1. oldal - Pánik a temetőkben
Az ezernyolcszázas évek elején Edinburgh Európa egyik, ha nem a legfontosabb orvostudományi központja volt, mivel megannyi kiváló, a tanítást megtiszteltetésnek tekintő doktor választotta lakhelyéül a skót fővárost. A különféle nyavalyák legyőzése iránt érdeklődők százával tódultak oda, hogy bővítsék az ismereteiket és ellessék a korszak legnagyobb elméinek mesterfogásait.
A helyieket értelemszerűen büszkeséggel töltötte el, hogy az előkelő családokból származó diákok az ő egyetemük mellett tették le a voksukat, ám a professzorok diadalérzetébe némi keserűség is vegyült. Egy 1752-es törvény értelmében ugyanis kizárólag a kivégzett bűnözők tetemein lehetett szemléltetni az emberi test titkait. Ezzel sokáig nem is volt probléma, mert a szigorú bírák miatt még kisebb vétkekért is könnyen a vérpadon találhatta magát bárki. Ám a megugrott hallgatói létszám és a humánusabbá váló törvénykezés miatt holttest-hiány állt elő és az a veszély fenyegetett, hogy Edinburgh hosszú évek kemény munkájával megszerzett reputációja semmissé lesz.
Tekintve, hogy a parlament semmit sem tett a faramuci helyzet megoldásáért, az érintettek kénytelen-kelletlen egy erkölcsileg megkérdőjelezhető, ám roppant hatékony megoldáshoz fordultak: elterjesztették, hogy csinos summát adnak egy jó állapotban lévő testért. Ez a kereseti lehetőség sokakat vonzott, hiszen mai árakon számolva hozzávetőlegesen kétszáz és háromszázezer forint körüli összeg ütötte azok markát, akik merészen a jog árnyékos oldalán mertek járni. A remek fizetség és az alacsony rizikó miatt testrablás járványszerű méreteket öltött, így az 1820-as évektől kezdve a város felháborodott és szeretteik síri nyugalmát féltő lakói mindent megtettek annak érdekében, hogy rokonaik és barátaik békében aludhassák örök álmukat és ne egy koszos boncasztalon szedjék őket ízekre.
A gazdagabbak vasból vagy acélból készült, nehezen feltörhető biztonsági burokkal látták el a koporsókat, vagy vastag rácsokkal védték meg azokat, akik fontosak voltak nekik. A kevésbé tehetősek hatalmas köveket hordtak a hantokra, amiket csak akkor szedtek le, amikor már a testek semmit sem értek az orvosoknak, vagy őrt álltak és botokkal-késekkel kergették el a gyanús alakokat. Az üzlet ennek ellenére ha vissza is esett, de nem állt le, mivel a temetők éjjeliőrei csinos sápot kaptak a haramiáktól, amiért cserébe hasznos tippeket adtak. Ráadásul, a törvény a tetemek ellopását nem, csak a sírok engedély nélküli kiásását büntette. Így, ha valakit elkaptak egy hullával és a gazfickó kellőképpen ravasz volt, akkor könnyedén elkerülhette a felelősségre vonást. William Burke és William Hare azonban hamar arra jutottak, hogy van egy jóval egyszerűbb módja annak, hogy kielégítsék a keresletet.
2. oldal - Donald adóssága
A két férfi életéről nem sokat tudni. Az 1792-ben született, ismerősei által jó humorúként és mélyen vallásosként jellemzett, Bibliája nélkül egy lépést sem tevő, ám ezzel együtt kicsapongásra hajlamos Burke többnyire fizikai munkásként gürcölt, illetve a jobb időkben suszterként, vagy házalóként tartotta fent magát és éppen aktuális élettársát. A faragatlan és írástudatlan, ráadásul a törvénnyel is összeütközésbe kerülő Hare hozzá hasonlóan különösebb cél nélkül csapongott ide-oda, mígnem egy nap rámosolygott a szerencse. Hogy pontosan mi történt, azt nehéz megállapítani, de vagy formálisan is elvette egykori szállásadója, Logue úr nejét, Margaret Laird-et, vagy egyszerűen csak akkora hatást gyakorolt a nőre, hogy az hites uraként tekintett rá. Bármi is történt, a frissen háztulajdonossá lett Hare ugyanúgy folytatta a vándoréletet, mintha semmi sem történt volna. A későbbi gyilkosok Penicuik-ban találkoztak össze, és mivel mindketten szerették ájulásig leinni magukat, eltérő jellemük ellenére hamar kiváló cimborákká lettek. Burke és Helen McDougal nevű kedvese kihasználták a barátsággal járó előnyöket és amikor elegük lett a vidéki életből, odaköltöztek komájuk egyik szobájába, hogy estéiket tivornyázással töltsék.
A páros számára minden a lehető legjobban alakult: Hare egy nála jóval tanultabb és simább modorú baráttal lett gazdagabb, aki gyakran kisegítette a tanácsaival, Burke pedig komoly összeget spórolt meg azzal, hogy nem kellett lakbért fizetnie. A sajátos idillnek egy Donald nevű, vizenyőben elhunyt lakó váratlan halála vetett véget 1827. november 29-én. Hare hallatlanul elkeseredett, mert albérlője a maga korában csinos összeggel, négy fonttal tartozott neki, mire Burke felvetette, hogy ha gyorsan cselekednek, jó pénzt kaphatnak a család és barátok nélküli öregért.
Tudván, hogy ha az eset kiderül, Hare tönkremegy, mivel senki nem akar majd nála lakni, különös óvatossággal jártak el. Első körben koporsót rendeltek, amibe a test helyett cserzővargáktól lopott hulladékot tettek, aztán az éj leple alatt az egyetem felé vették az irányt, hogy vevőt találjanak egy jókora dobozba rejtett, bizarr portékájukra. Eredetileg egy Alexander Monro nevű tanár címét akarták megtudni, de egy diák, aki titkolózásuk ellenére rájött, hogy mit is akarhat éjnek évadján két izgatott, szesztől bűzlő kocsmatöltelék, Dr. Robert Knox felé igazította őket útba. Burke és Hare megköszönték a segítséget és a megadott címre siettek. Szerencséjükre a korábban a seregben szolgáló, Waterloo-t is megjárt Knox az anatómia megszállottja volt, aki becsületbeli kérdésnek tekintette, hogy minél gyakrabban boncolhasson, így hét fontot és tíz pennyt fizetett a duónak. Burke és Hare alig hittek a szemüknek, amikor leszámolták nekik a pénzt, hiszen ez valóságos vagyonnak számított az ő társadalmi helyzetükben. Aznap este alaposan felöntöttek a garatra, és innentől kezdve beszélgetéseik során gyakran szó esett arról, hogy kár lenne veszni hagyniuk egy efféle aranybányát. Hamar rá kellett döbbenniük azonban, hogy a hullarablás nem olyan egyszerű, mint ahogy azt elsőre képzelték, de mert évekig napi tizenkét-tizennégy órát robotoltak nyomorúságos éhbérért, nem voltak hajlandóak lemondani a királyi keresetről és megfogadták, hogy mindenféleképpen ki fogják használni az ölükbe hullott lehetőséget.
3. oldal - Ha egy üzlet beindul
Burke és Hare egy évig tartó ámokfutásának rekonstruálását nagyban megnehezíti, hogy a gyilkosok többnyire éjjel-nappal italtól ködös fejjel ténferegtek, Knox pedig nem tudta, vagy akarta felidézni azok arcát, akikkel az ő nagylelkű ajánlata miatt végeztek, ezért sok a homályos folt. A két férfi egymásnak néha gyökeresen ellentmondó és rendszeresen megváltoztatott vallomásai alapján a legvalószínűbb hogy az egyik lakó, egy betegsége miatt ágynak eső, Joseph nevű molnár volt az első áldozat, akitől mihamarabb meg akartak szabadulni, mert attól féltek, hogy mindenkit meg fog fertőzni. Előbb alaposan leitatták a láz miatt amúgy is legyengült szerencsétlent, majd ameddig Hare egy párnával nyom nélkül megfojtotta, addig Burke keresztben ráfeküdt, hogy esélye se legyen a menekülésre. A rossz egészségben lévő Donaldhoz hasonlóan magányos Joseph sem hiányzott senkinek, ezért könnyűszerrel el tudták adni Knox-nak, aki ezúttal tíz ropogós fonttal honorálta a szolgálataikat és ígéretet tett arra, hogy a jövőben is meg fogja venni az általuk szállított, friss testeket.
A gyilkosok megbabonázva meredtek a kezükben tartott bankókra. Az összeg nagyságát jól érzékelteti, hogy Burke amikor cipészként dolgozott, a saját elmondása szerint látástól vakulásig tartó munkával heti egy font körül keresett, a napszámosok és béreslegények pedig ennél is kevesebből tengődtek, vagy kosztért és kvártélyért húzták az igát. A cinkosok veszett mulatozásba kezdtek, és miközben átadták magukat az olcsó whisky nyújtotta élvezetnek, alaposan eltervezték a jövőjüket. Úgy vélték, hogy a bevált recepten nem szabad gyökeres változtatásokat végrehajtani, de némi finomítás nem árthat. Megegyeztek, hogy lehetőség szerint vagy öreg, vagy magatehetetlen és baráti, illetve családi kapcsolatok nélkül tengődő személyeket, vagy ha a sors úgy hozza, átutazókat fognak elkapni, akik után senki sem fog kérdezősködni. Abban is azonos véleményen voltak, hogy párnával, vagy az orr és a száj befogásával való fojtogatás a legjobb módszer, mivel így nem maradnak gyanúra okot adó külsérelmi nyomok.
Miután tisztázták az alapelveket, a tervet betartva munkához láttak. A pontos sorrend megállapíthatatlan, de tény, hogy egy sárgaságban szenvedő angol vándormunkás mellett két öregasszony életét is kioltották, harminc fontot keresve, és hogy az egyik anyóka megölésében Hare kedvese, Margaret is segédkezett. Ezután viszont homokszem került az olajozottan működő gépezetbe, mert bekövetkezett az, amitől a legjobban tartottak: Knox egyik asszisztense, Fergusson felismerte a lakásukra Mary Brown nevű barátnőjével együtt felcsalt, ám vele ellentétben túl sokáig maradó és ezért az életével fizető Mary Patersont. Szerencsére Burke agya gyorsan forgott és ártatlan képpel azt hazudta, hogy az alkoholista nő halálra itta magát a Canongate negyedben és ő maga is úgy vette egy kockáztatni nem akaró hullatolvajtól a testet. A gyilkosok tudták, hogy ennek ellenére komoly bajban vannak, mivel ha Brown összerakja a képet, akkor végük, ám a nem túl éles észjárású nő elhitte, hogy Paterson a jobb élet reményében megszökött egy vigéccel, ezért nem ölték meg. A kínos kitérő után mindkét férfi arra jutott, hogy még egyszer nem szabad rizikót vállalniuk, így ezt követően újfent az egyik betegeskedő lakót, az elhízott és nehezen mozgó Mrs. Haldane-t fojtották meg és adták el Knox-nak, aki készségesen fizetett lelkes beszállítóinak. Ezt követően Burke önállósította magát: Haldane anyját meglátogató lányát, és egy újabb, nagymamakorú nőt Hare nélkül gyilkolt meg. A következő két esetnél viszont ismét összefogtak. Először egy mit sem sejtő, Burke-öt még suszterkorából ismerő guberáló ért szörnyű véget, majd egy részeg nő, akinek a sors kegyetlen fintoraként azért kellett meghalnia, mert az őt hazacipelő rendőr elhitte, hogy a gyilkosok az asszony barátai és belement, hogy ők vigyék vissza a lakásába.
4. oldal - Őrült Jamie és a többiek
Látszólag minden rendben ment, de Burke és Hare idegállapota egyre labilisabbá vált. Az áldozataik síron túli bosszújától rettegő, a morfiumot sem megvető alkoholisták a mumustól rettegő kisgyermekekhez hasonlóan égő gyertya mellett mertek aludni és lassan beleőrültek az általuk elkövetett gaztettekbe.
Az amúgy is sötét helyzeten tovább rontott, hogy hiába kerestek messze többet, mint korábban bármikor, az el is ment az ideig-óráig feledést és megnyugvást hozó whiskyre és kábítószerre. Egy idő után tehát gyakorlatilag azért öltek, hogy ne kelljen emlékezniük arra, hogy miféle rémtetteket is követtek el. Egy közelebbről meg nem nevezett öregasszony, valamint az unokája meggyilkolása után Burke már nem bírta tovább és 1828. június 24-én egy időre elutazott Helen Falkirkben élő családjához, hogy kipihenje magát. Amikor visszatért és látta, hogy a nem is olyan régen még a kabátját is zálogba adó Hare új ruhákban parádézik és a zsebe csak úgy duzzad a bankóktól, pontosan tudta, hogy mi történt. Primitív társa magától értetődő módon körömszakadtáig tagadott, de Burke felkereste Knox-t, aki megerősítette a gyanúját: a távollétében Hare nyolc fontért eladott neki egy nőt.
Annak ellenére, hogy korábban Burke két ízben is átverte partnerét, éktelen patáliát csapott, gyaníthatóan azért, hogy kiprovokáljon egy durva, majdnem verekedéssé fajuló veszekedést. Az indulatait fékezni képtelen Hare a tőle várható módon reagált, így Burke Helennel együtt szedte a sátorfáját. Sajnos azonban, mivel szegény volt, mint a templom egere, fel sem merülhetett benne, hogy valahol kivegyen egy saját szobát, hanem unokatestvére, John Broggan kegyelmére bízta magát, aki ugyan befogadta, de csak két utcányira lakott Hare-től, akivel ezért gyakran látták egymást. Ennek tükrében valóságos csodának kell tekintenünk, hogy csupán szeptember végén-október elején békültek ki.
A két férfi természetesen megünnepelte a régi-új barátságot. Ahogy fogyott az ital, úgy váltak egyre gátlástalanabbá és amikor Broggan mosónője, Mrs. Ostler beállított a szennyes ruháért, egy percig sem haboztak, hanem szövetségüket megpecsételendő, megfojtották és eladták a nyomorultat. Ismét nem volt megállás. A páros fokozódó vérszomját remekül illusztrálja, hogy bár a majdnem végzetesen elsülő Paterson-fiaskó után elvileg megesküdtek, hogy óvatosan lesznek, gondolkodás nélkül leitatták és megölték Helen egy Burke-höz érkező rokonát, majd a negyed egyik sajátos hírességét, deformált lábú és szellemi fogyatékos James „Őrült Jamie” Wilsont is Knox boncasztalára juttatták. Ez még a korábbinál is súlyosabb hibának bizonyult, mert a tudós több diákja is felismerte a mókás és jámbor, betegségnek semmi jelét nem mutató koldust. Knox eleinte nevetségesnek nevezte a vádakat, de amikor a fülébe jutott, hogy Wilson csakugyan eltűnt, ahelyett, hogy a rendőrséghez fordult volna, gyorsan felboncolta a kéregetőt, felismerhetetlenné téve annak tetemét.
5. oldal - Az utolsó gyilkosság
A mind óvatlanabb és óvatlanabb mészárosok érezték, hogy szorul a hurok, de már nem tudtak és nem is akartak leállni. 1828. október 30-án Burke felcsalta magához az ír Margaret Docherty-t, majd némi pénzt adott egy másik, Broggan házában lakó párnak, Ann és James Gray-nek. Ezután megkérte őket, hogy az estét a gyermekeikkel együtt töltsék valahol máshol, mivel a nő egy távoli rokona és ő meg Hare-ék privát körben kívánják ünnepelni az örömteli viszontlátást.
Gray-ék hajlottak a szép szóra, ám Ann mégiscsak visszament, hogy elhozzon fázó csemetéi számára pár meleg ruhadarabot. Burke és Hare ekkor még nem végeztek Docherty-vel, így még örültek is a váratlan látogatásnak, mert tudták, hogy ha véletlenül gyanúba keverednének, az egyetlen szemtanú meg fogja erősíteni, hogy már-már koronás főnek kijáró tisztelettel, finom falatokkal és persze rengeteg itallal fogadták a kedves vendéget. Emiatt nem is változtattak a szándékukon hanem amikor a hangulat a tetőfokára hágott, a kedveseikkel együtt kiszorították a szuszt az olcsó töménytől mámoros és védekezésképtelen Docherty-ből, akinek a testét egy kupacnyi, az ágyak kitöméséhez használt szalmába rejtették. Másnap, amikor a Gray família tagjai visszatérhettek, Ann nem értette, hogy hova tűnt a nő, és mivel Burke meglehetősen ostoba módon zavaros kitérőválaszokat adott, valamint következetesen megtiltotta az asszonynak, hogy a szalmakupac közelébe menjen, a család idősebb tagjai gyanakodni kezdtek. Ezért, amikor Burke és Hare elkövették azt a hibát, hogy egyedül hagyták őket, gyorsan átkutattak mindent és megtalálták a kíntól eltorzult arcú áldozat hulláját.
Gray-éket érthető módon sokkolta a felfedezés. Miután úgy-ahogy felocsúdtak a rettenetből, a gyerekekkel együtt az utcára menekültek, és amikor már képesek voltak higgadtabban gondolkodni, rendőrért szaladtak. A sors különös összjátékaként összefutottak Helen McDougal-lel, aki a krétafehér arcokat látva tudta, hogy titka kiderült.
A nő mézes-mázos, kissé esdeklő hangon rimánkodott hogy ne jelentsék fel őket, mert csupán egy buta félreértéstől van szó, ám amikor látta, hogy szavai leperegnek róluk, hallatlan összeget, heti tíz fontot ígért a hallgatásért cserébe. A családfő és arája azonban egy percig sem vették komolyan az ajánlatot. Helen sem habozott: ahogy csak bírt, hazarohant és szólt tettestársainak, akik azonnal átszállították a tetemet Knox-hoz, és sietve hazamentek. A rendőrrel visszatérő Gray-ék elsőre alig hittek a szemüknek, és azzal vádolták lakótársaikat és azok barátait, hogy valahova elásták Docherty-t. De Burke ügyesen csűrte-csavarta a szót és már majdnem sikerült meggyőznie a kiérkező járőröket arról, hogy minden rendben van, amikor azok házkutatás közben rábukkantak az asszony véres ruháira, amiket a nagy kavarodásban elfelejtettek kimosni, vagy elégetni. Ezután a rendőrök alaposan kihallgatták a gyanúsítottakat és miután megbizonyosodtak arról, hogy négyen négyfélét hazudnak, biztosra vették, hogy valami valóban történt. A járőrök, akik értelemszerűen tudták, hogy egy tetem jó pénzt ér, ha a megfelelő ajtón kopogtat az ember, Gray-ék segítségével sorra átvizsgálták az ismertebb orvosokat, és annak rendje és módja szerint Knox-nál megtalálták a néhai Docherty-t. Ez több mint elégséges bizonyítéknak bizonyult, így mind a semmiről sem tudó Broggant, mind pedig a négy gyilkost letartóztatták. A rossz társasága keveredő férfit hamarosan szabadon engedték, de a többieket benntartották.
6. oldal - Ki mint vet...
Első pillantásra úgy tűnt, hogy az ügy egyértelműbb nem is lehetne, főleg, hogy egy helyi pék eskü alatt azt vallotta, hogy Burke egyik gyermekén Őrült Jamie nadrágját látta, és a zokogó Mary Brown is jelentkezett. Így már három gyilkossággal is megvádolhatták a gyanúsítottakat, a detektíveknek és törvényszéki orvosszakértőknek hamar rá kellett döbbenniük, hogy semmi sincs a kezükben. Egyrészt, nem lehetett egyértelműen bizonyítani, hogy Docherty-t tényleg megfojtották-e, másrészt mivel mindenki a maga irháját igyekezett menteni, a vélt tettesek hallgattak, vagy mellébeszéltek.
A rendőrség tehát bajban volt, mert vezetői tudták, hogy ha összesen ennyit tudnak felmutatni, akkor egy közepesen kompetens ügyvéd ízekre szedi a vádat. Az amúgy is kényes szituációt csak tovább nehezítette, hogy a hatásvadász sajtó légből kapott cikkekkel fokozta a napvilágra került véres részletek miatt amúgy is minden képzeletet felülmúló pánikhullámot. Edinburgh hamar a rettegés városává vált, ahol az asszonyok a sarki szatócshoz sem mertek lemenni egyedül, a gyermekeknek megtiltották, hogy kilépjenek az utcára, és nem volt tanácsos sétálgatni, hiszen az embert prédára leső orgyilkosnak nézhették és alaposan helyben hagyhatták. Az eset által keltett káosz komolyságát jól mutatja, hogy a Skócia jogrendje felett őrködő és a főállamügyészi hivatalt is betöltő Sir William Rae engedélyt adott arra, hogy mielőbbi vádalkut kössenek valamelyik férfival. A választás a nem túl okos és átlátszóan hazudó Hare-re esett, aki Margarettel együtt teljes védettséget kapott az őszinteségéért cserébe. A férfi egy percig sem gondolkodott: nem tudván, hogy milyen rosszul áll a rendőrség szénája, megijedt, és kitálalt.
Vallomásának hála, az 1828 karácsonyán kezdetét vevő per, ami alatt háromszáz rendőrtiszt védte az első számú közellenségé váló Burke és a szintén a vádlottak padjára citált McDougal testi épségét, gyorsan lezajlott. Mivel komoly bizonyíték kizárólag Docherty megölésére volt, a férfit egy rendbeli gyilkosság vádjával halálra ítélték, ám kedvesét bizonyítottság hiányában felmentették. Dr. Knox-t jelentős részben úriember mivolta miatt semmivel sem gyanúsították, aminek a doktor ekkor még örült, de később ezerszer megbánta, hogy kivételeztek vele.
Burke eleinte érthető módon teljesen összetört, majd megbékélt a sorsával és a számára lelki vigaszt nyújtó katolikus és presbiteriánus papok ráhatására részletesen elmondta a saját szemszögéből a történetet, illetve mesélt a csakis általa megfojtottakról is. A sokat megélt rendőrök is alig hitték el a rettenetes részleteket, és többen azon a véleményen voltak, hogy alku ide, alku oda, Hare-t is a hóhér kezére kell juttatni, de Rae tiszteletben tartotta a megállapodást. Burke-öt végül 1828. január 28-án kötötték fel. A kivégzés sajátos népünnepélyként vonult be a helyi krónikákba, amit nem kevesebb, mint huszonötezer köpködő, káromkodó, aztán a gyilkos agóniáját látva veszett extázisban ujjongó ember nézett végig. A hatalmas érdeklődést mindennél jobban jellemzi, hogy a környéken lakók egy munkás egy-két napi bérét is elkérhették azért cserébe, hogy megengedjék valakinek, hogy az az erkélyükön állva legyen tanúja annak, hogy a rettegett haramiából kiszáll a lélek. Burke, miután egy utolsót rángott és a helyszínre kivezényelt halottkém megállapította a halál beálltát, pontosan ugyanarra a sorsra jutott, mint áldozatai. Pár nappal később, február 5-én az a Dr. Monro boncolta fel, akinek annak idején eredetileg el akarta adni Donald tetemét. Épségben megőrzött csontváza és a bőréből készült névjegytartó mind a mai napig megtekinthetőek az Edinburgh-i Egyetem anatómiai múzeumában.
7. oldal - Utóélet
Ahogy a kivégzés után teltek-múltak a napok, úgy kopott az ügy fénye és lassan minden visszaszökkent a régi kerékvágásba. Laird, McDougal és Hare elhagyták Skóciát és valószínűleg hamis néven, a feltűnést kerülve éltek tovább. A helyettük is megbűnhődő Burke holtában sem nyugodhatott: neve a hullarabló szinonimája lett és a kegyetlen, kevés nyomot hagyó, fojtogatással elkövetett gyilkosságot az angolszász nyelvterületen a mai napig „burking”-nek hívják. Az életben maradottak közül Robert Knox járt a legrosszabbul, mert a közvélemény meg volt győződve róla, hogy az előnytelen külsejű, himlőhelyes és félvak tudós bujtotta fel a két gazembert és a háttérből manipulálta őket, tehát neki is a felakasztott gyilkos mellett kellene lógnia. Egyik gúnyrajz a másik után karikírozta ki a lelkiismeretlen hentesnek és sátáni hullarablónak nevezett orvost és megesett, hogy feldühödött helyiek a háza előtt egy rá hajazó szalmabábút égettek el, miközben kövekkel dobálták lakhelyét. Knox az elképesztő nyomás, pályatársai megvetése, illetve fokozatos elszegényedése ellenére kitartott ameddig tudott, és csak 1842-ben hagyta el a várost, hogy új életet kezdjen.
Burke és Hare alkohol és drog tüzelte vérfürdője összességében azonban bármilyen valószínűtlenül hangozzék de nem kevés pozitív hozadékkal járt. A botrányos esetet övező sajtónyilvánosság ugyanis felhívta a jogalkotók figyelmét arra, hogy az idők változásával elkerülhetetlen, hogy a paragrafusokat a realitásokhoz igazítsák. Ezért az Egyesült Királyságban 1832-ben életbe lépett az „anatómiai törvény” ami végre lehetővé tette, hogy a rokonok által felajánlott testeket is fel lehessen boncolni. Az új jogszabálynak hála, a hullarablók megrendelők nélkül maradtak, mivel az érintettek inkább a kevesebb pénzzel is beérő szegényekkel kötöttek legális alkut, ráadásul, a testhiány megszűntével az emberi szervezet titkai iránt érdeklődők kielégíthették kíváncsiságukat, magasabb szintre emelve ezzel az orvostudományt.
