Amikor tort ül a téboly - A Batavia elátkozott útja

Iszonyatos vagyon, patikusból lett kiskirály és brutális gyilkosságok. A Batavia horrorfilmbe illő története örök emlékeztető az emberi lélek legsötétebb bugyrairól.

Amikor tort ül a téboly - A Batavia elátkozott útja

Csapás csapás után

Bár patikusi oklevelének megszerzése után Jeronimus Cornelisz joggal bízhatott abban, hogy tisztes megélhetéshez fog jutni, a férfit valósággal üldözte a balszerencse. A Leeuwardenben ténykedő gyógyszerész alig négy évvel üzlete megnyitását követően el kellett, hogy hagyja a várost, mert 1627-ben összekülönbözött annak elöljáróival. Ezután a jóval forgalmasabb Haarlembe tette át a székhelyét, de itt még kevesebb babér termett neki. Az, hogy három hónapos gyermeke a szülei nemi kicsapongásáról árulkodó szifiliszben hunyt el, egyetlen kurta pillanat alatt romba döntötte a reputációját.

Így annak dacára, hogy Cornelisz kétségbeesetten bizonygatta, hogy a csöppség nem édesanyjától, hanem egy fehérjmájú szoptatós dajkától kapta el a kórt, esélye sem volt arra, hogy javítson hírnevén. Ez értelemszerűen hallatlanul elkeserítette. Főleg, mivel anyagi tartalékai kimerültek, és potom áron volt kénytelen elkótyavetyélni értékes portékáját. Ráadásul igazolva, hogy a baj csőstül jön, távozása pont egybeesett a rózsakeresztes tanokat hirdető, istenkáromlás vádjával bírák elé citált festő, Johannes van der Beeck perének kezdetével. Ergo, miután kutyafuttában volt kénytelen maga mögött hagyni a metropoliszt, rosszakarói tényként kezelték, hogy a veszedelmes, hedonista eretnek egyik, a hóhér bárdjától megrettent cinkosa. Ez az álláspont egyébiránt a későbbi események tükrében ma is tartja magát, és könnyen lehet, hogy a pletykák nem tévedtek. Viszont, hogy mi az igazság, az ma már kideríthetetlen. Hiszen objektív szemmel nézve a közmegvetés tárgyává váló ex-vállalkozónak vajmi kevés oka és lehetősége lett volna arra, hogy Haarlemben folytassa életét.

A huszonkilencedik évét taposó Cornelisz tehát 1627 végére lényegében tönkrement, és sejthető, hogy teljesen elhidegült a feleségétől. Ezért úgy döntött, hogy sok más, egykoron szebb napokat látott kalandorhoz hasonlóan tengerre száll, és a Holland Kelet-indiai Társaság kötelékében folytatja pályáját. Tekintve, hogy ekkoriban egy hosszabb út némi túlzással élve az öngyilkosság látványos-excentrikus módjának számított, a kereskedők a más szakmákkal összevetve jónak mondható fizetés ellenére sem nagyon válogathattak a jelentkezőkből. Ennek hála, a nem is olyan rég még sátánimádó degeneráltnak tartott Cornelisz a Társaság célállomása után Bataviának nevezett zászlóshajójának onderkoopman-ja, vagyis technikailag harmadik-negyedik legfontosabb tisztje lett. Magas rangja alapján biztosítottnak tűnt, hogy ha jól viseli magát, akkor pár éven belül egy jókora bárka megkérdőjelezhetetlen uraként fogja szelni a habokat.

 

Egy tisztességtelen ajánlat

Ám a férfi az út előkészületei során összebarátkozott Ariaen Jacobsz kapitánnyal, és hamar megtudta új cimborájától, hogy az nem szívlelheti a gyarmatokra igyekvő konvoj valódi urát, Francisco Pelsaert parancsnokot. A kalmár ugyanis egy korábbi út során szokatlanul kemény kézzel bánt a részegen gorombáskodó férfival, és az nem tudta elfeledni, hogy könnyelmű tettéért lefokozták. A sorozatos bukásokba belefáradt Cornelisz érezte, hogy eljött az ő ideje, és némi puhatolódzás után kiterítette új komája elé a lapjait. Ajánlata egyszerűbb nem is lehetett volna. Ha Jacobsz segít neki kirobbantani egy lázadást, akkor örömmel megosztja vele raktérben heverő, kétszázötvenezer guldent érő ezüstöt. Összehasonlításképpen: egy baka ekkoriban havi kilenc guldent, illetve kosztot-kvártélyt kapott, és béréért zokszó nélkül vállalnia kellett a halált.

Galéria megnyitása
Érmék a Bataviáról. A kép Guy de la Bedoyere munkája.

A sértett kapitány igent mondott, és az összeesküvők egyből neki is láttak, hogy kidolgozzák a részleteket. Az ötletelés során Jacobsz vitte a prímet, mert ő ezen a téren jóval járatlanabb cinkosával ellentétben pontosan tudta, hogy a fedélzeten robbanásveszélyes a hangulat. A matrózok jellemzően gyűlölték a fejedelmi kényelemben élő, őket állatnak is alig tartó kapitányukat, és annak kedvenc tisztjeit, de rajongásig szerették azokat, akiket az oldalukon tudhattak a bajban.

Ők maguk pedig egyedül azért nem adtak hangot nemtetszésüknek, mivel bevett szokásnak számított, hogy még a rövidebb utakon is egy katona-különítmény gondoskodott arról, hogy senki se lógjon ki a sorból. Aki mégis kinyitotta a száját, és rangja nem védte meg a testi fenyítéstől, szerencsésnek mondhatta magát, ha kikötözéssel megúszta merészségét, és nem korbácsolták halálra, vagy lőtték agyon.

Akció indul

A terv mindezek tükrében az volt, hogy beszerveznek pár illő részesedésért bármire hajlandó zsiványt, akik suttyomban elkövetnek egy égbekiáltó, ám nehezen bizonyítható gaztettet. Majd, mert szemernyi kétségük sem volt azt illetően, hogy Pelsaert a tőle megszokott erélyességgel fog fellépni, arra hivatkozva, hogy vezetőjük vádaskodik, felkelést szítanak. Ha elegen állnak melléjük, még a bakák is kénytelenek lesznek átállni, vagy letenni a fegyvert, ha nem akarják, hogy a tömeg meglincselje őket.

Az elhatározást tettek követték. Jacobsz egy, a Jóreménység fokának közelében lévő kolóniánál megejtett készletfeltöltő kitérő után tudatosan leszakadt a többiektől. Ezzel elérte, hogy felettese csak a Batavián lévőkre számíthatott, és elvi esélye sem volt segítséget kérni. A felheccelt pribékek sem tétlenkedtek. Tudták, hogy nem hibázhatnak, és némi tűnődés után arra jutottak, hogy a gyarmatokon állomásozó rokonaikhoz igyekvő nők egyikével kéne erőszakoskodniuk. Elvégre ha meg tudják oldani, hogy áldozatuk ne ismerje fel őket, a magát kifogástalan, kálvinista úriembernek valló kapitány esélyesen olyan haragra gerjed, hogy az egész legénységet megbünteti.

Azonban kiszemeltjük, Lucretia Jans, egy őrmester felesége jóval erősebb lelkű és élesebb szemű volt a vártnál. Annak rendje-módja szerint, gond nélkül azonosította az őt megtámadó férfiakat. Cornelisz és Jacobsz ezután új stratégiával álltak elő: a megvádoltak védelmére kelve akarták átvenni az irányítást. Viszont mérhetetlen döbbenetükre a jóformán az egész úton egy ismeretlen betegségtől szenvedő, gyenge szervezetű Pelsaert nem tartóztatta le a gyanúsítottakat, mivel fájdalmai miatt alig bírt a hivatalos ügyeire fókuszálni.

Közbeszól a véletlen

A szövetségesek nem tudtak előrelépni, és fogalmuk sem volt arról, hogy mit kéne tenniük. De 1629. június 4-én a helyzet drámaian megváltozott. A Nyugat-Ausztrália közelében lévő Houtman Abrolhos szigetlánc Beacon Islandnek keresztelt tagjához közel a gigász megfeneklett egy zátonyon. A tengerészek gyorsaságának és határozottságának köszönhetően a kincsek és az ellátmány mellett a hajón lévők javát is sikerült megmenteni. A 341 utasból szokatlanul kevesen, negyvenen lelték halálukat a habok között: a többieket a mentőcsónakokkal partra tették. Itt hamar kiderült, hogy cseberből vederbe kerültek. Édesvíznek nyomát sem látták, és a vadállomány is csupán pár oroszlánfókából, valamint az idegenek láttán szélsebesen tovarepülő madárból állt.

Galéria megnyitása
Beacon Island. A kép Guy de la Bedoyere munkája.

A korábban mozdulni is alig bíró Pelsaertnek úgy látszik, hogy erőt adott rá bízott jármű elvesztése felett érzett düh, és az a tudat, hogy ha nem cselekszik, szomjan fog veszni. Miközben válogatott szidalmakkal illette Jacobszt, egy szakasszal együtt elindult, hogy alaposabban is átvizsgálja a környéket. Aztán miután sehol sem talált még egy nyomorult, csendben csörgedező erecskét sem, döntő lépésre szánta el magát. Bejelentette, hogy a nagyobbik mentőcsónakot használva régi haragosával és néhány alárendeltjével együtt megkísérel eljutni eredeti célállomásukhoz. Végül mielőtt elindult volna, kihirdette, hogy távollétében Cornelisz szava a törvény.

A nem is olyan régen még krőzusi vagyonról, vagy a fosztogatók könnyű életéről álmodozó összeesküvők komoly slamasztikában találták maguk. A legnagyobb vesztes Jacobsz volt, hiszen biztosra vehette, hogy példát fognak vele statuálni az út során elkövetett szabálytalanságokért és a katasztrófáért. Már ha egyáltalán élve eljut Bataviába, és nem nyeli el a tenger.

Ám az egykori patikus kilátásai sem voltak rózsásabbak. Ha társa megtörik, a felmentősereg eleve katonákkal kiegészülve fog visszatérni, és őt fővezérként rövid tárgyalás után kivégzik. Sőt, azt sem zárhatta ki, hogy az elkerülhetetlen vizsgálat alatt valaki, hogy az irháját mentse, kitálal.

A szigetkirály rémuralma

De Cornelisz nem esett pánikba. A matrózok egy része még mindig hű volt hozzá, és pontosan tudta, hogy, ha a távozó Jacobsz tartja a száját, minimális erőfeszítéssel a hatalmukba keríthetik az új bárkát, és a maguk urai lehetnek. Célja innentől kezdve világos volt. Megszabadulni azoktól, akik veszélyt jelenthetnek rá, egyben olyan gaztettekre rávenni a vele egy követ fújókat, hogy az érintettek ne állhassanak át. Első körben a katonák fő hangadóját, a huszonegy éves Wiebbe Hayes-t akarta kiütni a nyeregből, mert a karizmatikus ifjú nagyban veszélyeztette a jövőjét. Arra utasította a zöldfülű bakát, hogy egy gyakorlatilag semmiféle utánpótlást sem kapó osztag élén fésülje át a környéket, és addig ne merjen visszatérni, míg friss vizet nem talál. Ez lényegében egy körmönfont ravaszsággal megfogalmazott halálos ítélet volt, mivel puskák, víz és étel nélkül az expedíciói résztvevőinek életéért egy lyukas rézgarast sem adott volna senki.

Hayes távozása után jöhetett a második, jóval véresebb fázis. Cornelisz eleinte arra biztatta belső köre tagjait, hogy ugrassák be a többieket, azaz vegyék rá őket kisebb-nagyobb szabálysértésekre, vagy egyszerűen vádolják be a nekik nem tetszőket, hogy kivégezhesse őket. A többség engedelmeskedett: a kipécézett, a megengedettnél többet ivó, vagy evő, esetleg valakinek nem szimpatikus nyomorultak golyót kaptak a fejükbe. Később viszont a hatalomtól megtébolyodott férfi túl körülményesnek találta ezt a módszert. Magát a sziget királyának kiáltva ki, a nők egy részét egy jól őrzött sátorba tereltette és megengedte, hogy aki akarta, kedvét tölthesse velük. Ő maga a jelek szerint nem akart közösködni: saját, személyi szexrabszolgájának Janst választotta.

Az állatias viselkedése ellen tiltakozók sorsa természetesen nem lehetett kétséges, és a bajokat tovább tetézte, hogy egy idő után már nem volt elég lapítani, vagy tessék-lássék együtt vonyítani a farkasokkal. Aki élni akart, annak harapnia-marcangolnia kellett.

Cornelisz negyvenöt főre akarta csökkenteni a lakosságszámot, hogy a víz és az élelem minél tovább kitartson, ergo elvárta, hogy hívei brutális gyilkosságokkal tegyenek hitet mellette. Ez elsősorban a hierarchia alján lévőket hozta lázba. A tizenhét-tizennyolc év körüli, kabinos fiúként megaláztatások sorát elszenvedni kénytelen Jan Pelgrom de Bye szinte könyörgött azért, hogy vért onthasson, és hamar új gazdája egyik leglelkesebb mészárosa lett. Eközben mások sem ültek a babérjaikon. A huszonnégy esztendős Wouter Loos örömmel segédkezett a tartását az utolsó pillanatig megőrző lelkipásztor, Gijsbert Bastiaenszoon és családja felkoncolásában. Idővel már parancsok sem kellettek: a vér szagától megrészegült bestiák külön felszólítás nélkül is a másvilágra küldték a nekik nem tetszőket. Maga a „király” egyébiránt nem nagyon vette ki a részét a másképp gondolkodók megtizedeléséből: őfelsége beérte egy magatehetetlen csecsemő megfojtásával. Hogy pontosan hányan vesztek oda, az ma már megállapíthatatlan, ám a lázadók négy hónap alatt legkevesebb száztíz férfit, nőt és gyermeket küldtek a másvilágra.

Végjáték

A dolgok látszólag nem is haladhattak volna jobban a koronás fő és orgyilkosai számára, de mikor az egyik szigetről a halottnak hitt Hayes füstjelekkel tudatta, hogy sikerrel járt, véget ért a véres pünkösdi királysága. A megkímélt túlélők közül többen is maguk barkácsolta tutajokkal, vagy utolsó erőtartalékaikat felélve, úszva menekültek át a katonákhoz, akik, mikor megtudták, hogy Beacon Islanden elszabadult a pokol, nem sokat teketóriáztak. Bunkókat ragadtak, a roncsból kimentett fémből primitív fegyvereket fabrikáltak, és mert biztosra vették, hogy Cornelisz nemsokára megjelenik náluk egy muskétákkal felszerelt halálosztaggal, kőből még egy primitív erődfélét is felhúztak.

Galéria megnyitása
Az életmentő kőerőd. A kép Rupert Gerritsen munkája.

Ennek, továbbá Hayes átlagon felüli vezetői képességeinek hála, augusztusban és szeptemberben három rohamot is vissza tudtak verni, valamint a szigetkirályt is foglyul ejtették. Hosszú távon persze a támadók a puskáik jelentette kétségbevonhatatlan előnnyel előbb-utóbb a védők fölé kerekedtek volna, de szeptember 17-én egy hajó tűnt fel a színen. A hadviselő felek veszett vágtába kezdtek, hogy maguk mellé állítsák az újonnan érkezetteket. Hatalmas szerencséjükre elsőnek a Hayes-ék értek oda, és örömmel konstatálták, hogy az út során jóformán semmit sem csináló Pelsaert állta a szavát, és visszatért. A lojálisok villámgyorsan tájékoztatták a kereskedőt arról, hogy mi történt míg távol volt. Ő eleinte alig akart hinni a fülének, ám mikor végre felfogta, hogy a túlélők igazat beszélnek, késlekedés nélkül elrendelte, hogy haladéktalanul vadásszák le a tetteseket.

A jókora számbeli fölény és a meglepetés hiánya miatt a lázadóknak esélyük sem volt. Az ügyeskedő-intrikus Cornelisz a várakozásokkal szemben nem sokat tagadott – igaz, miután elfogói félholtra verték és akkurátusan kitöltötték rajta a mérgüket, nem is nagyon tudott volna mellébeszélni. Őt leghűbb alvezéreivel együtt egy gyors, a közeli Seal Islanden megtartott tárgyalás után kivégezték: előbb a kezüket vágták le, aztán felkötötték őket.

Azt, hogy nem koncepciós eljárásról volt szó, és hogy a kalmár hirtelen természetére rácáfolva gondosan elemezte a vallomásokat, jól mutatja, hogy Loos, illetve Pelgrom elkerülték a hóhér kötelét. Az indoklás szerint ugyanis a tapasztalatlan, pánikba esett fiatal férfiak nem voltak teljes egészében felelősek tetteikért, mivel az ördögi Cornelisz befolyása alá kerültek. Őket büntetésképpen partra tették Ausztráliában, így legjobb tudomásunk szerint ők lettek a kontinens első állandó, európai származású lakói. Kissé meghökkentő módon a sokat szenvedett Jans-t is vád alá helyezték, mint a végzet az ördögi kényurat a háttérből manipuláló asszonyát, de felmentették. Hasonlóképpen, a száját tartó, ám gondatlanságáért a mentőcsónak megérkezése után egyből börtönbe vetett Jacobsz is megúszta, hogy élve felnégyeljék. Hiszen bár megkínozták, semmit sem ismert be. Ez azonban nem sokat segített rajta: további sorsa ismeretlen, ami arra enged következtetni, hogy rövid úton meghalt a börtönben.

Esélyesen sohasem tudta meg, hogy nemezisét, Pelsaertet a Társaság fő döntéshozói nyilvánosan megszégyenítették, mert úgy ítélték meg, hogy ha jobban végzi a dolgát, sosem szennyezi be munkaadói becsületét egy rémmesébe illő incidenssel. A rossz egészségű, testben-lélekben összetört férfinak ez sok volt. 1630-ban, azaz egy évvel Cornelisz „regnálása” után ágynak esett és meghalt. Egyedül Hayes került ki vitán felül győztesen a nagy kalandból. Bátorságának híre az egész világot bejárta, és előbb őrmesterré, majd hadnaggyá léptették elő. Viszont fénye idővel megkopott, ezért nem tudni, hogy hol, miként és mikor fejezte be földi pályafutását.

A logókép Guy de la Bedoyere munkája.

Neked ajánljuk

Kiemelt
-{{ product.discountDiff|formatPriceWithCode }}
{{ discountPercent(product) }}
Új
Teszteltük
{{ product.commentCount }}
{{ voucherAdditionalProduct.originalPrice|formatPrice }} Ft
Ajándékutalvány
0% THM
{{ product.displayName }}
nem elérhető
{{ product.originalPrice|formatPriceWithCode }}
{{ product.grossPrice|formatPriceWithCode }}
{{ product.grossPrice|formatPriceWithCode }}
{{ product.displayName }}

Tesztek

{{ i }}
{{ totalTranslation }}
Sorrend

Szólj hozzá!

A komment írásához előbb jelentkezz be!
{{ orderNumber }}
{{ showMoreLabelTranslation }}
A komment írásához előbb jelentkezz be!
Még nem érkeztek hozzászólások ehhez a cikkhez!
Még nem érkeztek hozzászólások ehhez a cikkhez!
Segíts másoknak, mondd el, mit gondolsz a cikkről.

Kapcsolódó cikkek

Magazin címlap arrow_forward