Ha egy rovar a Vénusz légycsapója nevű növény csapdájába esik, egy túlélési tippünk van számára: ne essen pánikba. Ha nyugodtan kivárja a következő reggelt, a csapda kinyílik, és elmenekülhet, mondja Ranier Hedrich, a Würzburgi Egyetem kutatója. Ha viszont pánikolni kezd, vége van. A szakértői és kollégái rájöttekugyanis, hogy a Vénusz légycsapója nagyon figyel a hatékonyságra, és nem kezd el minden apró jelre emészteni.

A növény a levelein található érzékelő szőrök révén állapítja meg, hogy van-e valami a csapdában. Ha egyszeri érintést érzékel, nem történik semmi. Két érintésre viszont bezárul a csapda, a harmadikra pedig megindul felkészülés az emésztési folyamatra. Az áldozat szemszögéből azonban még ezen a ponton sincs veszve minden, hiszen az emésztőenzimek csak az ötödik érintésre kezdenek el termelődni. Ezt követően minden újabb inger fokozza az enzimtermelést, vagyis a légy pontosan azzal veszi rá a növényt, hogy megölje, hogy az életéért harcolva vergődik.

A Vénusz légycsapója évszázadok óta bűvöletben tartja a szakértőket, mivel egyáltalán nem úgy néz ki, és nem is úgy viselkedik, ahogy azt a legtöbb növénytől megszoktuk. Állatokat ejt csapdába és eszik meg, csapdái külsőre nagyon hasonlítanak egy fogakkal teli szájhoz, és ha úgy hozza a helyzet, rendkívüli gyorsaságra is képes, hiszen ezeket a „szájakat” a másodperc tizedrésze alatt be tudja csukni.

A légycsapó a levelei végén elhelyezkedő csapdák vörös színével és gyümölcsös illatával édesgeti magához áldozatait. A csapda belső felszínét néhány merev szőr borítja, amelyek érintésre kalciumcsatornák megnyitásával egy elektromos impulzust küldenek végig az egész konstrukción, nagyon hasonlóan ahhoz, ahogy az ingerület végigutazik az idegsejtek során. Egyetlen impulzus még semmit sem jelent azonban, hiszen egy esőcsepp, vagy egy szél által odafújt objektum is aktiválhatja a szőrök valamelyikét.

Ha viszont a következő húsz másodpercben újabb stimulus éri valamelyik szőrt, a csapda kalciumszintje elér egy kritikus értéket. A növény erre válaszul vizet küld a levelekbe, amelynek hatására a csapda két felének alakja konvexről konkávra változik, és bezárul. A rovar ezen a ponton még nagyon is él, mivel azonban újabb és újabb szőröket érint meg, egyre súlyosabb helyzetbe kerül. Ha a harmadik érintés egy percen belül megtörténik, csapda kalciumszintjének megemelkedése hatására egy jazmonát nevű hormon kezd termelődni abban.

A jazmonát a növények többségében tapintási hormonként működik, és a sérülések helyén szabadul fel elősegítve ezek védelmét és gyógyulását. A Vénusz légycsapójában azonban a hormon az emésztésben is szerepet kap, és előkészíti a csapda mirigysejtjeit az emésztőenzimek termelésére. Az enzimek az ötödik érintésre kezdenek termelődni, ezzel azonban még nem ér véget a folyamat szabályozása. A légycsapó nagyon ügyel arra, hogy csak annyi enzimet állítson elő, amennyit a zsákmány mérete indokol. Egy kisebb légy csak kevesebb szőrhöz ér hozzá, így kevesebb jazmonát és kevesebb emésztőenzim is termelődik, míg egy nagyobb testű rovar esetében stimulusból és minden másból is több lesz.

A csapda az első érintés után hat-hét órával hermetikusan lezárul, és feltelik folyadékkal. A világtól elzárt rovar oxigén hiányában rövidesen megfullad, a folyadék pedig ezzel egy időben rendkívül savassá válik. A 2 pH-értékű folyadékot emésztőenzimek árasztják el, vagyis ahogy Hedrich nevezi, a csapda egy „zöld gyomorrá” válik. A rovar megemésztése napokat vesz igénybe, amelynek során már nem a vergődés, hanem a zsákmány íze szabályozza a gyomor működését. A szőrök mellett ugyanis vegyi szenzorok is találhatók a csapda belső falán, amelyek érzékelik a kitin jelenlétét, és a rovar testének egyes más vegyületeit. Addig, amíg ezek a szenzorok újra és újra aktiválódnak, a csapda folytatja az emésztést.

Menet közben megindul a felszívódás is. Az emésztést elindító öt impulzus egy sor szállító enzim termelődését is elindítja, amelyek összeszedik nátriumot a bomló tetemből. Ezt a csapda falában felhalmozzák, és az így létrejött ozmózisnyomásnak engedelmeskedve a rovar víztartalma a növényi szövetekbe áramlik át. Nagyjából egy hét elteltével a csapda kinyílik, a légy száraz teteme pedig kihullik abból. A csapda felkészülten várja újabb áldozatát. Egy-egy ilyen szerkezet élettartama során összesen két vagy három legyet emészt meg, mielőtt a növény lecseréli egy újra.

A folyamat számos része korábban is ismert volt a szakértők előtt, azt azonban mostanáig senki sem tudta, hogyan szabályozódik a csapdák működése. Hedrich és társai ugyanakkor azt továbbra sem értik, hogyan tartja számon a növény az érintéseket, és a köztük eltelt időt, így a kutatás következő fázisában erre próbálnak fényt deríteni.