Aliens vs. Predator: A feltámadás

Az AvP széria még '94-ben indult világhódító útjára az Atari Jaguaron, hogy most visszatérjen, mint az év elejének egyik legvártabb FPS-e.

Aliens vs. Predator: A feltámadás

Oldal I.

Ha két, egymástól elvileg eltérő történetet és világot ötvözünk, nagyon kevés alkalommal kapunk kielégítő eredményt. Éppen ezért volt meglepő, hogy a Predator 2 című filmben csak megszellőztetett alienes kapcsolatot később kiterjesztő könyvek és képregények ekkora népszerűségre tettek szert. Pedig ma már ott tartunk, hogy az Alien-világ nem teljes a ragadozók jelenléte és beavatkozása nélkül, sőt, az Alien 4: Feltámad a Halál óta csak két igen gyenge Aliens versus Predator moziban láthattuk viszont kedvenc idegenjeinket. Szerencsére a filmekkel ellentétben a témában készült játékok legtöbbje jó lett, így külön öröm volt számunkra, hogy az első AvP FPS-eket is készítő Rebellion egy újgenerációs remake fejlesztésébe kezdett. Most megjelent a játék, és mindenki tűkön ülve várta, hogy kipróbálhassa, ám a külföldi kollégák értékelései meglehetősen negatív felhangot adtak a premiernek (volt ahol 5 pontot osztottak rá a 10-ből).

Holott az igazság az, hogy az AvP egyáltalán nem lett rossz, sőt, még azt is meg merem kockáztatni, hogy egy jó játékot rittyentett össze a tavaly igen rossz teljesítményt nyújtó Rebellion (Shellshock 2 című fertelmükről ésRogue Warriornak nevezett szégyenfoltjukról mi is megemlékeztünk). Persze az, hogy mit értünk "jó" alatt, relatív, és ez az AvP esetében fokozottan igaz körülmény. A játék ugyanis ahelyett, hogy minél több újdonsággal igyekezne elkényeztetni, inkább baráti nosztalgiára invitál, olyan köntösbe bújtatva, ami méltó a 2010-es esztendő eddigi felhozatalához.

A sztori szerint harminc év telt el A bolygó neve: Halál eseményei óta, és egy eddig még nem látott bolygón járunk, ahol a megalomán Weyland-Yutani társaság régi, idegen eredetű romokra bukkant. A cég igazgatója, Mr. Weyland megszállottan igyekszik fegyvert faragni az idegenekből, amiket azóta xenomorphoknak neveznek, ám hogy ez ne akadályozza a feltárásokat, a lényekkel foglalkozó laboratóriumot a leletek mellé telepítteti. Ahogy az persze lenni szokott, az alienek nem tűrik sokáig a kísérleti patkányok szerepét, és kitörnek az intézményből, nyitott temetővé változtatva azt. Az egyetlen megoldást egy tengerészgyalogos-alakulat jelenti, akiket "bogárvadászatra" invitálnak a planétára, s persze a játékos által megszemélyesített (emberi) karakter is ezzel a branccsal jut a helyszínre. Afroamerikai hősünknek se neve, se hangja, és a többiek is csak Rookienak (kezdőnek) nevezik, ami azért is vicces, mert a mi kis zöldfülűnk marad életben egyedül ott, ahol a sok, tapasztalt vén róka egy órán belül fűbe harap.

Oldal II.

A tengerészgyalogos

Az Aliens versus Predator persze csakúgy, ahogy elődei, három különböző kampányon át meséli el a sztorit, és mindegyik küldetéssorozatot más-más fajjal kell teljesítenünk. Először érdemes az emberek misszióit megcsinálni, mert velük klasszikus FPS-játékmenet vár minket, és rajtuk keresztül könnyebben szokunk hozzá a játék világához. A történet egyébként küldetésenként megszakad, lehetőséget nyújtva rá, hogy másik fajjal is játszhassunk, és ez jó, hisz ha valaki ráun az épp irányított karakterre, ezáltal megszakíthatja a monotonitást.

Ha már a tengerészgyalogosokkal kezdünk, nézzük meg ezt a kampányt egy kicsit közelebbről. Mivel hősünk az emberi faj szülötte, sok különlegeset nem szabad várni tőle. Lassan mozog, futni is csak keveset bír a nehéz felszerelése miatt, és sérülékeny is, hisz nem elég, hogy az alienek karmai könnyen áthatolnak a páncélján, de a lények savas vére sincs túl jó hatással az egészségi állapotára. A régebbi AvP-kben az emberekkel menni mindig kihívás volt, mert nem csak hogy nehéz pályákat készítettek a tervezők, de félelmetes is volt állandóan kiszolgáltatottnak lenni. Csak osontunk a sötét folyosókon és imádkoztunk, hogy ha megszólal a radar pittyegő hangja, legyen elég bátorságunk megfordulni és szembenézni a Halállal. Hasonlóan ijesztő kivitelezést vártam az idei AvP-től is, de vagy én "nőttem fel", vagy a designerek tűztek ki más célokat a fejlesztés alatt, mert rettegés helyett sima lövöldözős játékmenetet és rengeteg akciót kaptam. Ugyan az első pályán még érezhető volt a klasszikus Aliens-hangulat, a későbbi terepeken (templom, dzsungel) megkopott, és ahelyett, hogy féltem volna, amolyan őrült élvezettel daráltam a savat köpködő és spriccelő, falmászó alieneket.

Igen, csak őket, mert a tengerészgyalogos kampányában csak egyetlen predator kapott szerepet. Őt is bossharc formájában gyűrjük le, és ez csalódás, hisz a játék címe mégiscsak többféle ellenséget sugallt, az előzetes képekről már nem is beszélve. Ez talán kissé spoiler-szagúnak hathat elsőre, de muszájnak éreztem leírni, mert így érezhető, milyen kiábrándító is emiatt az emberi kampány. A többi főellenség sem valami nagy szám, bár legalább látványosak és hangulatosak, ami még így is elviszi a hátán a velük való viaskodást. A fegyverek, melyeket bevethetünk a lények ellen, a James Cameron által jegyzett A bolygó neve: Halálból lehetnek ismerősek, és e téren a játék tényleg nagyon kitesz magáért. Impulzusfegyver, shotgun... és persze az elmaradhatatlan lángszóró, amit mindenki imádni fog, főleg, hogy ezúttal lőszer is lesz hozzá elég.

Oldal III

Elidegenedés

Ha ráuntunk az emberi kampányra, vagy csak szimplán kivégeztük, akkor jöhet az alien, ami egy sztoriban jóval gyengébb küldetéssorozatot jelent. Itt viszont nem is a történet az, ami vonzó, hanem maga az idegen. A xenomorphokkal játszva saját testünk válik fegyverré, amit hihetetlen élmény bevetni. Felmászhatunk a falakra és a plafonra, szétverhetjük az elérhető fényforrásokat, és csendben kúszva cserkészhetjük be áldozatainkat, akiket egyetlen gomb lenyomásával iktathatunk ki, szép csendben, agydarabkásan. Persze mindennek megvan az ára, az alien például közelharcban igen gyenge, így érdemes sokszor inkább kivárni a megfelelő pillanatot, mintsem eszetlenül rárontani egy-egy ellenfélre.

Az idegen kampánya egyébként élvezetes és jó, az irányítással pedig nincs komoly baj. Való igaz, hogy a középső egérgombbal való machináció kissé szokatlan, de azért ez mégsem olyan vészes, hogy ne tennénk túl magunkat rajta az első órában. Ráadásul most felnőtt szörnyeteggel kezdünk, így az AvP 2 kissé frusztráló ember- és emlősvadászata sem lassít a dolgokon. Eddig tehát az örömmámor, de egy baj azért van a játék ezen részével: rövid. Méghozzá nagyon, és ez úgy összességében elmondható az AvP-ről. 6-8 óra alatt ki lehet pörgetni az egészet, és ennek az időnek úgy a felét a tengerészgyalogos viszi el.

Persze az alien mellett a predatort is kipróbálhatjuk, és mivel a ragadozó a játék legerősebb karaktere, joggal tehető fel a kérdés, hogy akkor hol marad a kihívás? Nos, szerencsére a projekt felett ügyes pályatervezők dolgoztak, és emiatt mindig lesznek olyan részek, ahol különösen óvatosan kell vadásznunk. A predator egyébként mindent tud, amit a moziban vagy a tévében már láttunk tőle. Láthatatlanná válhat, óriási erejű plazmalövedékkel semmisítheti meg prédáját, sőt, hatalmas ugrásokkal nincs az a magaslat, ahová ne juthatna fel. Ezen képességeinek köszönhetően a legtaktikusabb játékmenetet igényli, és egyedül a lőszerellátásban marad el az emberi katonáktól. Ha már fajunknál tartunk, a ragadozónak igazából csak tőlünk van félnivalója, mert az idegeneket egy-egy jól irányzott pofonnal jobblétre tudja szenderíteni. A tengerészgyalogosok viszont okosabbak a xenomorphoknál, így velük hasonló mód kell elbánni, ahogy azt az idegeneknél már kipróbálhattuk. Mivel a predator ki tud sugározni emberi hangokat, elég egy gyanútlan flótásnak csapdát állítani valami rejtett, zegzugos helyen, és így, egyenként még a legkeményebb alakulatokat is fel lehet morzsolni.

Oldal IV.

Vérszag

Az utolsó pont, amiről illik megemlékezni, a design, hisz a játék nem mutat fel semmi különösebb újdonságot, így ha ez a rész sem emelkedik ki az átlagból, akkor már érthető a sok kiábrándult rajongó. Pedig a helyzet az, hogy az AvP e téren a maximumot nyújtja. A pályák, bár lineárisak, szépek és stílusosak, a változatosságról pedig a többféle helyszín egyidejű alkalmazása gondoskodik. Az első küldetések tökéletesen idézik A bolygó neve: Halál legjobb pillanatait, az esőerdős szinteken pedig csak úgy harapjuk a párát és a hátunkon érezzük, hogy valaki figyel bennünket. Olyannyira megragadóak ezek a látszólag apró dolgok, hogy még a ragadozók mellőzését is le tudjuk nyelni. A sztori egyébként értelemszerűen nem a legerősebb része a játéknak, de meglepő módon az is emészthető, sőt, a végén nem egy nagy WTF pillanatot jegyezhetünk fel. Az atmoszféra tehát jelesre vizsgázik, és talán épp ezért lehet olyan könnyen megszeretni az Aliens versus Predatort.

Technológiai oldalról nézve a dolgokat sem igen van okunk panaszkodni. A Rebellion saját fejlesztésű grafikus motorja remekül teremt hangulatot, és minden szempontból megállja a helyét a piacon. Az árnyékok és a különféle shaderek nagyon szépek, s bár néhány textúra felbontása lehetne magasabb is, a megfelelő vas mellett (DX11) így is túlteljesítenek az elvárásokon. A tesztgépen ezt most nem tudtam kipróbálni (Athlon II X2@3,4GHz, HD3870, 6 giga ram), de fogunk még a témával foglalkozni (ha máshol nem, hát a VGA tesztekbe bekerül). Mindazonáltal a fent említett konfigon a program DX9 módban maximumra húzott látványvilággal csak úgy repesztett 720p-ben, 60 fps-sel. Ilyet is ritkán látunk. Szerencsére nem csak a grafika, hanem a hangok és a zene is a toppon vannak, úgyhogy kijelenthető, hogy az AvP tálalása pazar. Mindezen fejlettségre pedig szükség is van, mert azon túl, hogy a játék jól néz ki, minden eddigi FPS-nél véresebbre sikeredett. Mikor a predator a tengerészgyalogos fejét gerincestül tépi ki a testéből, s a szerencsétlennek még forognak a szemei, miközben csorgatja ki testnedveit... nos, az durva, pláne ilyen színvonal mellett. (A képek nem adják vissza azt a szintet, amit a játék mozgásban produkál).

A hangok és a zene nagyon pazarok, főként előbbi borzolja majd a kedélyeket. Az idegen sziszegése, a predator kattogása és az impulzusfegyver darálása mind-mind ismerős lesz a filmekből, sőt, a fejlesztők még az olyan apróságokra is odafigyeltek, mint a ragadozó képváltásának halk pattanása. Az, hogy Mr. Weyland hangja nem más, mint Lance Henriksen, külön öröm, és csak azt sajnáltam, hogy a tengerészgyalogosok sokszor ismételték el ugyanazon mondataikat.

Kár a többjátékos módról már nem lehetünk ilyen jó véleménnyel. Ugyan a három faj összecsapása szórakoztató, a játék még nagyon kiegyensúlyozatlan, így az emberek eleve hátrányban vannak az idegenekkel és a ragadozókkal szemben, míg utóbbi kettő egymással sincs összhangba hozva, és a predatorral nyomuló játékosoknak semmibe sem kerül a fraglista élére jutni. Ugyan megpróbált a Rebellion e téren is felzárkózni, és most már tapasztalati pontokat gyűjthetünk a meccseken, az ezekért járó új skinek nem valami változatosak, így a jutalom nincs egyensúlyban a belefeccölt játékidővel.

Az AvP nem lett tökéletes játék, és több olyan pontja van, amiken nem ártott volna finomítani (multiplayer, hossz), de így is fogyasztható, sőt, a téma iránt rajongó játékosoknak akár kötelező vételnek is nyilváníthatjuk. Érthető persze, hogy a nosztalgikus játékmenet (linearitás, kulcskeresés) sokaknak nem olyan lebilincselő, mint egyes modern csoda-FPS-ek, de ha valaki meglátja a szándékosságot a stílus mögött, észreveszi, hogy a Rebellion direkt csinálta, amit csinált.

[bold]Platformok: PC, PS3, Xbox 360

Tesztelt platform: PC[/bold]

Tesztek

{{ i }}
arrow_backward arrow_forward
{{ content.commentCount }}

{{ content.title }}

{{ content.lead }}
{{ content.rate }} %
{{ content.title }}
{{ totalTranslation }}
{{ orderNumber }}
{{ showMoreLabelTranslation }}
A komment írásához előbb jelentkezz be!
Még nem érkeztek hozzászólások ehhez a cikkhez!
Segíts másoknak, mond el mit gondolsz a cikkről.
{{ showMoreCountLabel }}

Kapcsolódó cikkek

Magazin címlap arrow_forward