Egy titán megérti tán
Azt, hogy a Disney miért az aktuálisnak, érdekesnek vagy frissnek a tények indokolatlan megszépítésével sem nevezhető Dumbóval kezdte meg a 2019-ben bemutatandó, jórészt remake-ekből álló élőszereplős filmek sorát, sosem fogjuk megtudni. Ám akármiben is reménykedtek a stúdió illetékesei, számításuk nem jött be. A kritikusok által szinte egyhangúan laposnak-feledhetőnek bélyegzett közhelyhalmazt jegyző Tim Burton még azzal sem védekezhetett, hogy az ítészek helyett a közönséget akarta megszólítani. Hiszen munkájának gyümölcse a kasszáknál sem teljesített túl fényesen. Ennél kedvezőtlenebb óment pedig kívánni sem lehetett volna a többi nagy stúdióhoz hasonlóan elhúzódó trendekben gondolkozó vállalkozás irányvonalának startjához.
Az Aladdin így súlyos hátrányból indult – pláne, mert a kedvcsinálónak szánt videók láttán magasra csaptak az elégedetlenség és a düh vörösen izzó lángjai. Will Smith bizarr-groteszk Dzsinije sokaknál kiverte a biztosítékot, és a közel-keleti történethez nem igazán passzoló származású színészek vagy statiszták is többeket elkeserítettek.
Ilyen előzmények tükrében okvetlenül 2019 egyik, ha nem a legnagyobb meglepetéseként kell értékelnünk, hogy a Guy Ritche által jegyzett újragondolás nem egzotikus diktatúrák lelki megtörésre építő belügyi vallatótisztjeit célozza meg. Sőt, annak dacára, hogy a későbbiekben kevés dicsérő szó illeti majd az alkotást, le kell szögeznünk: az egy varázslámpa szellemének segítségével magasra hágó zsebes történetét elmesélő akció-fantasy hibrid kifejezetten szórakoztató. Kalandos kergetőzések, lenyűgöző tömegjelenetek, érzéssel adagolt romantika, egy kiskanálnyi dráma, poén poén hátán, és nem utolsó sorban lélegzetelállító CGI-orgia: a kötelező elemek egytől-egyig a helyükön vannak. Azaz, ha nem citromot nyalva, vagy testünket sózott paprikakivonatba áztatott, horgas csipeszekkel gyötörve foglaljuk el a székünket, két, relatíve kellemes óra elé nézünk.
Légvárként omlik szét a büszkeség
De ez sajnálatosan ez nem jelenti azt, hogy egy minden körülmények között bátran ajánlható műről beszélünk. A legsúlyosabb gond vitán felül az elképesztően egyenletlen alakítást nyújtó színészgárda. Mena Massoud és Naomi Scott szerencsére nem érik be hitvány alibizéssel. Valósággal lubickolnak a hamiskás mosolyú tolvaj, illetve a szokásjog szigorú béklyója által gúzsba kötött hercegnő bőrében, és a szultánt megformáló Navid Negahban is tudása legjavát nyújtja. A többiek ellenben alig-alig éreztek késztetést arra, hogy megszolgálják a csekkjüket. Főleg Marwan Kenzari modoros, karizma nélküli Jaffar-ja iszonytató csalódás.
A holland művész még akkor sem tudja elhitetni velünk, hogy a szultán alvezére egy misztikus erőknek parancsoló, kegyetlen-rafinált mágus, mikor embert öl, vagy kitölti haragját a neki nem tetszőkön. Egyedül az szól a javára, hogy a gyaníthatóan a film legtekintélyesebb gázsiját hazavivő Smith még nála is kevésbé erőlteti meg magát. Grammra-dekára ugyanazt az egysorosokat szóró, kissé hiperaktív figurát kapjuk tőle, mint a Vadiúj vadnyugatban, a Sötét zsaruk trilógiában, vagy a Bad Boys-ban. Csak itt időnként kék színben játszik. Érthetetlen, hogy a castinggal megbízott szakemberek miért hitték azt, hogy szegényes repertoárjával a tragikus sorsú Robin Williams nyomdokaiba léphet.
Az újdonságok még javíthatnának egy kicsit az összképen, ám a korábban nem látott elemek jegyzéke kényelmesen elférne egy gyufásskatulya hátulján, és még bőven maradna hely húsz-harminc tételes bevásárlólistának. A történethez pár apróságtól eltekintve nem nyúltak hozzá, és a főbb karakterek közül egyedül Jázmin esett át érdemi ráncfelvarráson. Komolyabb, karakánabb és kissé melankolikusabb lett majd három évtizeddel korábbi önmagához képest. Egy sorsát a saját kezébe vevő, aranykalickájával elégedetlen lázadó, akinek bár fő fegyvere az éles nyelve, akkor sem retten meg, ha a szavak ideje elmúlt, és cselekedni kell. Ezen kívül még egy bő negyven másodpercig képernyőn lévő, ostoba herceggel, egy fakó-unalmas őrparancsnokkal, és egy, az emberi alakot öltő dzsinnel flörtölő szolgálóleánnyal bővül a paletta. Vagyis finoman fogalmazva sem dúskálunk a merész változtatásokban, vagy frappáns ötletekben.
Záróakkordként a magyar változat nyűgjeit ezen hiányosságok és gyengeségek mellett a halovány szinkron is súlyosbítja. Persze, akadnak kivételek. Az anno is brillírozó Kassai Károly természetesen a kisujjából kirázza Jágó papagájt, és Kálid Artúr is a tőle megszokott energiával kölcsönzi a hangját a rapperből lett színésznek. De az éneklés neki sem igazán kenyere. Zongorázni lehet a különbséget Mikó István Jóbarátja vagy Ali hercege, és az ő produkciói között, mások nótáit nem is említve.
E kaland nem ártó veszély
Összességében tehát, amennyiben nem azzal a tévképzettel állunk be a pénztár előtti sorba, hogy egy hogy egy, az ágazat jövőjét új vágányra terelő etalonra fogunk legyet váltani, nem fogunk panaszkodni. Az annak idején milliókat a vetítővászon elé szegező tanmese most is működik – igaz, az alacsonyabb nívójú kivitelezés miatt messze nem szól akkorát, mint a kilencvenes évek hajnalán. Ha viszont egy, huszonhét évvel később is bátran elővehető klasszikust várnánk el a pénzünkért, inkább keresgéljünk máshol. Elvégre az Aladdin egyetlen percig sem akar több-jobb lenni egy jeles elődje máig makulátlan renoméjára építő, egyszer bátran megnézhető, színes-szagos popcornmozinál.
