A horror-túlélő játékok megteremtője, az Alone in the Dark a történetével, a hangulatával és grafikai megoldásaival is elérte, hogy komolyabb figyelmet kapjon. A szokatlan megoldások, kameraszögek és a „3D”-s látvány hátterében az volt, hogy a játék valóban 3D-s karakterei a valóságban egy ál-3D-s környezetben mozogtak, ami  egy láthatatlan síkra felfeszített 2D-t jelentett. Ez okozta a fix kameraszögeket is, ami viszont a horror hangulat szemszögéből nagyon is jól alakult, mert nem csak a borzalmak elrejtésére volt alkalmas, de végig olyan érzéssel járt, mintha valaki vagy valami folyamatosan meglesné a játékost.

„The oldest and strongest emotion of mankind is fear. The oldest and strongest of fear is fear of the unknown.” –  H. P. Lovecraft

A klasszikus, 1992-es részből sok név, helyszín ismerős lesz, de a fejlesztők nem akarták a legendát egy az egyben lemásolni. Az eredeti AitD-ban Jeremy Hartwood egy ismert művész, aki a Derceto nevű – sokak szerint kísértetjárta – kastélyban lakik egészen haláláig, amit a rendőrség szerint öngyilkosság okozott. A két főszereplő eltérő indokkal érkezik a kastély kapujához: Edward Carnby magánnyomozót egy értékes zongora megszerzésével bízták meg, Emily Hartwood, Jeremy unokahúga pedig az előbb említett zongorába elrejtett naplót keresi, azt remélve, hogy az fényt derít az igazságra.

A 2024-es feldolgozás igyekezet amennyit csak lehet átvenni és beépíteni a túlélő horrorok hangulatából és mechanikáiból, mindeközben viszont a hangulatra, az információ morzsákra, a nyomozásra is kellő hangsúlyt helyez, és nem követi el például azt a hibát, amit a 2008-as feldolgozás tett, ami egy agyatlan és lelketlen akciójátékot faragott az Alone in the Darkból.

A két főszereplő ugyanaz és Louisiana mocsaras vidékein járunk majd, egy elmegyógyintézet/szanatórium zegzugos, torz lényektől és még ennél is furcsább történésektől hemzsegő folyosóit, szobáit. A korábban emlegetett nagybácsi, Jeremy megtalálása és megmentése lenne a feladatunk, de ahogy a horrorokban lenni szokott, a tiszta célok hamar homályba merülnek a túlélés és a rettenet ránk omló rétegei közepette.

Az, hogy Edward Carnby magánnyomozót nem más alakítja, mint David Harbour annak jó hír főként, aki a Hellboy, Stranger Things, Gran Turismo, Black Widow filmekben is örült a színésznek. Előnyére válik a játéknak az is, hogy a beszélgetések, de még a naplójegyzetek, cetlik és egyéb írásos anyagok is élőhangos felolvasást is kaptak.

A történetet nagy mértékben inspirálták H.P. Lovecraft lényei, történeteinek hangulata, valamint az őáltala kreált tárgyak, grimoire-ok, mint például a Necronomicon, de legalább ilyen hangsúlyos volt Edgar Allan Poe műveinek, különösen Az Usher-ház végének hatása. Ha pedig az 1992 utáni jövőbe tekintünk, tudhatjuk, hogy három részt ért meg a klasszikus Alone in the Dark és a Cthulhu Mítosz még két kalandjátékot is megihletett, a Prisoner of Ice és a Shadow of the Comet címeket.

A játékmenet és a kamerakezelés sokban emlékeztet az eredeti játékokra, a helyszínek viszont a grafika fejlődésének köszönhetően hatalmas pluszt jelentenek a hangulat megteremtésében. Rengeteget hozzáad az is, hogy a nyomozás/túlélés során talált tárgyak, jegyzetek, feljegyzések tovább növelik a borzalmakat, mert egy olyan világba engednek bepillantást, aminek a közelébe józan eszű ember nem merészkedik – saját akaratából legalábbis biztosan nem.

Az újrajátszhatóság és a játékban megtalálható „artifact” gyűjtemények összekapcsolódnak, ugyanis a játék is jelzi, hogy vannak darabok, amiket csak az egyik vagy a másik szereplővel találhatunk meg. Ők eltérő utat járnak be, aminek nagy része azért persze közös a fő történetszál miatt. Másodjára biztosan kevesebb meglepetés ér minket, ami sajnos sokat kivesz a hangulatteremtés erejéből, de ettől még történet és lore szempontból érdekes lehet.

Az egyik gyenge pontot a harc jelenti, annak is az a része, amikor egy lény túl közel ér hozzánk: kimanőverezni sem könnyű őket ilyenkor már, de a célzást is szinte lehetetlenné teszi. Érthető, hogy nem FPS-hez van szerencsénk, de a lassú, körülményes mozgás és célzás pont akkor akadályoz, amikor a leginkább szükségünk lenne valami életmentő megoldásra. Még az is rendben lenne, hogy a női szereplő, hivatása miatt ügyetlenebbe ebben (és jobb lehetne másban), de egy sokat látott, veterán magánnyomozótól nem azt várom el, hogy ügyetlenkedjen és akadozva mozogjon, miközben lőni, kitérni próbál.

A pályatervezésnél olyan apróságokon lehet csak felsóhajtani, mint „a felfelé, csigaház szerűen csavarodó, díszes fémlépcsőre kis virágcserepeket tettek és így sajnos nem mehetsz arra” vagy az önmaguktól becsukódó ajtókon, ami vagy erőltetetten akar bekorlátozni, vagy azt visszajelezni, hogy jegyezd meg jártál-e ott már és sosem tudhatod mi van az ajtó mögött.

Összességében az Alone in the Dark 2024-es kiadása nagyon jól merít a klasszikus részek legjobb tulajdonságaiból és a történetmesélés, a hangulat, a zenék, valamint a karakterek tekintetében is méltó módon képviseli az örökségét. David Harbour felkérése zseniális ötlet, az előbb felsorolt gyengeségeket pedig szerencsére ellensúlyozzák az előnyök. Az új Alone in the Darknak nem csak a sorozat kedvelői, de a túlélő horrorok és a Lovecrafti Cthulhu Mítosz rajongói is örülni fognak, egy hátborzongatóan jó darabbal bővülhet a gyűjteményük.