Zwei Männer gehen über eine Brücke. Der eine fällt ins Wasser, der andere heißt Helmut

Egy bonmot szerint a németek külföldiek számára fogyasztható viccei kényelmesen elférnek egy hidrogénatomon, és bőven marad mellettük hely az Ószövetség első öt könyvének. Ez persze, ahogy azt a rákkal vívott csatáját idén augusztusban elvesztő Martin Perscheid hazánkban a Kretén magazinban publikált karikatúrái is igazolják, aljas rágalom. Azonban ezzel együtt vitathatatlan, hogy a precizitásukról híres germánok mókáról vallott elképzelései bajosan egyeztethetőek össze más nemzetekével.

A példák hosszan sorolhatóak. A népi bölcsességek ihlette, rémes-rímes mondókáikkal ciánozhatunk, a Hangyák a gatyában egy komplett generációt sokkolt, és a Star Trekből merítő A zűrhajót egyesek Isten nemlétének bizonyítékaként könyvelték el. Míg az A tinizombik visszatérneknél nem zárhatjuk ki, hogy egy orvul bevetett, tömegpusztító náci csodafegyver. Végül, aligha véletlen, hogy az egyik koszlott lakókocsiban nyomorogva kimúló kabarészerző-antitalentum, Lauri Wylie nevét is szinte kizárólag errefelé ismerik. Rajongásuk mértékét fennen hirdeti, hogy az egy hibbant öregasszony szeszélyeit maradéktalanul kiszolgáló komornyik hányattatásai körül forgó, gyengécske kabarétréfája, a Dinner for One a világ legtöbbször ismételt TV-műsora lett. Az egykori NSZK-ban 1963-ban vetítették le először a szkeccset, ami az eltelt ötvennyolc év alatt a csatornák szilveszteri kínálatának kötelező elemévé nemesedett.

Wenn noch im November steht das Korn, dann isses wohl vergesse worn

A házasodni készülő Roman testvérével és három barátjával együtt úgy dönt, hogy az ilyenkor szokásos, kanszagú tivornyázást némi túrázással dobja fel. Az ötösfogat tagjai így egy átdorbézolt éjszakát követően nekiindulnak, hogy felfedezzék a természet szépségeit. Ám a kezdetben csupán a macskajaj hátráltatta kiruccanás váratlanul pokoli fordulatot vesz, mert egy, a semmiből feltűnő, kérlelhetetlen orvlövész nekikezd a társaság módszeres megritkításának. A balszerencsés cimborák egyéb opció híján menekülőre fogják – de mivel az őket árkon-bokron át űző nő nem adja fel, idegeik gyorsan kikészülnek. Kisül, hogy régóta lappangó konfliktusok, illetve ocsmány titkok mételyezik meg színleg idilli kapcsolatukat, és kisvártatva ráébrednek, hogy nem árt, ha egymástól az elmebeteg fúriánál is jobban félnek.

Nem éppen egyedi, ám annál izgalmasabb alapszituáció: ideális táptalaja lehetne egy véres-beles fekete komédiának. De a rendezői munkálatok abszolválásán túl a forgatókönyvet is papírra vető profi nem engedett a könnyű siker csábításának, és egy rafinált megoldáshoz folyamodott. Fáradozásainak gyümölcse ezért a sötét és groteszk vígjátékok helyett a szelíd-szolid eszközökkel operáló, ám ennek dacára maróan vitriolos szatírák sorát gyarapítja.

Azaz nyoma sincs harsány bohóckodásnak, vagy direkt élcelődésnek, inkább a Leslie Nielsen kalandjait idéző, faarccal előadott, abszurd epizódok és a B-kategóriás horrorok kliséinek összekacsintós megfricskázásai dominálnak. Akár jelképnek is felfoghatjuk, hogy a kicsiny kompániát üldöző, elmebeteg asszony fegyverrel a kezében is hozzávetőlegesen annyira fenyegető, mint egy Micimackó joviálisan mosolygó arcával díszített párnahuzat. Hovatovább, akkor sem hisszük el róla, hogy veszélyes, mikor ártatlanok agyát keni fel a falra, vagy szadista mániákusként gyötri remegő-rettegő áldozatait. Ehhez illeszkedve az életükért futó fickók is akkurátusan kidolgozott karikatúrák: sekélyes jellemüknek, érdektelenségüknek és kóros idiotizmusuknak hála, hamar ráeszmélünk, hogy a babaarcú gyilkológépnek szurkolunk.

Az egyik legősibb slasher-közhely frappáns-szarkasztikus fejtetőre állítása pedig még abban az esetben is garantálná a diadalt, ha nem hemzsegnének a Monty Python szkeccsei, vagy a Felhőtlen Philadelphia előtt tisztelgő gegek. Komája halála után egy vadidegennek a közelgő esküvőjéről dicsekvő vadbarom, dadaista dialógus-imitáció, és a zsáner pongyola történetvezetése elé görbe tükröt tartó, kutyafuttában elénk hányt magyarázat-imitáció csal mosolyt az arcunkra.

A hatás fenomenális. Csak ülünk, és tiszteletteljes ámulattal gyönyörködünk a mimikájukat szánt szándékkal takaréklángra csavaró színészek a dokureality-sorozatokban szenvedő civilek alakításait Lee Strasberg vagy Laurence Olivier szintjére emelő brillírozásában. Aztán a kétezres évek elején is harsány kacajjal nyugtázott „Nincs térerő!”-sirámok bedobásakor önkéntelenül is tapsban törünk ki. Hogy záróakkordként a modern filmgyártást kipellengérező, funkciótlan-vontatott flashback-eknél megesküszünk, hogy ha a pótolhatatlan géniusz egészsége megroppan, önként és dalolva felajánljuk neki a nélkülözhető szerveinket.

Verdikt

Összességében tehát, a kölni író-direktor etalonja garantáltan mosolyt csal a pihent poénokat kedvelők arcára. Persze egyesek óhatatlanul azon véleményüknek adnak majd hangot, hogy a tehetséges-ihletett szakember valójában egy fájóan amatőr, ráadásul halmazati büntetésnek igénytelenebbnél igénytelenebb apróságok miatt bohózattá züllő fércművet dobott piacra. De ez nem csoda, mert a kifinomultabb rétegekhez megcélzó német humort az angolhoz hasonlóan érteni kell. Arról nem is beszélve, hogy ez a felvetés kimondatva-kimondatlanul azt a vádat is magában rejti, hogy a Netflixnél egy demens-szifiliszes fejtetű esztétikai érzékével bíró nímandok ténykednek.

Ám miként azt a cég parádés kínálatának gyöngyszemei és nívósabbnál nívósabb saját gyártású produkciói is ékesen illusztrálják, ez hagymázas sületlenség. Távolról sem arról van szó, hogy egy félhülyére vert, terhelt családból származó hecsedlibokor is különb munkát végezne a vállalkozás specialistáinál, vagyis okvetlenül szélesítsük látókörünk, hogy maradéktalanul kiélvezhessük a pikáns kuriózumot.