1. oldal

Amikor Valorie Salimpoor neurológust arról kérdezik, hogy miért kezdett el az agy és a zene kapcsolatával foglalkozni, azt mondja, hogy minden egy nagyon rossz hangulatú estén kezdődött. Épp megszerezte alapszakos diplomáját, és fogalma sem volt róla, hogy merre tovább, ezért úgy döntött, hogy talán egy rövid kiruccanás segíthet rendet tenni gondolatai közt. Beült tehát a kocsijába, és bekapcsolta a rádiót, amelyből Johannes Brahms V. Magyar táncának hangjai csendültek fel.

„Meghallottam a zenét, és valami történt” – meséli Salimpoor. „Éreztem, ahogy elárasztanak az érzelmek. Rendkívül intenzív élmény volt.” Félreállt, és a kocsiban ülve végighallgatta a darabot, majd amikor az véget ért, elkezdett gondolkodni. „Ültem, és arra gondoltam, hogy mi is történt? Egy pár perce még teljesen levert voltam, most meg eufórikus hangulatban vigyorgok. Ekkor döntöttem úgy, hogy ki kell derítenem, ez hogyan történhetett – rájöttem, hogy ezzel, vagyis a zene hatásaival akarok foglalkozni.”

A zene minden emberi kultúrában fontos szerepet játszik, és sajátosan emberi intézmény, sehol az állatvilágban nem ismerünk hasonlót. Senki sem igazán érti, hogy a zenehallgatás, amelynek a szexuális tevékenységgel vagy az evéssel ellentétben semmilyen kézzel fogható haszna nincs, miért vált ki ezekhez hasonló örömérzetet. (Az utóbbi évek kutatásai ugyan találtak arra utaló jeleket, hogy egyes állatfajok, főként madarak, rendelkeznek némi ritmusérzékkel, vagyis képesek bólogatással követni a dallamokat, arra azonban egyelőre semmi bizonyíték, hogy mindez különösebb élvezetet okozna számukra.) Salimpoor és más neurológusok az utóbbi pár évben különféle agytevékenységet vizsgáló eljárásokkal igyekeztek felderíteni az emberi zenekedvelés mélyebb okait.

A Stanford kutató nemrég közzétettek egy tanulmányt, amelyben arról számolnak be, hogy egy új zenemű meghallgatása közben nagyon hasonló agyműködési mintázat figyelhető meg a legkülönbözőbb emberekben is, mintha az élmény alapjai univerzálisak lennének. A tényleges élmény persze mindenki számára egy kicsit más, de vannak olyan elemei, amelyeket mindannyian egyformán értékelünk. Salimpoor és kutatócsoportja legutóbbi projektjében főként a zenei élmény egyéni oldalát vizsgálta. A szakértők azt állítják, hogy egy zeneszám első meghallgatásakor bizonyos idegi kapcsolódások erőssége alapján megmondható, hogy mennyire tetszik a hallgatónak a zene, amit többek közt például alapvetően befolyásolni fog az, hogy élete során addig milyen zenéket hallott és kedvelt.

Salimpoor útszéli megvilágosodását követően hazament, és elkezdett utána járni, hogy kik foglalkoznak a zene és az agy kapcsolatával. Így jutott el a McGill Egyetemre, ahol aztán tanulmányait folytatta, miközben Robert Zatorre laborjában kezdett dolgozni.

Samlimpoor és Zatorre egy néhány évvel ezelőtt végrehajtott kísérletük során egy dopaminszintet jelző radioaktív kontrasztanyagot adtak be az önkénteseknek, majd pozitron emissziós tomográfiával (PET) vizsgálták meg agyuk állapotát, miután lejátszották nekik kedvenc, „libabőrt kiváltó” számaikat. A zenehallgatás után negyed órával készült felvételeken jól látszott, hogy az alanyok agyát valósággal elárasztotta a dopamin.

2. oldal

A dopaminrendszer, avagy a jutalomrendszer evolúciós szempontból ősi képződménynek számít, és számos állatfajban működésbe lép szex vagy evés közben, a zene azonban csak az emberben vált ki hasonló reakciót, mondja Salimpoor, így a szakértők úgy döntöttek, hogy tovább vizsgálják a problémát. Új kísérletükben funkcionális mágneses rezonancia-vizsgálattal valós időben figyelték a résztvevők agytevékenységét, miközben az alanyok ismeretlen számokból származó, 30 másodperces blokkokat hallgattak. Annak megítélésére, hogy mennyire tetszett az adott darab, egy iTunes-hoz hasonló alkalmazást használtak a szakértők: a kísérlet alanyai a nekik tetsző számok teljes verzióját rögtön meg is vásárolhatták, ehhez mindössze meg kellett adniuk a programnak, hogy 0 és 2 dollár között pontosan mennyit fizetnének saját pénzükből az adott slágerért.

A kísérletben használt hatvan zeneszám kiválasztása nem volt egyszerű feladat, hiszen fontos volt, hogy minden résztvevő számára ismeretlen darabok legyenek, ugyanakkor ahhoz, hogy elegendő adat álljon rendelkezésre a későbbi elemzéshez, az is lényeges volt, hogy a számok egy része elnyerje az alanyok tetszését annyira, hogy azt hajlandóak legyenek megvenni. Salimpoor ezért azzal kezdte a kísérlet előkészítését, hogy átfogó felmérést végzett 126 önkéntes zenei preferenciáival kapcsolatban.

Megkérdezte többek közt, hogy milyen zenéket hallgatnak, mit kedvelnek különösen, és milyen albumokat vásároltak meg eddigi életük során. Végül 19 főt választott ki közülük, akik nagyjából hasonló zenei ízléssel rendelkeztek, főként elektronikus stílust és az indie zenéket preferálva. Salimpoor tehát először felkutatta azokat a számokat és előadókat, akiket a jelentkezők egy része kedvelt, majd ezekhez hasonló, de kevéssé ismert produkciókat választott ki, egyrészt különféle alkalmazások, másrészt zenei szakértők ajánlásai alapján, illetve a jelentkezők által kevéssé ismert zenei irányzatokból is válogatott.

A kísérlet során készült felvételeken világosan kirajzolódott, hogy az agyi örömközpontnak is nevezett nucleus accumbens területén fokozódik az aktivitás az élvezetes zenék hatására. Ami még izgalmasabb, attól függően, hogy az örömközpont hatására (illetve azzal párhuzamosan) milyen más agyi régiók aktiválódtak, a szakértők képesek voltak megjósolni, hogy mennyire fogja kedvelni az adott számot az alany, vagyis hogy mennyit lesz halandó annak megvásárlására áldozni. Az érintett régiók közül kiemelt fontosságúnak bizonyult az érzelmi reakciók feldolgozásában kulcsszerepet játszó amigdala, a tanulásban és az emlékezés folyamatában résztvevő hippokampusz, illetve a döntéshozás egyik központi területe, a ventromediális homloklebeny.

A kísérlet során begyűjtött adathalmaz azért nagyon érdekes, mert objektív módon mérhetővé teszi a résztvevők zenei ízlését, magyarázza Thalia Wheatley, a Dartmouth College pszichológia professzora. Szintén érdekes, hogy nem pusztán az egyes agyi területek aktivitása tűnik döntő fontosságúnak abban, hogy mennyire kedvelünk meg egy zenét: az azok közti összeköttetések intenzitása legalább ilyen lényeges. A döntéshozatali központ és a jóval primitívebb jutalomközpont összekapcsolása például igen fontos szerepet játszik a minősítésben.

És hogy mitől függ az, hogy egy ember 2 dollárt költ egy adott zenére, míg egy másik alany semennyit? Salimpoor magyarázata szerint a korábbi zenei élmények is rendkívül fontos szerepet játszanak ízlésünk formálódásában. Attól függően, hogy milyen irányzatokat hallgatott az illető korábban, más és más szabályrendszerek, elvárások, minták tárolódnak az agyában. Amikor pedig meghall egy új darabot, aktiválja ezeket a sablonokat. Az emlékekből előhúzott zenei minták közül az agy kiválasztja az éppen szóló zenéhez leginkább hasonló elemeket, és ezzel egy előzetes véleményt alakít ki arról, hogy a korábbi hasonló élmények alapján milyen élvezeti szint várható. Ha az adott szám még jobbnak bizonyul annál, mint amilyenre a tárolt sablonok alapján számítunk, intenzív örömérzet áraszt el minket, ha viszont nem ér fel a várakozásokkal, unalmasnak, csalódást keltőnek érezzük.

Az új darabok persze nemcsak azért lehetnek élvezetesek, mert passzolnak korábban megtanult sablonjainkhoz, hanem azért is, mert ezektől kisebb-nagyobb mértékben eltérnek, magyarázza Wheatley. Az pedig már valószínűleg ismét az egyéni rugalmasság és nyitottság függvénye, hogy egy adott hallgató a korábban megismert mintákhoz képest milyen mértékű „különbözést” képes pozitívan értékelni, és mikortól válik első hallásra értékelhetetlenné az adott darab annak nagyfokú idegensége miatt.

A zene feldolgozásával, minősítésével kapcsolatos kutatások rengeteg újabb kérdést vetnek fel. Érdekes lenne például azt vizsgálni, hogyan tárolódnak az agyban a már említett zenei sablonok, vagy hogy hányszor kell meghallgatni egy számot, amíg el tudjuk dönteni, kedveljük-e azt. Ez utóbbi probléma aztán ismét újabb kérdéseket vet fel, hiszen vannak olyan darabok, amelyekbe szinte azonnal beleszeretünk, és vannak olyanok is, amelyeket lassan kedvelünk meg. És persze olyan is akad, amit idővel annyira megununk, hogy hallgatása már egyáltalán nem vált ki örömérzetet.

A terület kutatói előtt tehát még számos felderítendő rejtély áll, ami a jelent illeti, egy dolog azonban biztos: Salimpoor ma már sokkal jobban érti, hogy mi is történt azon a bizonyos autóúton, ami aztán elindította pályáján. „Akkor elképesztően titokzatosnak tűnt az egész dolog” – mondja, de mostanra már nagyjából sejti, hogy mi zajlott le akkor az agyában. Brahms dallamai aktiválták agyának örömközpontját, és közben előhúzták azokat az emlékeket is, amelyeket 12 évesen, hegedűtanulás közben szerzett. Mindezen jelenlegi és múltbéli élmények aztán együttesen aktiválták látóközpontját is, lelki szemei előtt megjelenítve egy tökéletesen összehangolt gépezetként működő zenekart, amelyben ő maga is ott ült, minden hangot előre sejtve, és értékelve.

És talán éppen ez az összetett hatás teszi a zenét igazi intellektuális jutalommá: az agy minden területe számára tud nyújtani valamit.