A tungara békák nőstényeket hívó kiáltása a legtöbbet tanulmányozott állati hangok közé tartozik. A mindössze 2–3 centiméteres, Közép- és Dél-Amerikában honos kétéltűek olyan erejű hangot adnak ki magukból, mint egy hajszárító vagy egy csengő telefon. A hímek éneke egy hosszabb, mélyülő hangadásból, majd egy vagy több rövidebb kiáltásból áll. Minél több a rövid hang, annál komplexebbnek minősül a „nászdal”, és annál vonzóbb lesz az illető béka a nőstények számára.
Wouter Halfwerk holland ökológus évek óta vizsgálja az állatokat, és észrevette, hogy az őserdő mélyén élő példányok egészen másként viselkednek, mint városi társaik. Az erdei békák félénkebbek és nehezebben befoghatók, mint a civilizációhoz szokott társak, amelyek a házak közelében szeretnek koncerteket adni, és egyszerűen, kézzel összeszedhetők. A két populáció ráadásul egészen másként is hangzik: a „vidéki” békák rövidebb dalokat adnak elő, mint városi társaik.
Felmerülhet persze a kérdés, hogy ha a nőstények számára a hosszú dalok előadói a vonzók, miért nem énekelnek hosszan az erdei tungarák is. A tömörségre azonban nagyon jó okuk van, a dalokat ugyanis nemcsak a nőstények hallják meg, hanem a békákra vadászó denevérek és vérszívó rovarok is. Utóbbiak pedig könnyebben megtalálják a hosszan daloló példányokat. A tungarák számára tehát az udvarlás életveszélyes vállalkozás: ha túlságosan felhívják magukra a figyelmet, könnyen a ragadozók martalékává válhatnak, ha viszont túl röviden kiáltanak, azt kockáztatják, hogy nem találnak párt.
A városok azonban alaposan átformálják ezt a kényes egyensúlyt, a denevérek és a vérszívók ugyanis sokkal ritkábban bukkannak fel, mint a vadonban. A jól kivilágított házak és utcák egyfajta védett övezetet biztosítanak a békáknak, akik így kedvükre koncertezhetnek olyan hosszan, ameddig csak akarnak. Ennek megfelelően a városi hím tungarák ki is bontakoztatják tudásukat: gyakrabban, és hosszabban dalolnak, mint erdei rokonaik, ami a nőstényeknek is jobban tetszik, így jobb eséllyel szaporodnak az állatok.
Bár az épített környezet sok fajt veszélyeztet, a tungarák a jelek szerint remekül megvannak a városokban, és kiválóan kiaknázzák a fényszennyezés adta lehetőségeket. És ezzel nincsenek egyedül. Az elmúlt években több kutatás is igazolta, hogy a városokban élő állatok jobban alkalmazkodnak, és gyakran okosabbak is társaiknál. Amikor Halfwerk néhány városi békát visszavitt az erdőbe, a hímek rögtön visszavettek a dalokból, hogy elkerüljék a ragadozókat és a rovarokat. Fordítva azonban nem működött az alkalmazkodás: az erdei tungarák a városokban nem lettek hirtelen bátrabbak.
Néhány évvel ezelőtt egy másik kutatócsoport is igazolta, hogy a békák némelyike remekül adaptálódik az emberi jelenléthez. Jennifer Tennessen, a Pennsylvaniai Egyetem kutatója és társai észrevették, hogy bár a laborkísérletek során az amerikai erdeibékák testében krónikusan megemelkedik a stresszhormonok szintje a közlekedési zaj hallatán, a forgalmas utak mentén található tócsákban ebihalak tömegeit lehet megtalálni.
A kutatók ezért nekiláttak félreeső és zajos tócsákból petéket begyűjteni, majd a laborban azonos körülmények között nevelték fel a békákat. A felnőtt egyedeket aztán közlekedési zajnak tették ki, és kiderült, hogy az útmenti tócsákból származókra egyáltalán nincsenek hatással a hangok, tehát ők valószínűleg pár tucat generáció alatt genetikai szinten is adaptálódtak a hangosabb környezethez. A csendes környezetből származók békák ugyanakkor ahogy azt korábban megfigyelték a kutatók, kórosan stresszeltek a zaj miatt.
