A most nyilvánosságra hozott új mérések még nagyobb biztonsággal erősítették meg, amit a fizikusok egy ideje már sejtenek: a világegyetem nem úgy viselkedik, hogy a kurrens teóriák alapján várható. Az eltérés a valós és a várt adatok között egyre tisztábban rajzolódik ki, és mostanra elértük azt a pontot, ahol gyakorlatilag kizártnak tekinthető, hogy tévedésről legyen szó, mondja Adam Riess Nobel-díjas kutató, a Johns Hopkins Egyetem fizikusa, a mostani a kutatás eredményeit közzétevő csoport vezetője.
Riess és a SH0ES nevű kutatócsoport tagjai a szomszédos Nagy Magellán-felhő 70 csillagát vizsgálták meg egy új módszerrel. A célpontok úgynevezett Cefeida típusú változócsillagok voltak, amelyek néhány napos vagy néhány hetes periódussal változtatják fényességüket. Mivel olyan égitestekről van szó, amelyek esetében az abszolút fényesség és a periódus között jól meghatározott összefüggés van, cefeidák kiválóan használhatók a kozmikus távolságok mérésére.
A megszokott módszerekkel azonban a cefeidák megfigyelése is nagyon időigényes, mivel a Hubble egyszerre csak egy csillagot tud vizsgálni. Riess és társai viszont kidolgoztak egy módszert (DASH), amelynek keretében az űrtávcső egyszerre figyelhet egy egész csoport ilyen csillagot, így a korábban egy csillag megfigyelésére szánt időkeret alatt immár egy tucat cefeidáról rögzíthet ugyanannyi adatot.
A kutatók egy másik adathalmazzal is kombinálták saját megfigyeléseiket. Az Araucaria nevű nemzetközi projekt keretében egy csillagászcsoport szintén a Nagy Magellán-felhő égitestjei kapcsán végzett távolsági méréseket, egy alapvetően más módszerrel. Utóbbi projekt során kettőscsillag-fogyatkozásokat vizsgáltak, vagyis azt figyelték meg, hogyan halványítja el társa fényét az azelőtt átvonuló másik csillag a bináris rendszerekben.
A két észlelési adatsort összesítve a SH0ES-csapat minden korábbinál precízebben határozta meg a vizsgált cefeidák abszolút fényességét, ami pontosabb távolsági adatok meghatározását tette lehetővé. A kutatócsoport így képes volt újradefiniálni a kozmikus távolsági skálát és újraszámítani a Hubble-állandót, amely az univerzum tágulási sebességét adja meg.
A számításokból pedig az derült ki, hogy az új adatokat és azokat, amelyeket az ESA Planck űrtávcsöve a 380 ezer évvel az ősrobbanás utáni állapotok nyomán állapított meg, egyre nagyobb képtelenség „összehangolni”.
„Nem egyszerűen arról van szó, hogy két kísérlet eltérő eredményt hozott” – mondja Riess. „Valami alapvető eltérés van az adatokban. Az egyik mérés során a világegyetem jelenlegi tágulási ütemét határoztuk meg, ahogy azt most látjuk. A másik pedig egy előrejelzés, amely a korai univerzummal kapcsolatos megfigyeléseken alapul, és azt jósolja meg, hogy milyen gyorsan kellene tágulnia. Ha ezek az értékek nem egyeznek, az nagyon valószínűvé teszi, hogy valami hiányzik a kozmológiai modellből, amely összeköti a két időszakot.”
