A mamám azt mondta, hogy nincsenek szörnyek

A popkulturális beágyazódás érthetetlen anomáliáira nincs jobb példa a hányattatott sorsú Alien-franchise-nál. Hiszen ugyan Ridley Scott 1979-es, sci-fi-horror-thriller hibridje a mai napig milliók kedvence, és James Cameron 1986-os, tesztoszterontól csöpögő remekét is etalonként tisztelik, de a folytatás csüggesztően alakult. A harmadik rész direktora, David Fincher kerek-perec megtagadta a Ripley kalandjait trilógiává bővítő epizódot, és a negyedikről fecserészni pont akkora udvariatlanság, mint egy német vezetéknevű argentint a nagypapi foglalkozásáról faggatni. A mérhetetlenül nívótlan spin-offok, illetve az újabb felvonások pedig a gyalázatos és a feledhető között ingadoztak.   

Ráadásul az interaktív móka frontján még ennél is siralmasabb a helyzet: többnyire mobilos töltelékcímekből, arcade-stílusú marhaságokból és agyzsibbasztóan hitvány henteldékből áll a kínálat. Hovatovább, a legszerényebb várakozásokat is alulmúló, 2013-as Alien: Colonial Marines szégyenteljes kuriózumként olyannyira felpaprikázta a vásárlókat, hogy azok a bíróságon kerestek elégtételt. Azaz egy legutóbb a Gorbacsov-érában szárnyaló, és az azóta eltelt röpke harmincöt esztendőben felettébb szerény eredményeket felmutató sorozatról beszélünk – viszont ez a legkevésbé sem izgatja az érdeklődőket. Sőt, Hans Ruedi Giger bizarr rémalakja a nyilvánvaló bukások dacára mit sem vesztett népszerűségéből – holott réges-régen el kellett volna tűnnie a balfenéken.

Hé, Vasquez, néztek már téged férfinak?

2202-t írunk. A USS Endeavor űrhajó tengerészgyalogosaként szolgálunk, és mikor parancsnokunk vészhívást fog az LV-895-ös bolygó körül keringő Katanga finomítótelepről, bekerülünk a csapdába esett tojásfejű kimentésére induló, három fős rohambrigádba. Ám a kezdetben nem túl komplikált rutinakció pillanatok alatt hagymázas lidércnyomássá züllik, mert kisül, hogy a Weyland-Yutani szakértői rettenetes kutatásokat folytattak. Parancsnokunk így felveszi a sors által elé vetett kesztyűt, és megpróbálja megakadályozni az egy mutagén anyaggal kísérletezgető, gátlástalan megacég ármányos machinációit.

Bár a történet díjat nem fog nyerni, vitathatatlan, hogy a készítők az elvárható alázattal nyúltak az ihletforráshoz, és ez, ha fenntartásokkal is, de a játékmenetre is igaz. Elsőnek a megbízások előtt lecserélhető kasztunkra tehetjük le a voksunk. A társait gyorsabb tüzelési sebességgel erősítő lövész flexibilis, gránátdobáló bakaként teszi a dolgát. A pusztítók tömegoszlatásra specializálódó, nehézfegyveres állatok, épp annyi bájjal és kellemmel, amennyi a nagyipari mészárláshoz szükséges. A technikusok fortélyosabb figurák: automata gépágyúkkal és lassító-kütyükkel segítik az alakulatot, míg az orvosok fő reszortja magától értetődően a gyógyítás.

Ezután jöhet a haddelhadd. Főleg a futkosóknak becézett, aljas, ám mérhetetlen mázlinkra relatíve sérülékeny és gyengén páncélozott dögökkel akasztunk tengelyt. Alkalmasint hat-nyolc tucatnyi, kérlelhetetlen ocsmányság ront ránk, és ha nem tervezzük meg, hogy miképpen verjük vissza őket, felkoncolnak. De persze rajtuk kívül fejlettebb kreatúrák is a fejünk akarják. Az üss-fuss gerillataktikájában bízó fertelem, kőkemény izomkolosszus és savköpő gennyláda is szétmarcangolna – a szintetikusokat vagy a mutánsokat nem is említve. Nyitányként komáinkkal együtt egy hordát tizedelünk meg, majd taktikus fedezékharcot vívunk egy karabélyos robotosztaggal.

Aztán szétrobbanó andriodok kamikaze-gyűrűjéből törünk ki – egyenesen bele egy, az acélrudakat is kettétépő aberráció vezette falka nem éppen ölelő karjaiba. Végül groteszk fertőzötteket küldünk a pokolra, és harsányan kurjongatva puszta virtusból a megvadult melós-masinákat is ócskavassá redukáljuk. Nincs lézengés vagy lazsálás: jószerivel alig pihenhetünk meg, hogy átrendezzük arzenálunk, és elköltsük nehezen bezsebelt kreditjeinket.

Ők legalább nem ölik egymást nyomorult százalékokért

Vagyis kétségtelen, hogy az első egy-másfél óra egyfajta rózsaszín köd borította, eufóriában telik. Önkívületi állapotban fektetjük ki a nyavalyásokat, szinte lubickolunk az atmoszférában, és lélegzet-visszafojtva várjuk, hogy kiderítsük, hogy miféle veszedelem is leselkedik ránk a következő teremben.

Ám apránként óhatatlanul ráébredünk, hogy ugyan szó sincs a Gearbox fércművéhez hasonló, szórakoztatóipari terméknek álcázott reaktorbalesetről, de a kaliforniai fejlesztőket sem ápolták az intenzíven a túlfeszített munkatempó miatt. A legfőbb probléma a csüggesztő középszerűség, és a ha nem is totális, ám bántó fantáziátlanság az élményt hébe-hóba vesén döfő kettőse. A példák hosszasan sorolhatóak. Akár jelképnek is felfoghatjuk, hogy a küldetéseket megfűszerezni hivatott, opcionális kihívás kártyák is főleg a mennyiségre, és nem a minőségre vagy az egyediségre építenek. Ergo, miközben akadnak szellemesebb, az alapszabályok megfricskázásával kényeztető lapok, szomorú tény, hogy a többséget az éppen ráérő gyakornok agyalta ki kávéfőzés alatt. Megadott számú elérendő minimum összsebzés-kvóta, netán picivel keményebb vagy fürgébb ütemben felbukkanó szörnyetegek: nem mondhatni, hogy a döbbenettől leeső állunkat keresgéljük. Ahogy a jutalomként megnyitható túlélőmód is harmatos.

Ehhez igazodva arzenálunk darabjai, pár, üdítő kivételtől eltekintve ezerszer elcsépelt sablon-készségek, és a kasztok a fal mellől el nem lépés jegyében született képzettségei sem lepnek meg. A mesterséges intelligencia is irritálóan semmilyen: ritkaság, hogy a kiiktatásunkon igyekvők ügyelnének a terep adottságaira – igaz, cserébe a Benny Hill Show-ba illő epizódok sem ingerlik a rekeszizmainkat.

De az is vitathatatlan, hogy mérhetetlenül ötlettelen pályaszakaszokon küzdünk meg a Left 4 Dead vagy a World War Z köpönyegéből előbújt, túlságosan is ismerős ellenfelek szennyes áradatával. Ráadásul az ilyen-olyan, eleinte adrenalinpumpáló trükköket is hamar kiismerjük. Tehát négy-öt összecsapás elteltével automatikusan várunk egy keveset, hogy a vihar csillapodtával a nyakunkba ugrik-e valami, és sosem száguldunk vágóhídra terelt birkaként az elsősegélycsomag felé. A lyukaknál, repedéseknél vagy szellőzőnyílásoknál akkor is fülelünk, ha radarunk nem villódzik, és egy új helységbe lépve reflexből megfordulunk, hogy kibéleljük ólommal a lesből támadó nyomoroncokat.

Magyarán kisvártatva okvetlenül bizonyossággá érlelődik bennünk, hogy az egyáltalán nem tehetségtelen, ám a tisztes átlag fölé maximum egy fokkal magasodó fejlesztők túlságosan is bíztak a patinás széria bűverejében. Efölött pedig abban az esetben is bajos volna könnyed biccentéssel napirendre térni, ha a program egyedinek szánt mechanikái maradéktalanul beváltanák a hozzájuk fűzött reményeket.

Az, hogy arzenálunk csak a missziók befejeztével cserélhetjük le, orbitális kapufa, mivel ezzel a zsáner fő erénye, a változatosság vész oda. Pláne, mert a bevetések döntően nem rövidebb energiabombák, hanem a műfajhoz mérve kifejezetten hosszú és elhúzódó megmérettetések. Ezért megesik, hogy bár a monotonitást tompítandó, felszedhetünk aknákat, automata ágyúkat és hasonló, korlátozottan fellelhető nyalánkságokat, egyszerűen ráununk a nálunk lévő eszközre. Vagy éppen alpári káromkodás-özönnel adjuk a közelünkben lévők tudtára a gyilokszerszámunk okozta frusztrációnk.

Mivel hallatlanul idegölő, ha lángszóróval vagy sörétes puskával próbáljuk leszedni a messziről durrogtatókat.  Vagy három kilométerről egy legyet is kasztráló, és ennek megfelelően felszerelt, óvatos profiként Verdun-t idéző lövészárok-harcban szenvedünk egy arra alkalmatlan flintával. Emellett a meghökkentően lomha-ráérős, és nem is túl látványos fejlődés, vagy a szűk marokkal mért, véletlenszerűen kiosztott zsákmány is megkeseríti a szánk ízét. Elvégre indokolatlanul sokat kell ahhoz tevékenykednünk, hogy hozzájussunk egy valóban használható, kisebb-nagyobb bónuszt adó kiegészítőhöz, vagy összegyűljön annyi kreditünk, hogy bővíthessük-csinosíthassuk az arzenálunk.

Verdikt

Összességében vásárlás előtt ajánlott a lelkünk mélyére néznünk, és feltenni magunknak a kérdést: mit is várunk el az amerikai gárda alkotásától? Amennyiben elsősorban a játékélményre esküszünk, és erszényünk nem kong az ürességtől, megéri várnunk októberig. Hiszen a béta tapasztalatai alapján sanszos, hogy az addiktív és élvezetes Back 4 Blood be fogja szippantani az online henteldék szerelmeseit, jócskán csökkentve a potenciális konkurencia felhasználóbázisát.

Viszont ha a komoly-komor univerzum hangulata a fő, részben más a leányzó fekvése, mert ha ha pár hűséges és kitartó cimboránk is csatlakozna hozzánk, egy percig sem éri meg késlekedünk. De ha barátok nélkül vágnánk bele az űrlény-aprításba, és nincs könnyű kézzel elverhető pénzünk, messze az a legokosabb, ha bölcsen kivárunk decemberig. Mivel abszolút benne van a pakliban, hogy a távolról sem hibátlan, ám markáns erényekkel bíró TPS a debütálás drámaian rosszul kiválasztott időpontja miatt nyomtalanul el fog tűnni a semmiben.