Vámpírok New England-ben?
A fejét egy Törökországban talált homo erectus maradvány tanúbizonysága alapján már félmillió éve felütő tuberkulózist méltán tekinthetjük a ragályok koronázatlan királyának. Az elsősorban a szegények között arató fertőzés annak dacára öl meg még ma is milliókat, hogy megfelelő terápiával legyűrhető. Ennek tükrében nem nehéz elképzelni, hogy milyen iszonytató károkat okozott a modern orvostudomány előretörése előtt. Sokkoló, egyben megdöbbentő adat, hogy a „morbus hungaricus”-ként, azaz magyar betegségként is emlegetett nyavalya 1901-ben hazánkban a halálesetek huszonöt százalékáért volt felelős. Sőt, még 1938-ban is tíz százalék volt ez az arány. Semmi meglepő sincs tehát abban, hogy az évszázadokon át a biztos pusztulással egyenértékű gümőkór sokakból váltott ki szélsőséges reakciókat – de talán sehol sem reagáltak rá olyan furcsán, mint New England-ben.
A kapitányként leszerelő, majd a kongregacionalista egyház lelkes híveként diakónussá választott Isaac Burton köztiszteletnek örvendett a Vermont államban található Manchester lakóinak körében. Éppen ezért a helyiek hallatlanul örültek, hogy a derék veterán 1789. március 8-án egybekelt imádottjával, Rachel Harris-szel. Ám a pár és barátaik boldogsága nem tartott soká: 1790. február 1-jén a szerencsétlen nővel végzett a TBC. Férje annak rendje-módja szerint kivárta, hogy leteljen a gyászesztendő, és csak 1791. április 4-én kötötte össze életét új párjával, Hulda Powell-lel. De a sors keze újra lecsapott: az asszonyon is megjelentek az iszonytató kórság jelei. A harcmezőn magát a legmeredekebb kutyaszorítóból is kivágó Burton összeomlott, hiszen fogalma sem volt arról, hogy mivel is vívhatta ki az Úr haragját. Barátai sem értették, hogy Isten miért veri feddhetetlen jellemű cimborájukat különösen kegyetlen csapásokkal. Mígnem egyikük azzal a magyarázattal állt elő, hogy ő nem az ég bosszúját, hanem a gonosz mesterkedését gyanítja a háttérben.
Az angol nyelvterületen sokáig „felemésztés” (consumption) névvel illetett tüdővészről a babonásabbak azt hitték, hogy az áldozatául esett élőholtak terjesztik, akik így állnak bosszút sorsukért. Ezeket a rémeket nem hatja meg a rimánkodás, és tárgyalni sem lehet velük. Ergo, a tuberkulózisban elhunytakat arccal lefelé kell koporsójukba fektetni, hogy rossz irányba kezdjenek el ásni, ha ki akarnak jutni. Amennyiben pedig valahogy mégis visszatérnének, porhüvelyük lefejezésével, vagy a belső szervek elégetésével kell megálljt parancsolni garázdálkodásuknak.
A kapitány kezdetben hallani sem akart arról, hogy első szerelme éjszakánként belopózik Huldához, és megmételyezi. Viszont, ahogy második neje állapota rosszabbodott, úgy vált ő is egyre kétségbeesettebbé: belement, hogy kiássák Rachel sírját, és végrehajtsák a gyomorforgató szertartást. Közel ezer, bámészkodó-imádkozó gyülekezeti tag árgus pillantásaitól kísérve Jacob Mead kovácsműhelyének tüzére vetették azt, ami megmaradt a nő májából, tüdejéből és szívéből. Majd a ceremónia lezárásaként Timothy Mead megáldotta a hamvakat. Ám nem túl meglepő módon Huldán mit sem segített a kuruzslópraktika, és 1793 szeptemberében legyőzte őt a betegség. Az ügy nagy nyilvánosságot kapott, és ezzel kezdetét vette a New England-i vámpírpánikként ismert, kilencvenkilenc éven át biztosan dühöngő, bizarr-morbid tömeghisztéria. Ha valahol felütötte a fejét a kór, ásót ragadtak, és kezelésbe vették a bűnös-aljas vérszívónak vélt tetemet. Az őrület hulláma 1892-ben, azaz tíz évvel a TBC-bacilust mikroszkópjával elsőnek észrevevő Robert Koch felfedezése után hanyatlott alá. Ekkor jegyezték fel az egyik legutolsó esetet: George Brown kiásatta Mercy nevű gyermekének holttestét, hogy a maradványaiból készült elixírrel megmentse Edwin nevű fiát. A kúra persze sikertelen volt, és a fiú apjának mérhetetlen bánatára még két testvére és édesanyjuk is erre sorsra jutott.
Ahogy ez a példa is mutatja, a kilátástalanság és a félelem még alapvetően normális emberekből is tévképzetek mozgatta eszelősöket csinál. Lássunk hát pár példát az irracionális viselkedésre!
Rémek minden mennyiségben
Bár már 1817-ben is keringtek pletykák Nagy-Britanniában egy hihetetlen ugrásokra képes szörnyszülöttről, a Rugólábú Jack-ként elhíresült „lénnyel” első ízben egy Mary Stevens nevű szolgálólány találkozott 1837 októberében. A szüleihez igyekvő nőre a Clapham Common parkban vetette rá magát egy „furcsa ruhákba öltözött rémalak”. A démoni külsejű, karmos bestia csókolgatni és tapogatni kezdte a mozdulni is alig bíró Stevens-t, de mikor az magához tért annyira, hogy felsikoltson, menekülőre fogta. Jack másnap már jóval bátrabb volt: egy lovasszekér útjába vetette magát, és kacagva végignézte, ahogy az őt elkerülni igyekvő kocsis nekihajt egy másik járműnek. Csupán ezt követően vette fel a nyúlcipőt, és ejtette ámulatba a szemtanúk egy részét azzal, hogy állítólag erőlködés nélkül átugrott egy három méter magas falat. A metropoliszban akkora zavar támadt, hogy maga a lord mayor, Sir John Cowan volt kénytelen leszögezni, hogy szó sincs arról, hogy szeretett városa az ördög játszóterévé vált volna. Amellett kardoskodott, hogy unatkozó, nemsokára a törvény kezére jutó himpellérek ijesztgetik a polgárokat, és a „beszámolók” kocsmatöltelékektől, idegbajos vénkisasszonyoktól, vagy figyelemre vágyó senkiháziaktól származnak.
Szavai falra hányt borsónak bizonyultak, főleg, mert számos városból jelezték, hogy a lidérc náluk is felforgatja a közrendet. A bagóért árult, olcsó horror-ponyvaregényekre szakosodott zugfirkászok sem tétlenkedtek: hetente adták ki vajmi csekély irodalmi értékű, ellenben remekül fogyó, a kreatúra mítoszát kiszínező műveiket. Ezzel akarva-akaratlanul újabb tréfacsinálóknak adtak ötleteket, hiszen még 1904-ben is akadtak olyan, a zavarkeltésben örömüket lelő mókamesterek, akik példaképük bőrébe bújtak.
1944-ben Mattoon városa változott két hétre tébolydává. A bajok augusztus 31-én kezdődtek: Urban Raef arra kelt, hogy furcsa szagot érez, és hányingere van, míg neje mozdulni sem bírt. Később mások is rosszul lettek, és egyesek egy magas, sötét ruhákba öltözött, sapkát viselő alakot is látni véltek. Ahogy az ilyenkor lenni szokott, a rendőrség kismillió hívást kapott, mivel rengetegen meg voltak győződve arról, hogy a zsurnaliszták által a Bolond Elgázosítónak nevezett haramia épp hozzájuk készül betörni. Ez nem kevés terhet rótt a kisváros jóval lassabb tempóhoz szokott éber őreire, ezért az FBI is beszállt a nyomozásba, és hamarosan a legképtelenebb teóriák kaptak szárnyra. Német, vagy japán terrortámadás, őrült tudós, elszabadult majomember, vagy épp mások szenvedésében kéjt lelő éjfekete lelkű háborodott: mindenkinek meg volt a maga véleménye.
Egyedül a be nem be nem sorozott férfiak örültek a krízisnek: csoportokba verődve vadásztak a Gázosra, és nem győzték hangsúlyozni, hogy érnek annyit, mint a fronton küzdők. Az, hogy pontosan mi is történt, a mai napig vita tárgya, ám két forgatókönyv tűnik valószínűnek. Az egyik, hogy egy gyárból sodort pár napig mérget a város felé a szél. De az sem lehetetlen, hogy a komoly korlátozások között élő mattooniak hisztéria áldozatai voltak – elvégre dúlt a második világháború.
1956 májusában Tajvanban szabadult el a pokol: Tajpej rendőrei nagyszabású hajtóvadászatot indítottak a sajtóban a hangzatos Fantom-vagdosónak keresztelt eszelős ellen. Az egész várost hideglelős rémülettel eltöltő rém a fáma szerint egy kiélezett borotvával járta-kelte az utcákat, és hat-nyolc éves, védekezésre képtelen gyermekeken élte ki szadista vágyait. A pánik olyan méreteket öltött, hogy a polgármester tízezer tajvani dollárra rúgó nyomravezetői díjat ajánlott fel annak, aki információival hozzájárul a gaztevő elfogásához. Ekkor váratlan fordulatként a detektívek megállapították, hogy szó sincs semmiféle ámokfutóról: a gyerekek java jól volt, vagy teljesen más jellegű sérüléseket szerzett. A szenzációhajhász „tudósítók” pongyolaságát jól érzékelteti, hogy az egyik „megtámadott” apróság egyszerűen ráejtett a lábára egy vasrudat, és könnyű zúzódásokkal megúszta ügyetlenségét. Más bejelentések sima hazugságnak bizonyultak, és az sem ment ritkaságszámba, hogy magukat üveggel megsebesítő kisgyerekekről hitték azt, hogy a Fantom támadt rájuk. Még egy esernyővel ejtett karcolás is elég volt ahhoz, hogy a szülők elveszítsék a fejüket, és a legközelebbi őrsre szaladjanak.
India 2001-ben és 2002-ben is a bulvármagazinok címlapjaira került. Elsőnek Delhi lakosai számoltak be arról, hogy egy százhúsz centi körüli, villogó vörös szemű majomember veti rá magát kiszemelt célpontjaira. Aztán Uttar Pradesh államában egy, állítólag az űrből érkezett, brutális arckarmoló korbácsolta fel az indulatokat. Elsőnek az az álhír terjedt el, hogy a muhnochwa-ként ismert lényt a tévéantennák vonzzák: erre tízezrek szerelték le a készülékeiket. Majd miután ez sem hatott, a tömeg a karhatalom semmiről sem tehető tagjain akarta levezetni haragját. Így a fegyveresek arra kényszerültek, hogy sortűzzel védjék meg magukat a vérüket akaró randalírozóktól.
A lélek kínjai
Természetesen, a félelmek nem kizárólag kitalált lények formájában öltenek testet: legalább ilyen gyakori, hogy a gyengébb lelkűek életét pszichés eredetű nyavalyák keserítik meg. 1962-ben két, látszólag merőben eltérő, ám azonos okra, jelesül, a szorongásra visszavezethető eset is hosszú évekre elég munkát adott a téma kutatóinak. Észak-Karolinában egy textilüzem munkásai közül többen is hányingerre, fejfájásra, szédülésre, és zsibbadásra kezdtek panaszkodni. Eleinte úgy tűnt, hogy keveseket érint a probléma, de szárnyra kapott a pletyka, hogy a gyárban szabadon repkedő, júniusi zöld bogarak, vagy zöld cserebogarak (cotinis nitida) harapása fertőző, és összesen hatvanketten lettek rosszul. A járványügy illetékesei rohamtempóban a helyszínre siettek, ám gyorsan világossá vált számukra, hogy nem egy testi nyavalyával kell felvenniük a harcot. A nemrég megnyitott gyárban gyalázatos volt a műszakszervezés, és az agresszív művezetők irgalmatlanul bántak alárendeltjeikkel. Csak egy szikra kellett ahhoz, hogy a túlhajszolt-alulfizetett, magukat vesztesnek érző alkalmazottak kiboruljanak. Ezért, mert az épületben hemzsegő, másfél-két centis bogarak sokakat zavartak, az idegkimerültség határán álló beosztottak számára logikusnak tűnt, hogy a repkedő zöld bestiák miatt érzik magukat rosszul.
Tanganyikában a Kashasha környékén élő kamaszlányokon vett erőt egy sajátos kórság. Az amerikaiakkal szemben ők ájulástól, heves zokogástól, légzési problémáktól, és nem utolsó sorban kontrollálhatatlan röhögőgörcstől szenvedtek. Mivel nagyjából ezren „betegedtek meg”, a kormány bezáratta az iskolákat, de itt sem volt szó fertőzésről. Egyrészt a leányzók java keresztény misszionáriusok által fenntartott, nyugati szellemiségű iskolákba járt, viszont otthon konzervatívabb szüleik és nagyszüleik szava volt szent. Ez iszonyatosan kifárasztotta őket szellemileg, hiszen két, erősen eltérő értékrend között őrlődtek. Másrészt, az ország egy évvel korábban nyerte vissza a függetlenségét. Az általános üdvrivalgás közepette a fiatalok mást sem hallottak, mint hogy rajtuk múlik, hogy hogyan fog alakulni hazájuk sorsa, és ez túl nagy felelősség volt nekik.
1983-ban egy máig megoldatlan konfliktus tüze, és egy pöcegödör bűze csapott magasra. A Ciszjordániában lévő Kashasha egyik iskolájában hét diáklány is rosszul lett, és pár hét során összesen 943 palesztin civil, illetve zsidó katonanő került kórházba. Eleinte a két, általában a legkisebb apróságból is véres casus belli-t faragó fél között majdnem teljes volt az egyetértés azt illetően, hogy senki sem vetett be vegyi fegyvert. Ezt az amerikai Járványügyi és Betegségmegelőzési Központ odahívott szakértői is megerősítették. Meglátásuk szerint az iskola latrinájából felszabaduló kén-szulfid idézte elő első pár panaszt, és a többiek csupán képzelték, hogy bajuk van. Ám nem túl meglepő módon idővel a más-más oldalon állók ellenlábasaikat kezdték vádolni. Izraelben az a nézet terjedt el, hogy a palesztinok akarják megtéveszteni a közvéleményt, egyben fel kívánják hergelni az arab államokat. Míg Ciszjordániában tényként kezelték, hogy a zsidók fulladást, vagy sterilitást okozó méreggel támadtak rájuk.
Gatyabaj
Cikkünk aligha lenne teljes a kultúrspecifikus szindrómák sorát erősítő koro nélkül. Ahogy azt az orvosi körökben genitália-visszahúzódás szindrómaként emlegetett sajátos pszichés zavar nevéből nem nehéz kitalálni, az érintettek szentül hiszik, hogy férfiúi ékességük eltűnt, vagy összetöpörödött. A jellemzően impotencia, túlzásba vitt, perverz-hedonista szexuális életet követő bűntudat, vagy halálfélelem miatti pánikroham kísérőjelenségeként feltűnő lelki nyavalyát nagyban befolyásolja az, hogy pontosan hol is él a beteg. A legsúlyosabb eseteket Kínában jegyezték fel. A viharos történelmű országban jóformán az összes nagyobb változásnál, vagy tragédiánál felütötte a fejét a koro. Ráadásul, mert a kínai népi gyógyászatban a pénisz zsugorodása a közelgő vég csalhatatlan jele, a megtébolyodottak gyakran azon siránkoznak, hogy életüket senki sem mentheti meg. Egyesek a folklór hatására egy, népmesékben és legendákban feltűnő, kiszemeltjeit legyengítő rókaszellemet is látni szokták agóniájuk alatt.
Ázsia más területein is megszokott az efféle riadalom. Szingapúrban egy 1967-es koro-hullám alatt az a pletyka járta, hogy a sertésinfluenza oltóanyaga váltja ki a hallucinációkat, Thaiföldön pedig a vietnami dohányt és ételeket vádolták. A koro Indiában is fel szokta ütni a fejét: általában tanulatlanabb, napról napra tengődő, alacsony kasztba született páriák körében arat.
Afrikában nem rontó szellemtől, vagy egyes élelmiszerektől, hanem ártó szándékú sámánoktól és bűbájosoktól rettegnek a józan ítélőképességüket elvesztők. Gyakori, hogy a megvádoltakat agyonverik, és a tömegpszichózis rettenetes erejét jól mutatja, hogy az elvileg egészségesek sem tudják kivonni magukat az őrjöngők hatása alól. Ők önbíráskodó bandákba verődnek, és egyfajta sajátos óvintézkedésként irgalom nélkül elteszik láb alól a gyanúsnak vélt vajákosokat.
Megjegyzendő, hogy a nemiszerv-lopás Európában is sokáig a néphit része volt. A híres-hírhedt boszorkányvadász-kézikönyv, a Malleus Maleficarum leszögezi, hogy több perben is az volt a vád a banyák ellen, hogy magukhoz vették haragosaik nagy becsben tartott ékét. A gazdájuktól eltulajdonított hímtagokat egyébiránt a beszámolók alapján a sátán szövetségesei gyakran madárfészkekbe, vagy dobozokba helyezték, ahol azok önálló életet élve kukoricát, vagy zabot falatoztak.
Nem tréfadolog
Ahogy látható, a tömeghisztéria nem válogat: kortól, vallástól, etnikumtól, nemtől és iskolai végzettségtől bárki áldozatául eshet. Ennek igazolására keresve sem találni jobb példát a 2016-os „gyilkos bohóc őrületnél”. Miközben tény, hogy valóban akadtak olyanok, akik magukat kisminkelve, vagy maszkot öltve embertársaikra törtek, a megkérdőjelezhetetlen bizonyítékokkal igazolható támadások száma elhanyagolható volt. Mégis, az internetre a hecc kedvéért feltöltött ál-rajtaütések, és a média indokolatlan figyelme miatt milliók hitték el, hogy az utcákon hemzsegnek a horrorfilmbe illő sorozatgyilkos-jelöltek. Norvégia, Írország, Spanyolország, Brazília, Horvátország, vagy épp Mexikó: napestig sorolhatnánk azokat az országokat, ahol rendőröknek értékes munkaórákat kellett elpazarolniuk éretlen csibészek kergetésére, vagy élénk képzelőerő szülte lázálmoktól rettegők megnyugtatására.
Egy dolgot tehát biztosra vehetünk. A huszonnégy órás hírcsatornák, percenként frissülő online lapok, és a nézettséget a minőség elé helyező hobbi-tartalomgyárosok korában épp olyan gyakoriak lesznek a tévhitek kiváltotta szélsőséges reakciók, mint 1793-ban.
