Az eredmény egyrészt meggyőző, mert összhangban van néhány korábbi méréssel, amelyek hasonlóra tették az univerzum korát, ami nagyon jó hír. Másrészt viszont nem jó hír, hogy az eredmény nem segít megválaszolni a másfajta mérésekkel kapott korértékeket, amelyek rendre pár száz millió évvel fiatalabbnak mutatják a világegyetemet. Ez első hallásra ekkora időtávlatban nem tűnik nagy gondnak, pedig az: a kétféle mérésnek ugyanis azonos eredményt kellene hoznia, és az a tény, hogy nem ez történik, azt sugallja, hogy valami alapvető dologgal nem vagyunk tisztában.

Az új korszámítást a chilei ACT távcsővel mért adatok alapján végezték. A teleszkóp a mikrohullámú tartományban vizsgálja az eget. A világegyetem fiatal korában rendkívül forró és sűrű volt, nagyjából 380 ezer évvel az Ősrobbanás után azonban lehűlt annyira, hogy az elektromágneses tartományban átlátszóvá váljon. Ekkoriban nagyjából olyan forró volt, mint a Nap felszíne, és a kisugárzott fény java a látható tartományba esett.

Azóta azonban a világegyetem rengeteget tágult, és ez az „első fény” a tágulás nyomán sok energiát vesztett, és jelentősen a vörösbe tolódott. Hullámhossza annyira megnyúlt, hogy jelenleg a mikrohullámú tartományban észlelhető. Ott viszont jól kimutató a jelenléte, ráadásul mindenhol, ahová nézünk: a kozmikus mikrohullámú háttérsugárzás az égbolt bármely területére tekintve észlelhető.

Ez a fény rengeteg információt tartalmaz az univerzum hajnaláról, így a mostanihoz hasonló projektek során nagy égterületeket tapogatnak le, hogy minél többet tudjanak meg erről az időszakról. Az ACT a kérdéses észlelések során 15 ezer négyzetfokot vizsgált meg, ami a teljes égbolt több mint harmada. Az eredményeket a WMAP nevű űrtávcső adataival kombinálták, amely szintén ezt a fényt vizsgálja. Ezek alapján állapították meg, hogy az univerzum kora 13,77 milliárd év, ami összhangban van az európai Planck-küldetés mikrohullámú méréseiből számított korral.

Az univerzum kora azonban más módon, a tágulás ütemének mérése révén is megállapítható. A világegyetem tágulását az 1920-as években fedezték fel, amikor először figyelték meg, hogy a távolabb levő objektumok gyorsabban távolodnak tőlünk, mint a közeliek. A tágulás ütemét a Hubble-állandó révén szokás megadni, amely elárulja, hogy adott távolság esetén milyen sebességű a távolodás.

Az új megfigyelések alapján a Hubble-állandó értéke 67,6 ±1,1 km/s/Mpc, ami a gyakorlatban azt jelenti, hogy egy 1 megaparszekre (3,26 millió fényévre) található objektum 67,6 km/s sebességgel távolodik tőlünk, egy 2 megaparszekre levő 135,2 km/s-mal, és így tovább. A probléma mindezzel az, hogy a Hubble-állandót más módszerekkel is lehet mérni, például távoli galaxisokban található szupernóvák megfigyelése, gravitációs lencsék vagy távoli gázfelhők révén. És ezen mérések mindegyike nagyobb értéket ad a Hubble-állandónak, nagyjából 73 km/s/Mpc körül állapítva meg azt.

A különbség nem nagy, de tendenciózus, és ami még fontosabb, a két érték eltérő kort sugall az univerzum kapcsán. A magasabb érték ugyanis azt jelenti, hogy az univerzum gyorsabban tágul, és rövidebb idő alatt érte el jelenlegi méretét, így fiatalabb az alacsonyabb Hubble-állandó által sugallt kornál. Ennek kapcsán pedig nem is az fő kérdés, hogy kinek van igaza, hanem hogy miért nem adnak ki azonos kort a mérések.

A leglogikusabb megoldás a problémára, hogy mindkét módszer helyes, csak mást vizsgálnak univerzumból. A mikrohullámú háttérsugárzáson alapuló metódusok a kevesebb mint egymillió éves világegyetemet vizsgálják, a többi pedig néhány milliárd évesen tanulmányozza az univerzumot. Lehetséges, hogy menet közben megváltozott a tágulás üteme, ami azt jelentené, hogy a Hubble-állandó időben nem állandó.

Az sem zárható ki, hogy a módszerekkel van valami gond, de mostanra annyiféle független mérés történt mindkét csoportban, hogy ennek alacsony az esélye. Így valószínűbbnek tűnik, hogy az univerzummal van a gond, pontosabban azzal, amit az univerzumról gondolunk. Most már csak azt kellene kitalálni, hogy mit gondolunk rosszul.