Amikor először felfedezték a TRAPPIST–1 bolygórendszerét, az volt a konszenzus a szakértők között, hogy ha nem produkálna intenzív csillagkitöréseket a központi égitest, ez a rendszer tökéletes hely lenne arra, hogy a Naprendszeren kívül életet keressünk. A TRAPPIST–1-nek ugyanis három kőzetbolygója is a csillag élhető zónájában található, vagyis a felszínükön a hőmérséklet lehetővé teszi a folyékony állapotú víz létezését. A rendszer ráadásul a Földtől mindössze 39 fényévre található, így elég közel van ahhoz, hogy az új generációs távcsövekkel akár közvetlenül is vizsgálni lehessen a bolygókat. És hosszabb távon az asztrobiológusok reményei szerint akár egy szondás küldetés is megvalósulhat a tanulmányozásukra.
Az élettel kapcsolatos reményeket, ahogy már említettük, némileg mérsékelte, hogy a TRAPPIST–1 a többi vörös a Napénál arányaiban sokkal erősebb csillagkitöréseket produkál. És mivel a Napnál sokkal kisebb és gyengébben sugárzó csillagról van szó, az élhető zóna is sokkal közelebb esik a csillaghoz, így a kitörések közvetlen hatással vannak ezekre az égitestekre. A kutatók egészen konkrétan attól tartottak, hogy a csillagkitörések valószínűleg minden élethez szükséges kezdeményt felszámolnak a felszínen, ha vannak is ilyenek, gyakorlatilag sterilizálva a planétákat, és erodálva azok légkörét.
Az Astrophysical Journal Letters című folyóiratban azonban nemrégiben megjelent egy tanulmány, amelynek szerzői az élet szempontjából előnyként könyvelik el a kitöréseket. Véleményük szerint a csillagkitörések aktívabbá tehetik a bolygók belsejét, olyan geológiai folyamatokat tartva fent, amelyek növelik az élet kialakulásának esélyeit. A szerzők elismerik, hogy további kutatásokra lesz szükség annak mérlegeléséhez, hogy a különböző hatások hogyan egyenlítik ki egymást és milyen interakciókat váltanak ki, de meggyőződésük, hogy nem lenne szabad olyan gyorsan leírni az élet szempontjából az aktívabb csillagok bolygóit.
A tanulmány szerzői szerint a koronakidobódások és a kisebb kitörések ugyan valóban erodálják a légkört, de közben olyan folyamatokat tartanak fent, amelyek a bolygó belsejéből utánpótlást biztosítanak az atmoszféra számára. Vagyis bár a légkör folyamatosan cserélődik, feltételezésük szerint nem fogy el. Ez azért is izgalmas, mert a jelenleg az életre alkalmasnak tartott, ismert bolygók többsége ugyanilyen vörös törpék körül kering. Ha ezek nem rendelkeznek stabil légkörrel, ahogy korábban feltételezték a kutatók, az az általunk ismert élet gyakoriságával kapcsolatban jelentős mérséklő tényező lenne. És ha mégis van légkörük, az is befolyásolná mindezt, hiszen növelné annak valószínűségét, hogy életet találjunk a Naprendszeren túl.
A szerzők megfogalmazása szerint korábban senki sem vizsgálta, hogy a koronakidobódások milyen hatással vannak a bolygók belsejére. A kőzetbolygók külső, szilárd, szigetelő kérge alatt folyékony, vezetőképes rétegek rejtőznek, vagyis a csillagok által kidobott anyag mágneses energiája képes áramot indukálni a bolygóbelsőkben. Ez pedig hő fejlődésével jár, ami elősegíti a különféle geológiai folyamatokat. Ha erős saját mágneses mezővel rendelkeznek a bolygók, ezek a hatások még kifejezettebbek, ráadásul kitörések nyomán a felszínt érő közvetlen hatások is mérséklődnek.
Mindez azt jelentené, hogy bár a TRAPPIST–1 bolygói vélhetően jelentősen idősebbek a Naprendszer bolygóinál (a csillag 7,6 milliárd éves), a kitörések nyomán még mindig folyékony lehet a belsejük, felszínükön pedig aktív lemezmozgások és vulkáni tevékenység folyhat, amelyek egyben a légkört is fenntartják a folyamatos erózió ellenére. Ezek a körülmények pedig segíthetik az élet kialakulását, hiszen a földi élet a feltevések szerint geológiailag nagyon aktív zónákban, mélytengeri kürtőkben alakult ki először, ahol a kéregrepedései mentén hő tör elő a mélyből, különböző anyagokat és energiát szállítva a felszínre, komplex kémiai és biokémiai reakciókat téve lehetővé.
