A fél milliméteres állatkák fák belsejében élnek, és több százezres kolóniákat is formálhatnak, amelyek üreges dudorokban laknak. A hangyákhoz és a méhekhez hasonlóan a tetvek esetében is munkamegosztás figyelhető meg: a felnőtt egyedek elsősorban szaporodnak, míg az éretlen nimfák dolgozókként és katonákként is tevékenykednek. Ha egy hernyó megfúrja a dudort, a nimfák halálra szurkálják éles szájszervükkel, amelyet alapesetben a fanedvek kiszívására használnak.

De mi történik a nyílással, amit a támadó hátrahagyott? Mint 2003-ban kiderült, az állatoknak erre is van egy jól bevált megoldásuk. Több tucat vagy több száz fiatal katona gyűlik a lyuk köré, majd testükből egy folyékony anyagot engednek abba. A nimfák a folyamat során eredeti testméretük harmadára zsugorodnak össze, és rövidesen bele is halnak a veszteségbe. Tehát szó sincs valamiféle finom kis javításról, az állatok gyakorlatilag kirobbantják magukból a bennük található nedvességet, majd azt haldoklásuk közben lábaikkal elterítik a nyíláson. A folyadék egy órán belül megszárad, eltömítve a lyukat, és a képződött dugónak gyakran a tetemek is részévé válnak.

Egy 2009-es kutatás azt is igazolta, hogy ez a fajta öngyilkos tömítés valóban szükséges a kolónia védelmében. Mayako Kutsukake vizsgálatai szerint, ha a folyadékot menet közben elszívják a lyukból, az érintett kolónia majdnem mindig elpusztul. Ha viszont a lyukat ragasztóval betömik, a tetvek túlélnek. A lyukas gumók ugyanis a jelek szerint fokozottan ki vannak téve a ragadozók támadásának és a kiszáradásnak is, és a fa saját gyógyító mechanizmusai túlságosan lassan működnek ahhoz, hogy megóvják a kolóniát ezektől a veszélyektől.

Kutsukake és kollégája, Takema Fukatsu annak idején a lyukak befoltozásának folyamatát a véralvadáshoz hasonlították, amely kulcsszerepet játszik az állatok nyílt sebeinek gyógyulása során. Azóta tovább kutatták a jelenséget, és kiderült, hogy ez az analógia sokkal jobban passzol a folyamathoz, mint eredetileg gondolták. Amikor egy rovar megsérül, speciális sejtek, úgynevezett hemociták áramlanak a sebhez, és felrobbanva zsírokat engednek szabadjára, amelyek gyorsan egy lágy dugóvá állnak össze. A sejtek egyúttal egy fenoloxidáz nevű enzimet is szabadjára engednek, amely a rovar testfolyadékának molekuláiból egy megerősített hálót hoz létre, állandósítva a tömítést.

A szakértők vizsgálatai szerint pontosan ugyanez történik meg nagyobb méretekben a fadudorok „gyógyításkor” is. A sérüléshez siető katonák testében a hemociták felrobbannak, és ezek zsíros anyagát és a testfolyadékot bocsátják ki a nimfák magukból. A zsírok először gyorsan egy lágy tapaszt formálnak a sérülésen, amelyet aztán a felszabaduló enzim működése nyomán összeálló hálós szerkezet lassacskán megerősít.

Minden szereplő ugyanaz tehát, mint az állatok saját sebeinél, csak sokkal több van belőlük: a katonák saját immunrendszerüket túlhajtva képesek kívülre helyezni és skálázni az alvadási folyamatot, kolóniaszintű sebgyógyítást valósítva meg. Ehhez hasonló kapcsolatot az immunrendszer és a külső védekezés között pedig eddig még soha, sehol nem figyeltek meg az élővilágban.