket is seperc alatt kiüti. Így a folytatásokban hemzsegnek az izgalmas-addiktív mellékmissziók és kihívások. A Bethesda nem csekély kockázatot vállalva RPG-FPS hibriddé gyúrta a Falloutot, és manapság hihetetlennek tűnik, hogy a Resident Evil anno a nyers túlélésről szólt. Míg a Zelda 2: The Adventure Of Link-ről, a Star Fox Adventures-ről, a Dawn of War II-ről, a Metal Gear Solidról, és a Red Dead Redemption-ről még nem is beszéltünk.

Egy első, felszínes pillantásra úgy tűnhet, hogy pályatársaikkal szemben a 2013 óta Csipkerózsika-álmát alvó Amnesia-franchise-t felrázó Frictional Games tagjai megmaradtak a kaptafánál. Azonban ahogy arra fél-egy óra elteltével garantáltan ráébredünk, a sokak kedvencét trilógiává bővítő epizód egy fontos alapvetésekkel szakító, és a maga útján haladó, merész kísérlet.

Sivatagi show

A barátai által Tasi-nak becézett Anastasie Trianon valósággal úszik a boldogságban, mivel tökéletes egyensúlyba hozta szakmai előmenetelét, magánéletét és hobbiját. Kemény munkával kurrens műszaki rajzolóvá küzdötte fel magát, bőven talál teret művészi ambíciói kiélésére, imádott férjével, Salim Hannachi-val dolgozik, és ezeket megkoronázandó, egy gyönyörű leánygyermeket nevel. Viszont az idill 1937-ben véget ér, mert egy algériai ásatásra igyekezvén repülőgépe váratlanul lezuhan, és miután magához tér, döbbenettel vegyes iszonyattal konstatálja, hogy kedvese mellett kollégái is eltűntek. Tekintve, hogy az irgalmat nem ismerő sivatagban biztos halálra van ítélve, egy hűs-árnyas barlangrendszerben keres menedéket, de ott újabb, kellemetlen-felfoghatatlan meglepetések érik. Egyrészt megrökönyödve veszi tudomásul, hogy bár a roncsban nyerte vissza az eszméletét, egyes hátrahagyott nyomok tanúbizonysága szerint már járt itt – vagyis eleve nem egyszerű helyzetét memóriakiesés bonyolítja.

Másrészt hamar nyilvánvalóvá válik számára, hogy egy természetfeletti entitás nézőponttól függően bábja vagy kiválasztottja lett. Lépteit anyagtalan védangyal-patrónusa felügyeli, teste szívósabb az indokoltnál, és egy relikviának köszönhetően a megfelelő pontokon rést üthet a téridő szövedékén. Ilyenkor egy technológiailag rendkívül fejlett, ám fénykorában obszcénul dekadens és kegyetlen, majd egy irtóztató kataklizmát követően apokaliptikus rémlátomásba illő átokföldjévé züllő dimenzióban tevékenykedhet. Végül azt is kénytelen elfogadni, hogy a jótékony feledés fátylával fedett hányattatásai kikezdték az idegeit. Ha túl sokáig bóklászik sötétben, vagy óvatlanul tetemeket, netán felkavaró jelenségeket bámul, ideiglenesen megtébolyodik, és víziók kezdik gyötörni. Oda kell hát figyelnie arra, hogy gyufakészlete ne merüljön ki, hű lámpásába jusson olaj, és egy kurta másodpercél se tébláboljon megcsonkított hullák vagy groteszk furcsaságok közelében a szükségesnél.

Fürge láb és éles ész

Ahogy az ennyiből is világos, egy megrázó-megbabonázó kalandot élhetünk át. Előbb egy barlangrendszerben kúszunk-mászunk, és hátrahagyott naplóbejegyzésekből, vagy más dokumentumokból rakjuk össze az emlékezetünkből kihullott eseményeket. Aztán egy lemészárolt légiósokkal teli erőd hányingerkeltő története tárul fel előttünk, és a pusztulásba szektás fanatizmussal masírozó, mérhetetlenül bizarr mentalitású nép múltjában is elmélyedünk.

Ergo egy percünk sincs unatkozni, ráadásul örömünk tovább fokozza, hogy a modern trendekre fittyet hányva a narratíva nem megy a hagyományos értelemben vett játékélmény rovására. Agysejtjeinket a fizikai törvényeire építő feladványok, illetve rafinált puzzle-k teszik próbára, és mivel az ügyes kezű grafikusnak nem kenyere a harc, hébe-hóba ocsmány kreatúrákkal is meggyűlik a bajunk. A legtriviálisabb megoldás az, ha felhúzzuk a nyúlcipőt és elinalunk, vagy megbúvunk egy sarokban, de a hatékony védekezést megnehezíti, hogy másik világból származó, vérebekkel felérő szimatú bestiák kiszagolják a nyugtalanságot. Ezért megesik, hogy kizárólag a csapdába csaláshoz hasonló, módfelett kockázatos kunsztokkal rázhatjuk le őket.

Meghökkentő mesék

Az új felvonás tehát nem hoz szégyent a szériára – ám vitathatatlan, hogy ezzel együtt esélyesen annak legmegosztóbb képviselőjeként fog bevonulni a szcéna krónikáiba. Mert ugyan a fejlesztőket érezhetően a megújulás dicsérendő vágya hajtotta, és tagadhatatlanul szebbet-jobbat kapunk egy megkésett rókabőrnél, óhatatlanul is átfut az agyunkon, hogy nem ártott volna kevésbé drasztikus módosításokat végrehajtani. Mivel a bátor nő hányattatásainak fő vezérmotívumai nem a rettegés, vagy az ijesztő külsőségekkel megspékelt reménytelenség, hanem a kitartás, a kötelességtudat, a megismerés vágya, és a fantasztikum. Magyarán, szívünk sűrűn a torkunkban dobog, de ez a felfedezés izgalma, és nem az elmondhatatlan veszélyeket rejtő, feszült-kegyetlen környezet veszélyforrásai által előidézett, testünk-szellemünk kimerítő adrenalinfröccs. Hovatovább, megkockáztatom: egy-két, a semmiből elugró szörnyetegekhez hasonló, bazárian olcsó trükk kivételével a pánikfaktor lényegében nulla.

A félreértések elkerülése végett: ez nem bűn vagy hiba, csupán egy, a Dark Descent és az A Machine for Pigs tükrében különös fordulat. Sőt az átütő erejű hangulatnak, a remek fejtörőknek és a kiismerhetetlen létsík misztériumainak hála, szó sincs arról, hogy holmi kiüresedett sétaszimulátort kapnánk a pénzünkért. Ám tény, hogy a végeredmény inkább a bajosan definiálható-megfogható weird fiction-höz, és nem a horrorhoz sorolható. Az impozáns-idegen civilizáció kiváltotta, csodálattal vegyes önkéntelen ámulat dominál – azaz sikoltozás helyett a leesett állunkat keresgéljünk, és kéjes élvezettel lubickolunk a titkok éjsetét tengerében.

Ez pedig még akkor is drámai koncepciócsere lenne, ha az akaratán kívül egy ördögi játszmába csöppenő pária nem beszélne sokkal többet Danielnél vagy Oswaldnál. Élénk-vibráló személyisége élesen eltér a kvázi-antihősökétől, így a végsőkig kitartó asszonnyal nagyságrendekkel könnyebb azonosulni, mint sötétebb jellemű elődjeivel. Igaz, túlzó locsogása néha kifejezetten zavaró, és érthetetlen, hogy Párizsban élő, érezhető akcentusú, tősgyökeres franciaként miért angolul motyog magában.

Meg azt is, aki ezt kitalálta!

Persze az, hogy kinek mennyire nyeri el a tetszését ez a líraibb vonulat, merőben szubjektív, de ezzel együtt szomorú, hogy pont a franchise velejét adó, tömény-zsigeri iszonyatnak inthetünk búcsút. Ahogy az is hajmeresztő, hogy egyik-másik mechanika a kilencvenes évek ezerszer elátkozott trendjeit idézi. Egy normális-realisztikus tárgylimit-rendszer ellen aligha lenne bárkinek is kifogása, ám az, hogy Tasi összesen tíz, nyüves szál gyufát tarthat magánál, atmoszféra-gyilkos, hitetlenkedő röhögésre készteti az embert.

Ahogy azt is lehetetlen komolyan venni, hogy lámpásunk irreális mértékben zabálja az olajat, és az is védhetetlen, hogy miért nem vihetünk magunkkal mécseseket vagy gyertyákat. Egyértelmű, hogy egyedül azért kell ezektől az életszerűtlen hülyeségektől szenvednünk, mert korlátozások híján zsírozott villámként hasítanánk, és a monitor vagy tévé előtt töltött idő a felére-harmadára zsugorodna. Vagyis a cselekményre, a tennivalókra és a körítésre kétségkívül ügyelő készítők sajnos ezen a téren a létező legigénytelenebb, már az előző évezredben is visszatetszést keltő utat választották.

Verdikt

Összességében az Amnesia: Rebirth egy pár, fájóan irritáló fogyatékosságát leszámítva határozottan érdekes és magával ragadó mű, de ezzel együtt gyanítható, hogy megítélése felemás lesz. Ha el tudjuk fogadni, hogy az új epizód lélektani vizekre evez, gond egy szál se: okvetlenül ruházzunk be egy kópiába, nem fogjuk megbánni. Viszont ha páni félelemre vagy tömény, hidegrázós feszültségre ácsingózunk, irány Poroszország, vagy a huszadik századot a hamis optimizmus mákonyától elkábulva epekedve váró London.