1. oldal

„Az állatok nem végeznek elvonatkoztatást” – írja John Locke angol filozófus az Értekezés az emberi értelemről című, 1690-es művében. A szerző ez alatt azt értette, hogy az emberi faj tagjain kívül más élőlények nem képesek konkrét példákból általános szabályszerűségeket, közös vonásokat leszűrni. Míg az ember a krétát, a havat és a tejet látva megállapítja, hogy ezek mind fehér színűek, Locke véleménye szerint a többi faj tagjai nem képesek erre a következtetésre jutni.

Alex Kacelnik kacsái azonban rácáfolnak Locke teóriájára. A kiskacsák és számos más madár pár órás korukra megtanulják anyjuk legjellegzetesebb vonásait. Az ezt lehetővé tevő, szakszóval bevésődésnek nevezett folyamat a természetben ismert leggyorsabb és leghatásosabb tanulási formák egyike. A kacsák és más fiókák esetében a bevésődés biztosítja, hogy a sebezhető fiatal egyedek a megfelelő, számukra védelmet nyújtó felnőttet kövessék, miután kikeltek a tojásból. A kiskacsák ugyanakkor időnként téves bevésődés áldozatai lehetnek, és egy másik fajba tartozó madarat, egy embert vagy egy élettelen tárgyat kezdenek követni.

„A bevésődés sok szempontból nagyon egyszerű folyamatnak tűnik” – mondja Kacelnik, az Oxfordi Egyetem viselkedésökológiai kutatócsoportjának professzora. „Valójában azonban nagyon összetett jelenségről van szó, hiszen az anyaállat is rendkívül komplex tulajdonságok összességeként jelenik meg. Felmerülhet tehát a kérdés, hogy vajon mit tárolnak el az ifjú állatok agyukban, ami alapján aztán később felismerik anyjukat?”

Locke bizonyára azon a véleményen lenne, hogy a kacsák egyszerű jellemzőket, egy illatot, színt, hangot vagy formát jegyeznek meg. Kacelnik és tanítványa, Antone Martinho III azonban igazolták, hogy ennél jóval többet tesznek. A szakértők kísérleteik során párosával helyeztek tárgyakat a tojásból frissen kibújt kiskacsák közelébe, és ezen objektumok vagy hasonlítottak egymásra alakjuk, illetve színük tekintetében, vagy pedig eltértek egymástól ezen tulajdonságaikban. A vizsgálatból az derült ki, hogy a kacsák képesek megtanulni ez utóbbi viszonyokat. Az állatok nem a tárgyak alakját vagy színét vésték be, hanem az azonosságot vagy különbözőséget, vagyis túlléptek az egyedi objektumokon, és az azok közti kapcsolatra koncentráltak.

Ez pedig maga az elvonatkoztatás, mondja Kacelnik. „Nagyon lenyűgözőek az eredmények, különösen annak fényében, hogy bár rengetegen kutatták már a bevésődés folyamatát, hasonló kísérleteket eddig senki sem végzett” – mondja Nathan Emery, a Queen Mary University kutatója, aki különböző madarak viselkedésének vizsgálatával foglalkozik. A szakértő szerint Kacelnik és társai eredményei forradalmasíthatják az etológiát, és még hosszú évekig meghatározóak lehetnek.

Nem a mostani eredmények persze az elsők, amelyek megingatták azt az elképzelést, amely szerint csak az ember képes absztrakt gondolkodásra. Korábbi vizsgálatok igazolták, hogy a többi főemlős faj is különbséget tud tenni az azonos és eltérő tárgyak csoportjai között, amit a logikus gondolkodás egyik sarokkövének tartanak, de képesek ugyanerre a patkányok, a galambok, a papagájok, a varjak és a méhek is.

Az említett eredmények azonban csaknem kivétel nélkül olyan kísérletekből származnak, amelyeket hosszas betanulási időszak előzött meg az állatok részéről. A kutatások alanyai sokféle tárgykombinációt láttak, és megtanulták, melyikre hogyan kell reagálniuk, hogy jutalmat kapjanak, mielőtt megkezdődött a tényleges tesztelés. Martinho és Kacelnik kacsái ellenben teljesen tiszta lappal indultak: sötétben keltek ki tojásaikból, és egy órán belül már a kísérlet részesei voltak.

2. oldal

Képzeljük magunkat egy pillanatra a kiskacsák helyébe. Kikelünk a tojásból, majd egy sötét térből egy fehér helyiségbe kerülünk át, amelynek közepén két tárgy, egy piros kúp és egy piros henger mozog együtt. Ezeket 25 percig tanulmányozhatjuk, mielőtt visszaterelnek minket a sötétbe. Amikor aztán újra visszatérünk a fehér terembe, abban már négy tárgyat találunk. Az egyik sarokban két piramis „úszkál”, a másikban pedig egy kocka és egy henger mozog. Egyik páros sem egyezik az előzőleg látott duóval, de a kocka és a henger osztozik valamiben az először megpillantott kúp-henger párossal: mindkettő tagjai különböznek egymástól. Ezért kacsaként a kocka és a henger irányába fogunk totyogni.

Martinho és Kacelnik 76 kiskacsával végezték el a kísérletet. Az állatok először két tárggyal voltak összezárva, amelyek színükben vagy alakjukban hasonlítottak egymásra, vagy eltértek egymástól. Aztán két új tárgypárral szembesítették őket, amelyek egyikének tagjai hasonlítottak egymásra, míg a másik tagjai különböztek egymástól. Az állatok 68 százaléka afelé a duó felé indult, amelynek tulajdonságával (a tagok hasonlóságával vagy különbözőségével) már korábban találkoztak. Ha egyforma tárgyakat véstek be első alkalommal, jó eséllyel egy szintén egyforma duó felé indultak, ha viszont eltérő objektumokat láttak először, később is az ilyen összeállításokat preferálták. „Agyukba tulajdonságok sora vésődött be, amiket aztán az újonnan látott tárgyakra is alkalmazni tudtak” – mondja Kacelnik.

Ahogy Edward Wasserman, az Iowai Egyetem kutatója megjegyzi a kísérlet kapcsán, azzal hogy a kacsák ilyen kevés stimulus alapján megtanulták az azonos és a különböző fogalmát, messze túltesznek az emberi gyerekek absztraháló képességén. A hét hónapos csecsemők ugyanis szintén képesek elsajátítani ezeket a koncepciókat, azonban legalább négy tárgypárt látniuk kell, mire megtanulják elkülöníteni az azonost a különbözőtől. A kacsáknak viszont ugyanehhez elég volt egy objektumpár is.

Jennifer Vonk, az Oaklandi Egyetem kutatója ugyanakkor úgy véli, hogy lehetséges, hogy a kacsák valójában nem a viszonyokat térképezték fel, hanem egy tárgyként kezelték a két objektumot, és pusztán az alapján vonzódtak valamelyikhez, hogy az színesebb, mint a másik. Kacelnik szerint ez azért nagyon valószínűtlen, mert a tárgyak folyamatosan mozgásban voltak, így a kacsák állandóan változó perspektívából látták ezeket. Ennek ellenére a kutatás vezetője is úgy véli, hogy alaposabb vizsgálatokra lesz szükség annak kiderítéséhez, hogy mi folyik a kacsák fejében, hiszen ez még csak a kezdet.

És vajon mit jelent mindez a kacsák intelligenciája szempontjából? Emery szerint nem sokat. A szakértő azt vallja, hogy ez a kísérlet is alátámasztja, ami már egy ideje sejthető volt, vagyis hogy az elvonatkoztatás képessége valójában nem is annyira fontos része az intelligenciának. Rengeteg előfeltevés létezik azzal kapcsolatban, hogy mely kognitív képességek összetettebbek vagy egyszerűbbek a többinél, anélkül hogy ezen állítások mögött bármiféle biztos tudás lenne, mondja a kutató. Erősen kérdéses például, hogy mennyire tekinthető komplex folyamatnak a tárgyak közti viszonyok megértése, ha az ennyire fiatal agyakba is beprogramozható.

Lehetséges persze, hogy az absztrahálásnak különböző szintjei vannak, és a fiatal állatok által végrehajtott elvonatkozások egészen egyszerűek, míg az idősebb madarak már komplexebb feladatokra is képesek. És az is megeshet, hogy a madarak esetében mindez egészen másként működik, mint az emlősöknél. Mind az emberek, mind a madarak képesek arra, hogy gyorsan általánosítsanak, azt azonban nem tudni, hogy a háttérben ugyanazon folyamatok zajlanak-e le, mondja Alissa Ferry, az olaszországi SISSA kutatója. Ennek megértésében sokat segíthet például az olyan helyzetek tanulmányozása, amelyekben az ember könnyen vagy az átlagosnál nehezebben tanul meg absztrakt viszonyokat, teszi hozzá a szakértő.

Kacelnik szintén hasonló vonalon képzeli el kutatása folytatását. „Az utóbbi évtizedekben sokat formálódott az, hogy mire tartjuk képesnek az állatokat” – mondja a kutató. „Így lassan azt is elkezdjük megérteni, hogy milyen lehet madárnak lenni.”