Alice: Madness Returns - Őrült jó!

Alice, az elmebeteg mesehős visszatért, hogy tíz évvel később is bebizonyítsa, igenis vannak jó platformjátékok a piacon.

Alice: Madness Returns - Őrült jó!

I. oldal

Az American McGee's Alice-t már kiveséztük a múltkor, most pedig megérkezett a folytatás, ami tíz évvel az első rész után nem kis nehézségekkel néz szembe. A játékipar hatalmasat változott, a PC elvesztette dominanciáját, a mászkálós platformerek pedig gyakorlatilag addig mutálódtak, míg össze nem olvadtak a TPS-ek és akciójátékok stíluselemeivel. Egy ilyen roppant vegyes világban nem könnyű érvényesülni, egy évtizedes folytatás pedigmár leszerepelt a közelmúltban. De vajon McGee tudta venni az akadályokat? Van még annyi tűz az id volt fenegyerekében, hogy helyrerázza az immár sorozattá bővített Alice-t, és ez egyszer sikerre vigye a korábban anyagilag bukott receptet? Nos, van szerencsénk kijelenteni, hogy mindenképp, hisz akárki akármit is mond, az Alice: Madness Returns messze kiemelkedik a sok egyéniségtől mentes játék közül. Lelke van, s ezt meg kell becsülni.

Rémes álom

A történet szerint Alice az első részben legyőzte ugyan démonait, ám mostanság, tíz évvel később sem teljesen egészséges. Mindenféle rohamok és látomások gyötrik, s bár már nem kell elmegyógyintézetben élnie, rendszeresen pszichiáterhez jár, aki igyekszik falat emelni Alice gyermekkori traumája és az immár fiatal nő felnőtt élete közé. Sajnos azonban a terápia rosszul sül el, egyre több kerül felszínre az Alice családjával végző tűzvésszel kapcsolatban, a lány pedig ismét Csodaországba látogat, hogy rájöjjön, mégis mi történt azon a végzetes éjszakán. Képzeletének sziporkázó álomvilága viszont legalább olyan rossz állapotban van, mint Alice elméje, így a lány felkerekedik, hogy a józan eszét vonatként romboló őrülettel szembenézve megmentse magát az újabb szörnyűségektől.

A sztori egyszerre játszódik a viktoriánus Londonban és Csodaországban, igaz, előbbi helyszín csak afféle összekötőként szolgál a négy nagy fejezet között. A történethez írt forgatókönyv több szereplő szemszögéből is mesél egy kicsit Alice-ről, aki egyébként sokat fejlődött az első rész óta, és most már szerethető, sajnálható karakterré avanzsált a szadista őrültből. Bár sokak szerint Alice nem elég nyílt és túlságosan könnyen fogadja el a bizarr szituációkat, a helyzet az, hogy mivel beteg, nyilván másképp viszonyul ahhoz, amit lát és átél, mint a legtöbb játékos tenné. Ennél fogva aztán az Alice története kétféle élmény házasságából szüli meg roppant nyomasztó atmoszféráját: először szembesülünk Alice gyermekded, ártatlan énjével, majd meghasonlunk azzal a kegyetlen és brutális személyiséggel, aki Csodaországban minden további nélkül vagdalja halálra ellenségeit. Izgalmas, beteges és érdekes élmény, a végkifejletig pedig bőven lesz időnk agyalni a titkokon.

II. oldal

Kés, villa, olló, gyerek kezébe nem való

Az Alice játékmenete nagyjából olyan, amilyen az első részé is volt, s most meg kell álljak, hogy értetlenségem fejezzem ki a negatív kritikákkal szemben. A Madness Returnst ugyanis nem egy külföldi és hazai játékoldal húzta le, 5-7-ig osztva rá a pontokat, mondván, hogy monoton és hogy nem változott semmit. Furcsamód, számomra épp ez jelentett élvezetet, ráadásul ebben a stílusban újat alkotni nem igazán lehet anélkül, hogy valami műfajkeverék játékszörnyet akarnánk készíteni. Így aztán McGee-ék is inkább maradtak a kaptafánál, és ahelyett, hogy kísérleteztek volna, ott vették fel a fonalat, ahol az első játékkal letették. Az úgyis megelőzte a korát, mondhatni tehát, hogy tervezés és játékélmény szempontjából a Madness Returns bőven modern játéknak minősül.

Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy Alice-szal viszonylag lineáris pályákat rohanunk végig, megküzdve az utunkba álló furcsa lényekkel, eközben pedig emlékképeket gyűjtünk, melyek segítenek a lánynak megérteni a múltat. A helyszíneket hosszú, főleg ugrálásra kihegyezett platformrészek fűzik össze, amik szüneteiben harcolunk és igen egyszerű logikai feladványokat oldunk meg. A játék hosszú, nagyjából 15-16 óra, és bár a játékmechanika nem változik, a különböző fejezetek más és más témákat dolgoznak fel a klasszikus meséből (elvarázsolt erdő, a Kalapos rezidenciája, a Szívkirálynő kastélya, stb.), garantálva, hogy a játékélmény monotonitása fölött szemet hunyunk az eszelősen eredeti dizájn láttán. A harc sokat fejlődött, végre nem kell dobálni a lassú kést és a kártyák kifogyásától sem kell félni, helyüket átvette a remek borsszóró és a hobby horse, mely utóbbi egy igen erős pörölyként fogható fel. Persze gránátvetőt is kaptunk teáskanna képében, valamint egy időzített nyuszi alakú bomba is jár a repertoárhoz, amivel ráadásul puzzle-öket is megoldhatunk. A fegyverek négy szinten fejleszthetőek a pályákon gyűjthető tejfogak függvényében, ellenfeleket pedig más és más eljárásokkal likvidálhatjuk. Vannak erősebbek és gyengébbek, földön járók és repülők, de ami mindegyikükben közös, az a groteszk külső, amitől még a tapasztalt horrorrajongókat is kirázhatja a hideg. Egyedül azt sajnáltam, hogy a fekete, kátrányos lények túl sokat szerepeltek, valamint hogy az Alice-ban nincsenek valódi bossharcok. Az első részben nagyon jók voltak a főellenségek, és itt is szívesen láttuk volna őket viszont, de úgy látszik, a fejlesztők jobbnak látták mellőzni őket. Hogy miért, rejtély, de az első fejezet végére időzített poén talán jól prezentálja American hozzáállását a témához.

Maga a platformélmény ellenben tökéletes, idézi a klasszikus játékok legjobb pillanatait. Az irányítással semmi gond nincs, mindig jól látni, hogy hová is akarunk ugrani, a zsugorodás és óriásira növés pedig külön kiemelendő tulajdonságok. Alice még az első pályán kortyol bele (na jó, lenyakal vagy két litert) egy adag zsugorító főzetbe, melynek hatását aztán akármikor aktiválhatjuk. Bizonyos szakaszokat csak kicsiben lehet teljesíteni, de ezt leszámítva is jól jön, ha összemegyünk, mert az első részből visszaköszönő őrült gyerekek által hagyott rajzok csak ebben a módban válnak láthatóvá. Sőt, vannak láthatatlan platformelemek, amik ráadásul mozognak is. Gyakorta élünk majd a zsugorodással, a sok gyűjthető dolog pedig szintén rávesz bennünket, hogy apróban szaladgáljunk. Később aztán megnövünk, és valódi óriásként zúzunk a pályán – hát igen, nem semmi érzés visszaadni a szemét kárókatonáknak a jussot.

III. oldal

Alice, az őzikeszemű

A Madness Returns grafikájáért ugyanaz az Unreal Engine 3.0 felel, amit a Huntedben is láttunk, ám míg ott a fejlesztők csak a teljesítményre hajtottak, addig itt olyan látványorgiát prezentáltak, ami túlmutat az engine eddig bemutatott képességein... vagy nem is, rosszul fogalmaztam, inkább a látvány jellege olyan új, hogy nehezen hisszük el, hogy ez az Epic motorjának a munkája. Bár a textúrák és az animációk nem minden esetben ütik meg a mércét, sőt, egyes helyeken a kidolgozatlanság kifejezetten szembeötlő, a pályatervezés annyira különc és gyönyörű, hogy képtelenség haragudni a játékra. A karaktermodellek általában jól néznek ki, Alice viszont egyszerűen szuperül fest, a szélben lobogó, vállig érő haja pedig sokáig etalon lesz a játékvilágban. Érdekesség, hogy a PC-s változat kihasználja a Physx-es nVidia kártyák képességeit, így akinek elég bika gépe van, az szabadon törhet zúzhat. A PC-s port egyébként a legjobb az összes közül: jól fut (a tesztgépen, ami egy Athlon II-es processzort, egy HD5770-es VGA-t és 4 gigabájt memóriát foglal magába, az 1920x1080-as felbontás sem jelentett gondot), nagyon szépen néz ki és viszonylag bugmentes, bár egyesek panaszkodnak megmagyarázhatatlan fagyásokra. Volt szerencsém látni az Xbox 360-as és PS3-as verziókat is, és bár van köztük bizonyos különbség (előbbi stabilabban fut, de nincs rajta AA, míg utóbbiban van élsimítás ugyan, de itt-ott leesik a framerate-je), elmondható, hogy teljesen vállalható és jó portok, tehát aki nem számítógépre veszi is meg lesz elégedve az Alice-szel.

A zene és a hangok nagyon jók, sőt, tökéletesek, egyszerűen nem tudok fogást találni rajtuk. Alice szinkronhangja most is a régi, a zene pedig tökéletesen idomul a játékélményhez, sejtelmes, mégis könnyen befogadható dallamokkal operálva. A menüzene viszont kilóg ebből, olyannyira beteg és ijesztő, talán a játék legjellemzőbb tónusait olvasztották egybe és ettől olyan jó az egész. Kiemelendő még, hogy a történetet animációs kisfilmekkel szakítják meg, melyek művészi fronton lökik tovább az Alice dizájnját. Tökéletes munka American, tökéletes.

Az őrület hegyei

Összefoglalva, az Alice: Madness Returns egy remek játék, kiváló folytatás, ami ráadásul nem csak hogy felér az elvárásokhoz, de simán megfelel az első rész színvonalának. Bár sokan kritizálták, hogy monoton, illetve bizonyos, mára megszokottá vált játékelemek hiányoznak belőle (pl. ha megölnek, nagyon messziről kezdhetjük újra a pályát – ez persze a zuhanásokra nem vonatkozik), úgy vélem, hogy pont ez a fajta hozzáállás teszi egyedivé és élvezetessé az Alice-t. A fejlesztők ráadásul kitettek magukért, mert tudták, hogy a stílusból adódó önismétlést nehéz lenne elkerülni. Ezért aztán több, 2D-s szekciót is ültettek a Madness Returnsbe, feldobva ezzel a hangulatot, de egyéb ötletes minijátékokkal is találkozunk majd, hogy a kismillió gyűjthető extráról és a pazarul bekalibrált nehézségi szintekről már ne is beszéljek. Az Alice persze pont emiatt nem mindenkinek szól. Ha valaki szerette az első részt, mindenképp szerezze be, aki viszont már azt is utálta, az a Madness Retunrs-szel sem csinál jó vásárt.

Tesztelt platform: PC

Platformok: PC, PS3, Xbox 360

Tesztek

{{ i }}
arrow_backward arrow_forward
{{ content.commentCount }}

{{ content.title }}

{{ content.lead }}
{{ content.rate }} %
{{ content.title }}
{{ totalTranslation }}
{{ orderNumber }}
{{ showMoreLabelTranslation }}
A komment írásához előbb jelentkezz be!
Még nem érkeztek hozzászólások ehhez a cikkhez!
Segíts másoknak, mond el mit gondolsz a cikkről.
{{ showMoreCountLabel }}

Kapcsolódó cikkek

Magazin címlap arrow_forward