Az elmúlt évek során, ahogy a Voyager-1 űrszonda elérte a Naprendszer határvidékét, időről időre felmerül az a sokat vitatott kérdés, hogy mit is tekintünk rendszerünk határának, és honnantól mondhatjuk, hogy a legtávolabb jutó ember által épített űreszköz már a csillagközi térben halad tovább. Ha a Nap gravitációs befolyását tekintjük döntőnek, akkor az Oort-felhő külső pereme jelenti ezt a határvonalat, ahol nagyjából két fényévnyire központi csillagunktól véget ér az üstököszónát alkotó jeges égitestek sora. Tekinthetnénk azonban ilyen határvonalnak a legkülső törpebolygó pályáját is, ez esetben a Kuiper-öv jelentené a Naprendszer szélét.

Ha azonban azt a térrészt tekintjük rendszerünkhöz tartozónak, amelyben direkt hatása van a Napból kiáramló energiáknak, akkor azt a folyamatosan változó héjat kell a Naprendszer határának tekintenünk, ahol a napszél és a külső csillagszelek ereje kiegyenlítődik. Decemberben érkeztek az első hírek arról, hogy a Voyager-1 tavaly augusztus környékén elérte a heliopauzát, és a várt éles határvonal helyett egy eddig előre nem látott átmeneti régióra akadt. A napokban végre megjelent az akkori adatokat részletesen elemző tanulmány is.

A mellékelt ábrán jól látható, hogy az előző év közepén valóban valamiféle határrégióba érkezett a szonda: a kék vonal a Napból származó, alacsony energiájú protonokat jelzi, amelyek a mennyisége pár hétig ingadozott, majd a korábbi szint egy százalékára zuhant. Eközben viszont a csillagközi médiumból származó nagy energiájú elektronok (piros) és protonok (fekete) mennyisége meredeken növekedni kezdett, és napszél protonjainak többségének eltűnésével egy időben a csillagközi térből származó részecskék létszáma egy korábban sosem észlelt magasságú szinten kezdett stagnálni. Úgy tűnik tehát, hogy az augusztusban tőlünk 18,2 milliárd kilométernyire tartózkodó Voyager-1 valóban átlépett egy fontos határt, és jelenleg már elsődlegesen a csillagközi tér részecskéi veszik körül, de azt nem mondhatjuk, hogy minden szempontból kikerült a Nap hatásai alól.

A kutatók eredetileg úgy képzelték el, hogy a heliopauza egyben egy mágneses határvonalat is jelent majd, vagyis ez lesz az a pont is, ahol véget ér a Nap mágneses befolyása is. Ennek hatásai azonban egyelőre nem érződnek. Míg tehát a részecskék összetételében egyértelműen észlelhető a csillagközi tér közelsége, addig a mágneses mező irányában egyelőre nem következett be a várt változás. A kutatók ez alapján egyértelműen úgy vélik, hogy a Voyager-1 egyelőre még nem hagyta el a Naprendszert, hiszen ehhez túl kellene lennie azon mágneses sztrádának nevezett, újonnan felfedezett régión is, ahol a Nap mágneses mezejének és a csillagközi űr gáz- és porfelhőinek erővonalai találkoznak, ez pedig még akár évekbe is beletelhet.