1. oldal

Szombaton volt Alan Turing születésének századik évfordulója. A számítástechnika egyik legjelentősebb úttörőjének munkássága nélkül világunk valószínűleg legalább annyira más hely lenne manapság, mintha Newton, Darwin vagy Einstein kimaradt volna a történelemből. A brit kutató egyik legjelentősebb munkájának egy 1950-ben íródott tanulmányát tartják, amelyben először vázolja fel a Turing-teszt koncepcióját. A Computing Machinery and Intelligence (Számítógépek és intelligencia) című tanulmányban leírt teszt azt hivatott eldönteni, hogy egy adott gépezet képes-e az emberihez hasonló, intelligens gondolkodásra.

A teszt lényegileg abból áll, hogy az ember pusztán billentyűzet és monitor közvetítésével kérdéseket tesz fel a két tesztalanynak, akikről a válaszokon kívül semmiféle más információval nem bír. A két alany egyike ember, a másik pedig egy gép. Ha a kérdező bizonyos idő elteltével sem képes megállapítani, hogy melyik alany a gép, akkor a gép sikerrel teljesítette a tesztet, vagyis intelligensnek tekinthető. (Online változata például itt kipróbálható.) A teszt még ma is használatban van, a világ legjobb programozói évente megküzdenek a Loebner-díj elnyeréséért, amellyel a legemberszerűbbnek bizonyuló csevegőrobot fejlesztőjét jutalmazzák.

A Turing-teszt alkalmazása azonban manapság már korántsem korlátozódik a mesterséges intelligencia mérésére: legújabban például már társadalomkutatók is használják annak megállapítására, hogy a különféle emberi tesztalanyok hogyan képesek egy olyan csoport tagjaiként megjeleníteni magukat, amelynek egyébként nem részesei. A Turing-teszt révén megállapítható, milyen mértékig képesek az egyes alanyok tőlük különböző embertársaik viselkedésének megértésére, legyen szó egy vallási csoportról, etnikai kisebbségről vagy valamilyen szakmai közösség tagjairól.

Szakszóval élve a szociológusok az alanyok „kölcsönható” szakértelmi szintjét igyekeznek felmérni. A kifejezést Harry M. Collins és Robert Evans alkotta meg, amikor egy 2002-ben íródott tanulmányukban megkülönböztették a közreműködő szakértelmet (contributory expertise), amely egy tudós esetében a képzettséget és azt a hallgatólagos tudást jelenti, amelynek révén aktívan képes hozzájárulni egy szakterület fejlődéséhez, illetve a „kölcsönható” szakértelmet (interactional expertise), amely például a krónikus betegek saját betegségükkel kapcsolatos ismereteit, vagy az egy-egy tudományos területen nagy tudásra szert tevő újságírók tudását jelenti.

A kölcsönható szakértelemmel rendelkezők tehát nem formális tanulás révén, hanem másodkézből, az adott terület művelőin keresztül szerzik ismereteiket. Egyes feltevések szerint, ha valaki elegendő ideig tanulmányoz egy szaknyelvet, akkor az így végbemenő nyelvi szocializáció révén előbb-utóbb képes lesz egy közreműködő szakértőhöz hasonló módon tekinteni a világra. A kölcsönható szakértők ilyen módon képesek hiteles véleményt formálni az adott terület egyes témáiról, megértik és képesek megfelelően használni a „belső” poénokat, valamint olyan kritikus kérdéseket tesznek fel az új ötletekkel kapcsolatban, amelyeket normális esetben a téma avatott szaktekintélyeitől várnánk.

Amikor valamilyen nagyobb területeken átívelő, mélyebb interdiszciplináris együttműködés jön létre, nagy szükség van a kölcsönható szakértőkre, hiszen egy ilyen projekt sikerességéhez kellenek olyan emberek, akik alapos ismeretekkel rendelkeznek minél több érintett területen, még ha minden technikai fogást nem is ismernek. Már említettük a fő témájukban nagyon elmélyedő tudományos újságírókat, de gyakran tesznek szert ilyen jellegű tudásra egy adott szakmai csoportra koncentráló szociológusok (erről később), illetve a tudománytörténettel foglalkozó történészek is. De nem is kell ennyire messzire mennünk: egy hatékony projektmenedzsernek átfogó tudásra van szüksége ahhoz, hogy a különböző csoportok munkáját össze tudja hangolni, és szakmai szinten hatékonyan tudjon kommunikálni a résztvevőkkel. Ugyanez elmondható a különféle célok eléréséért küzdő aktivistákról is. Esetükben a formális úton megszerzett tudás hiányát célpontjaik nagyhatalmú képviselői gyakran fel is használják „leszerelésükre”.

A kölcsönható szakértelem nem új jelenség tehát, mindig is jelen volt a társadalomban, de fogalomként újnak számít. A Turing-teszt egy változatának segítségével pedig most először történt kísérlet arra, hogy a kutatók kiderítsék, mi mindenre képesek a tudás ezen formáját birtoklók. 

2. oldal

Alan Turing cikkében egy érdekes játékra építette tesztjét: az úgynevezett imitációs játék során férfiak válaszaikban nőnek tettetik magukat (vagy fordítva), és a bíráknak el kell dönteniük, hogy melyik nem képviselője adta a válaszokat. A kilencvenes évek közepén Harry Collins szociológiai kutatásai során ezt az ötletet bevette módszerei közé. Első kísérlete során azt feltételezte, hogy a játék során a nők könnyebben kiszúrják, ha egy férfi nőnek tetteti magát, mint a férfiak, hiszen ők maguk is az „eljátszott” csoport tagjai. Turing ötlete azonban saját korának nemi alapon élesen elkülönülő társadalmában gyökeredzett, és a kilencvenes évek megváltozott nemi szerepviszonyai mellett már nem hozta meg a várt végeredményt, így a kísérletből semmiféle hasznos dolog nem derült ki.

Pár évvel később Collins és kollégái a Cardiffi Egyetemről az imitációs játék új verzióját kezdték tesztelni. Három különböző esetet vizsgáltak: képes-e egy színvak személy a játék során színlátónak tettetni magát, az abszolút hallással nem rendelkezők (vagyis azok, akik referenciahang segítsége nélkül képesek azonosítani bármely hallott zenei hangot) képesek-e abszolút hallásúnak beállítani magukat, illetve egy vak személy képes-e látónak tettetni magát. A kísérletsorozat nagyon érdekes eredményekkel zárult, és új lendületet adott a további hason kutatásoknak.

Vegyük például a vakok esetét: egész életüket egy vizuálisan orientált világban töltik, olyan társadalmakban, amelyek a látás mint érzékelés által dominált nyelveket beszélnek. A kölcsönható szakértelem elmélete szerint, mivel a vakok folyamatosan ki vannak téve a látók nyelvének, ez a fajta tudás elegendő ahhoz, hogy beszélgetéseik során képesek legyenek a látókhoz hasonló válaszokat adni, véleményt formálni. És ahogy a kísérlet is bizonyította, a vakok valóban hitelesen tudnak értekezni például arról, hogyan mozog a teniszlabda egy meccsen, és milyen nehézségeket okoz annak megítélése, hogy kint van vagy bent pattant le a vonalhoz képest. Ezzel szemben a látóknak általában nincsen semmiféle hasonló tapasztalatuk a vak társadalommal kapcsolatban, így imitációjuk sem lehet hiteles.

A többi kísérlet is hasonló eredménnyel zárult: a színvakok jobbak voltak a tettetésben, mint a színlátók fordított esetben, és az abszolút hallásúak könnyebben mentek el „mezei” hallgatóknak, mint fordítva. Az imitációs játék tehát vitán felül alkalmas eszköznek bizonyult arra, hogy a kölcsönható szakértelem jelenlétét kimutassa.

A következő kísérlet során Collins saját tapasztalataira épített: a kutató szociológusként évtizedeken keresztült vizsgált egy nemzetközi tudóscsoportot, amelynek tagjai a gravitációs hullámokkal foglalkoztak. Egy bizonyos idő elteltével Collins azon vette észre magát, hogy bár sosem tanult fizikusnak, nem kísérletezett és nem írt a témában tanulmányokat, egész jól el tud beszélgetni a terület szakértőivel a fontos szakmai kérdésekről. Megkérte hát a gravitációs hullámokat kutató tudósokat, hogy tegyenek fel kérdéseket neki és egy tényleges szakértőnek. Némi stilisztikai egységesítés után a kérdéssort és a két alany válaszait elküldték kilenc szakmabeli kutatónak, akiknek az volt a feladata, hogy találják ki, melyik válaszadó volt a fizikus, és melyik a szociológus. Heten egyáltalán nem voltak képesek dönteni, a maradék kettő pedig Collins válaszait tartotta a fizikus mondatainak. A Nature írógárdája kellően le volt nyűgözve az eredménytől, és rövid cikket is közölt az esetről.

A teszt végeredménye magát az ötletgazdát is meglepte, és a mélyebb megértés érdekében elbeszélgetett a javára döntő „bírákkal”. Elmondásuk szerint azon a döntő pontnak az bizonyult, amikor a fizikus résztvevő egy kérdésre tankönyvi választ adott, a szociológus viszont helyes, de attól jelentősen eltérő választ produkált. A válaszokat áttekintő szakértők arra a téves következtetésre jutottak, hogy nyilván Collins adta az „iskolásabb” választ, hiszen az újonnan kidolgozott, eredeti gondolkodásra utaló verzió csak egy közreműködő szakértő műve lehet. Ebben az esetben azonban a kölcsönható szakértő meglepően magas szakmai tudásról tett tanúbizonyságot.

Az imitációs játék rendkívül jól működik a kölcsönható szakértelem mélységének tesztelésére, hiszen úgy kell sikeresen teljesíteni, hogy a bírák az első pillanattól tudják: az egyik „versenyző” szerepet játszik. Egy fizikusokkal teli teremben fizikusnak látszani nem feltétlenül nehéz dolog: kellő önbizalom és meggyőző fellépés mellett a beszélgetőpartner hajlamos átsiklani a tartalmi hibákon, mintegy hinni akar abban, hogy szakértővel áll szemben. A Turing-teszt emberi változatában viszont a válaszokat átnézők lecsapnak a legapróbb hibákra is, adott esetben nehezebb, tisztázó kérdéseket tesznek fel, így nem nagyon lehet becsapni őket. 

3. oldal

Turing imitációs játékának résztvevői nem véletlenül voltak nők és férfiak. Andrew Hodges életrajzában úgy véli, hogy Turingot különösen erősen foglalkoztatta a nemi identitás kérdése saját homoszexualitása miatt. A korabeli Nagy-Britanniában ez bűncselekménynek számított, így amikor egy házába történt betörés kapcsán 1952-ben fény derült szexuális irányultságára, a kutatót vád alá helyezték, majd elítélték, és választhatott a börtön vagy a libidócsökkentést célzó hormonkezelés között. Turing a kémiai kasztrációt választotta, az ügy eredményeként pedig kódtörői állását is elvesztette. 1954. június 8-án találtak rá holtan, halálának körülményeit máig nem sikerült teljesen tisztázni. Annyit lehet tudni, hogy ciánmérgezésben halt meg, valószínűleg saját keze által.

Turing idejében a homoszexualitással kapcsolatos széleskörű tévhitek miatt az imitációs játék során csak nagyon kevés heteroszexuális lett volna képes melegnek tettetni magát. Manapság azonban már sokkal nagyobb tudás forog közkézen a homoszexuális életmódról, így többen lennének sikeresek a teszt során.

Collins és munkatársai az imitációs játék egy új és minden eddiginél komplexebb verzióján dolgoznak az Európai Kutatási Tanács támogatásával. Európa-szerte több különböző témában végeznek kutatásokat, a játék során résztvevők többek közt homoszexuálisnak, kereszténynek vagy egy etnikai csoport tagjának adják ki magukat, és megpróbálnak meggyőzően válaszolni a vonatkozó tesztkérdésekre. A projekt egyik célja annak felderítése, hogy használható-e a játék annak megítélésére, hogy a vizsgált csoportok iránt milyen mértékű megértéssel viseltetik a társadalom.

A Cardiffi Egyetemen például a hallgatók könnyebbnek találták homoszexuálisnak kiadni magukat, mint gyakorló kereszténynek. A kutatók egy azonosítási indexnek (identification ratio, IR) nevezett jelzőszámot dolgoztak ki a jobb összehasonlítás érdekében. Az index értékét úgy kapjuk meg, hogy a bírák által meghozott helyes döntések számából kivonjuk a rossz döntések számát, majd az egészet osztjuk az összes bírálat számával. Vagyis minél közelebb van az egyhez ez az érték, annál több bíráló „buktatta” le az adott résztvevőt, és minél alacsonyabb (-1 a skála elméleti legalja), annál sikeresebben vette a tesztet az alany. A magukat látónak tettető vakok átlageredménye volt a legjobb 0,13-as értékkel, vagyis 43,5 százalékuk ment át a teszten, mivel bírák tévesen látónak hitték. A látók sokkal rosszabbul játszották a vakot, eredményük 0,86 volt, azaz mindössze 7 százalékuk teljesített sikeresen. A heteroszexuális alanyok 30 százaléka játszotta meggyőzően a homoszexuálist (IR = 0,4), és a „világi” hallgatók mindössze 15 százalék „adta el” magát sikeresen gyakorló kereszténynek (IR = 0,7).

Mivel az egyetemen végzett kutatás alanyainak létszáma nem volt túl magas, az eredményekből messzemenő következtetéseket nem lehet levonni. Tesztnek azonban pont megfelelő volt, így a következő lépésben már nagyobb mintával fognak dolgozni a kutatók. Az imitációs játék klasszikus lejátszása persze nem lehetséges ilyen nagy létszám mellett, így több részletre szedték szét a folyamatot. Egy kevesebb résztvevős forduló eredményei alapján először is összeállítanak egy jó bíráló kérdésekből, és helyes szakértői válaszokból álló listát. Ezeket a kérdéseket aztán egy nagyobb, magát az adott csoport tagjának tettető közönségnek teszik fel. Ezeket, valamint a szakértői válaszsorokat összekombinálva küldik ki a bírák nagyszámú csoportjának. A kezdeti eredmények alapján a módszer működőképesnek tűnik.

Sokan gondolják úgy, hogy valamilyen terület szakértőivé váltak pár népszerű tudományos könyv elolvasása vagy tévéműsor megtekintése után. De vajon ez a tudás valóban kölcsönható szakértelemnek nevezhető? Át tudnának menni az emberi Turing-teszten? És mit jelent, ha igen? Úgy tűnik, hogy Alan Turing egyik legfontosabb vívmánya kapcsán ugyanazok a kérdések vetődnek fel, akár a robot és az ember intelligenciája, akár a szakértő és a laikus tudása között húzódó határvonalat keresgéljük: mi választja el egymástól a kettőt, és mi történik, ha átléphetővé válik ez a határ?