Egyes tavaszi vagy őszi napokon úgy érezhetjük, hogy sose áll el az eső. De ez mind semmi ahhoz a 232 millió évvel ezelőtt, körülbelül 2 millió éves időszakhoz képest, amikor szinte folyamatosan esett. A kérdéses időszak előtt egy száraz időszak volt, és a kontinensek ekkoriban a Pangea nevű szuperkontinensbe tömörültek, ahol eleve gyakoriak voltak a monszunok. A tenger hőmérséklete miatt egy forró leveshez hasonlított, mondja Paul Wignall paleo-környezetkutató, és nagyon sok nedvesség volt a levegőben.

De mi okozta, hogy az időjárás még nedvesebbé vált? A forró nyár szokásostól eltérő végét a szakértők szerint ez egy sor hatalmas vulkánkitörés okozta, amelyek azon a területen történtek, amely ma Alaszka és Brit Kolumbia partjai mentén található. A vulkánkitörések mindig megzavarják a sztratoszféra vízgőzszintjét, ez történt a közelmúltbeli Hunga Tonga-Hunga Ha’apai kitörés után is, és Jacopo Dal Corso geotudós elmondása szerint ez különösen jelentős volt a kérdéses időszakban.

„Néhány évvel ezelőtt tanulmányoztam a kitörések geokémiai szignatúráját, és világszerte masszív hatásokat azonosítottam a légkörre vonatkozóan” – mondja Dal Corso. „A kitörések olyan hatalmasak voltak, hogy óriási mennyiségű üvegházhatású gázt, például szén-dioxidot bocsátottak ki, és a globális felmelegedés tetőzött.”

Úgy gondolják, hogy a sok eső egyik következménye a Föld akkori élővilágának fokozott kihalása volt, különösen az olyan tengeri élőlények esetében, mint az ammonoidák, a Konodonták és a krinoidák – de ez egyúttal új teret nyitott, különösen a dinoszauruszok körében.

A Journal of the Geological Society című folyóiratban korábban megjelent egy tanulmány, amelynek szerzői szerint „a szárazföldi növények és a legfontosabb növényevők széles körű kihalása után a dinoszauruszok látszólag a fő haszonélvezők voltak a helyreállás ideje alatt, gyorsan gyarapodtak a diverzitás, az ökológiai hatás (relatív abundancia) és a regionális elterjedés tekintetében, Dél-Amerikától kezdve az összes kontinensen.”

A karniai pluviális eseményre vonatkozó első bizonyítékokat geológusok szolgáltatták az 1980-as években, leginkább Alastair Ruffell és Michael Simms. Ruffell a somerseti Lipe Hill vörös kőzetében egy szürke sávot azonosított, amely jelezte, hogy a régió az intenzív szárazság időszakából komolyan nedves időszakba lépett át. Amikor azonban Ruffell egy Simmsszel együtt publikált egy tanulmányban ezt megírta, azt nem vették túl komolyan. „Emlékszem, több meglehetősen magas státuszú kutató is úgy gondolta, hogy ez egy teljesen abszurd ötlet” – mondja Simms.

Míg Ruffell és Simms mással kezdett foglalkozni, az évek során egyre több bizonyíték gyűlt össze elméletük alátámasztására. Az olasz Dolomitokban található triász kori kőzetrétegek például fontos bizonyítékai a karniai pluviális epizódnak. Ezekben az alpesi hegyekben a geológusok feltűnő átmenetet dokumentáltak: a vöröses sárkőrétegek alatt nincsenek dinoszauruszlábnyomok, közvetlenül fölöttük viszont bőségesen vannak.

A nyomok hirtelen megjelenése a karniai pluviális időszak végéhez igazodik. A bizonyítékok alapján a kérdéses időszakot hatalmas vulkánkitörések jellemezték, amelyek globális felmelegedéshez és szélsőséges esőzésekhez vezettek. Ezek az éghajlati változások széleskörű kihalásokat okoztak, és ökológiai réseket hoztak létre, amelyeket a dinoszauruszok gyorsan betöltöttek. Így a Dolomitok kőzetmintái nemcsak a korszak környezeti káoszát örökítik meg, hanem azt a sorsfordító pillanatot is, amikor a dinoszauruszok megkezdték a felemelkedést.