Sokszor halljuk, hogy szülők panaszkodnak, mivel gyerekeik teljesen a videójátékok rabjai lettek. Néhány kutató szerint ezek a játékok a drogokhoz hasonlóan fejtik ki hatásukat az agyra – úgy vélik, akár digitális heroinnak (Peter C. Whybrow idegkutató), vagy digitális droghasználatnak (Andrew Doan idegkutató) is nevezhetnénk őket. Az American Psychiatric Association az internetes játékokkal kapcsolatos zavarokat potenciális betegségként azonosította, a WHO pedig javasolta felvételüket a mentális betegségek közé, a drog- és alkoholfüggéssel együtt.

Két pszichológusprofesszor, Christopher J. Ferguson és Patrick Markey szerint azonban mindez hatalmas tévedés, a videójátékok semmiféle addikciót nem okoznak, a velük való foglalkozásnak – bár sokszor időpocsékolás – nincs olyan káros, romboló hatása, mint a drog-, vagy alkoholfüggőségnek.

Ahogy a The New York Times internetes oldalán megjelent cikkükben írják, az ugyan igaz, hogy a játékok ugyanazt az örömközpontot aktiválják az agyban, mint például a kábítószerek, de mindez érvényes olyan más hétköznapi tevékenységekre is, mint a kellemes beszélgetés, a könyvolvasás, egy jó vacsora élvezete, vagy a szex. A különbség a dopaminszintben van – egy videójáték nagyjából annyit szabadít fel belőle, mint egy szelet pizza megevése, ellenben a drogokra, mondjuk a metamfetaminra ennek tízszerese a jellemző. A dopamin megjelenése önmagában tehát semmit sem bizonyít, vagy árul el.

Egy nemrég végzett kutatás szintén olyan eredménnyel zárult, hogy bár a játékosok egy százalékánál előfordulhatnak addikciós tünetek, ezzel a videójátékokkal való foglalatosság még mindig sokkal kevésbé tesz függővé, mint például a szerencsejátékok. Az is kiderült, hogy abból a bizonyos egy százalékból sem jelzett senki semmiféle negatív következményt. Ez azt jelenti, hogy a potenciális függők mentális, fizikai és szociális egészsége egyáltalán nem különbözött a nem függőkétől, vagyis a függőségi diagnózisnak nem sok értelme van – az egészet csak arra alapozzák, hogy a függők többet játszottak a játékokkal.

Az egész dolognak az a legnagyobb veszélye a két professzor szerint, hogy egy viszonylag normális viselkedést kiáltanak ki betegesnek. Az egyik közkeletű kérdés a függőség megállapítására az, hogy az alany mit használ kikapcsolódásként egy nehéz nap után. Ha a válasz a metamfetamin, akkor valószínűleg tényleg függőségről van szó, de ha a videójátékozást említi meg az illető, az miben különbözik a kártyázástól, vagy a kötögetéstől?

A tudósok persze elismerik, hogy az új technológiáknak árnyoldalai is vannak és (kissé szarkasztikusan) megértik a nosztalgikus érzéseket a korábbi, kütyümentes világ után, mikor a gyerekek fára másztak, elkaphatták a gyermekbénulást, szüleik pedig sorban álltak a bankban számlaegyenlegük lekérdezéséhez. Ahogy fogalmaztak, azért „függünk” ezektől az új eszközöktől, mert könnyebbé és szórakoztatóbbá teszik életünket.

Végkövetkeztetésükben kijelentik, hogy a videójáték-függőség gyakorlatilag nem létezik. Szükség van arra, hogy egyensúlyt tartsunk a kütyühasználat és a testmozgás, alvás, társadalmi kapcsolatok ápolása és egyéb mindennapi teendők között, de pánikot, vagy a nosztalgiára alapozva hangulatot kelteni nem sok jóra vezet.