A térképészet középkori forradalma

A 13. század végén, előzmények nélkül felbukkanó portolán hajózási térképek olyan pontossággal ábrázolják a partvonalakat, hogy akár ma is használni lehetne őket.

A térképészet középkori forradalma

1. oldal

A történelem egyik legérdekesebb és egyben legrejtélyesebb technológia vívmánya egy 13. századi báránybőrre rajzolt térkép, amely olyan precizitással ábrázolja a Földközi-tenger partvidékét, hogy ma is kiválóan használható lehetne a navigálás során. Az 1275 körülre datálta Carta Pisana az úgynevezett portolántérképek első ismert példánya. A kifejezetten hajózásra készült, elsődlegesen a partvonalat és a szigeteket ábrázoló térképfajta előzmények nélkül jelent meg a 13. század utolsó évtizedeiben, és szemben a korábbi, pontatlan, mai szemmel nézve szinte felismerhetetlenül torz formákat ábrázoló térképekkel, a portolántérképek olyanok, mintha középkori készítőjük felröppent volna az égbe, és lerajzolta volna, hogy mit lát odafentről. Ez a fajta ábrázolás napjainkban megszokott ugyan, de rendkívül különösnek és rejtélyesnek hat egy olyan korban, amikor az ember a templomtoronynál vagy az árbocrúdnál magasabbra sosem juthatott.

Az új térképtípus neve az olasz portolano szóból ered, amely a hajózási útirányokat összegyűjtő kézikönyvek korabeli neve volt. A térkép készítésének módja máig rejtélyt jelent a történészek és más szakértők számára, különösen azért, mert a Carta Pisana és a többi hasonló térkép létrehozója nem hagyott hátra vázlatokat vagy jegyzeteket. Ezek hiányban pedig marad a találgatás, ami azonban a kutatókat a leginkább zavarba ejti, hogy honnan szedhették a középkori mesterek azokat az adatokat, amelyek alapján ilyen pontossággal ábrázolták a partvidéket. Ha minden egyes tengerészt kikérdeztek, és minden létező leírást felhasznált, akkor sem világos, hogyan voltak képes létrehozni a térképeket, mondja John Hessler, az amerikai Kongresszusi Könyvtár kartográfiai szakértője.

Hessler a rejtély megfejtése érdekében úgy döntött, hogy új oldalról közelíti meg a problémát. Szisztematikusan, matematikai eszközökkel kezdte elemezni a portolán tengeri térképek és a modern térképek közti apró eltéréseket, azt remélve, hogy ezek révén fel tudja deríteni, hogyan és milyen adatok alapján végezték munkájukat a korai térképrajzolók. A szakértő igen kalandos úton jutott el a középkori térképek tanulmányozásáig. A vegyészmérnök végzettségű Hessler lelkes amatőr lepkekutató, és 2000-ben egy évre a Francia-Alpokba költözött, hogy az ott őshonos lepkék közti evolúciós kötelékeket tanulmányozza. Munkája során egy térképkészítő szoftvert használt az állatok követésére, illetve aprólékosan vizsgálta azt is, hogy az egyes fajok tagjai milyen szárnymintázattal rendelkeznek.

Hessler minden egyes szárnyat úgy képzelt el az elemzés során, mintha az egy vékony fémlemezre lenne rajzolva, majd egy szimulációs program segítségével addig hajtogatta, csavargatta a lemezt, amíg a rajta található mintázat felülről nézve egy, a régióban élő másik lepke mintázatává alakult át. Ezt követően kiszámította, hogy a fémlemez átalakítása mennyi energiába került volna a valóságban, és minél alacsonyabb számot kapott eredményül, annál közelebbi rokonságot feltételezett a két lepkefaj között. A munka során Hessler olyan térképezési gyakorlatra tett szert, hogy a kutatóút letelte után felvették a Kongresszusi Könyvtárba kurátornak, hogy az intézmény ritka térképekből álló gyűjteményét gondozza.

Új munkahelyén találkozott először portolán tengeri térképpel, a gyűjtemény részét képezi ugyanis egy 1559-ből származó, kávézóasztalnyi méretű térkép a Földközi-tengerről, amely annyira pontosnak hat, mintha napjainkban készült volna. A térkép hihetetlen precizitással ábrázolja a partvonalat és annak településeit, a veszélyes és biztonságos öblöket, illetve a tengerben található szigeteket, a szárazföld belső régióira pillantva ugyanakkor világos volt, hogy nagyon régen készülhetett. Itáliát olasz hercegek képei, Afrikát pedig egyszarvúak és elefántok fantáziadús ábrázolásai borítják. Hesslert ugyanakkor ezek a részletek kevéssé izgatták, a térkép struktúrája ugyanakkor teljesen lenyűgözte.

Ptolemaiosz világtérképe

2. oldal

A legalapvetőbb matematikai probléma, amellyel a térképkészítők szembesülnek, hogy a Föld gömbölyű, a lap viszont, amelyre a térkép kerül, sík. A modern térképek többsége ennek megoldására az úgynevezett Mercator-vetületet alkalmazza, amely a bolygó felszínének egy hengerre való kivetítésén, majd ennek kiterítésén alapul. Nagyon leegyszerűsítve, ez a fajta térkép a hosszúsági köröket gyakorlatilag párhuzamos vonalakként ábrázolja, ami azt eredményezi, hogy az Egyenlítőtől távolodva egyre erősebben torzulni fog a kép.

A portolántérkép ezzel szemben egy másfajta megoldást alkalmaz. A Hessler által először tanulmányozott térképen (és a többi hasonló módszerű ábrázoláson) különböző pontokból a szélrózsa 16 irányába (észak, észak-északnyugat, északnyugat stb.) indultak ki vonalak, különös vázat alkotva. Hessler elhatározta, hogy a lepkék szárnymintázatának tanulmányozása során alkalmazott módszert igyekszik adaptálni a térképekre, összehasonlítva ezeket modernkori változataikkal, hátha ilyen módon fel tudja deríteni, hogyan dolgoztak a középkori rajzolók.

A szakértő először is a térképek történetébe ásta bele magát. Az első protolántérképek megjelenése előtt a Földközi-tenger hajósainak nem állt rendelkezésükre megbízható térkép a navigáláshoz. Mivel az iránytű használatát is csak a 13. században kezdték átvenni az európai hajósok az araboktól, a tájékozódás során csak az égboltra, saját és elődeik tapasztalataira, illetve a helyi hagyományokra támaszkodhattak. A hajónaplókban pusztán azon kikötők sora szerepelt, amelyekben az adott hajó megfordult, azzal a kiegészítéssel, hogy mennyi ideig tartott az út két egymást követő megálló között. Időnként ezen túl néhány jellegzetes felszíni forma vagy partvonal vázlatos rajzát csatolták a leíráshoz.

1300 körülről származó portolántérkép

Hessler úgy vélte, hogy az első portolán térképkészítő célja a hajózás biztonságosabbá tétele lehetett, és ehhez először egyetlen hajós egyetlen útjáról igyekezett minél több információt összeszedni. Ha feltesszük, hogy hajósunk Nápolyból indult, a térképkészítő először egy egyenes vonalat húzott az első állomás, vagyis a soron következő kikötő felé, felhasználva a feljegyzésekben rögzített irányt, illetve a vonal hosszánál figyelembe véve az utazással töltött napok számát. Ezt követően az új állomásról kiindulva berajzolta a következő kikötőhöz tartozó hasonló vonalat, majd tovább haladt, vonalakkal követve végig a Földközi-tenger partjait, míg a tengerész vissza nem ért Nápolyba.

Itt ütközhetett az első problémába térképkészítőnk, hiszen a szelek és az áramlatok szeszélye, illetve a feljegyzések pontatlansága miatt a körutazás vonalai feltehetően nem értek körbe, vagyis a nápolyi kiindulópont, és a nápolyi végpont nem esett egybe. A hiba kijavítása érdekében a térképkészítő kénytelen volt egy kicsit „odébb tolni” az állomásokat, és így a kikötők földrajzi pozíciói közt szétosztani a pontatlanságot. Ha aztán egy másik utazás vagy egy másik tengerész feljegyzéseivel újra végrehajtotta az előzőekben leírt gyakorlatot, megint egy kicsit csalni kellett, hogy a kiinduló és végpont egybeessen, így ismét eltolta az állomáshelyeket. A két útvonalat ábrázoló térkép tehát nem lett pontosan egyforma, és egyik sem volt teljesen pontos. Kérdés tehát, hogy ezen pontatlan körútábrázolásokból és megbízhatatlan információkból hogyan készülhetett el egy rendkívül precíz térkép, amely már az egész Mediterráneumot ábrázolta. Hessler szerint egy-egy ilyen darab számtalan hasonló körutazás ábrázolásainak összesítése, „átlagolása” révén születhetett meg.

Ezt követően a szakértő vette a Mediterráneum modern térképét, majd annak pontjait rávetítette a Kongresszusi Könyvtár legidősebb, 14. század elejéről származó portolán tengeri térképére. Az apróbb eltéréseken és torzulásokon túl volt egy hiba, amely konzekvensnek mutatkozott: a két térkép 8,5 fokkal el volt csavarodva egymáshoz képest. Hessler úgy sejtette, hogy a hiba a hajózásban nem sokkal korábban alkalmazni kezdett, Kínából arab közvetítéssel átvett iránytűkből adódhat. Az iránytűk a Föld mágneses teréhez igazodnak, a mágneses északi pólus azonban nem esik egybe a földrajzi Északi-sarkkal. A két pont ráadásul folyamatosan vándorol egymáshoz képest, ahogy a bolygó magjában enyhe változások következnek be az anyag áramlásában. A mai térképkészítők már tudnak erről a hibáról, és a mágneses elhajlást (deklinációt) figyelembe véve mindig a földrajzi északhoz igazítva korrigálják a térképen ábrázolt helyek pozícióját.

3. oldal

A középkori térképrajzoló azonban még nem tudhatott a deklinációról, így Hessler utána nézett, hogy ennek mértéke milyennek mutatkozhatott 1300 körül. Mint kiderült, a szakértő jó helyen keresgélt, a mágneses tér változásával kapcsolatos legújabb modellek ugyanis pontosan 8,5 fokra teszik a 14. század első éveiben a mágneses elhajlást, vagyis valóban ez lehetett a két térkép közti eltérés forrása. A deklináció figyelmen kívül hagyása a Földközi-tengeren hajózókat persze egyáltalán nem zavarta, hiszen a tengerészeknek nem kellett tudniuk, hogy térképeik a bolygó tényleges helyzetének megfelelően vannak-e tájolva, ha azok az általuk bejárt régióban megbízhatónak bizonyultak.

Hessler nyomozómunkája azt is feltárta, hogy bár a térkép nagy része egységesen 8,5 fokkal van elfordulva a mai térképekhez képest, egyes részeken egy kicsit más a helyzet, Itália például csak 6 fokkal volt elforgatva, a Fekete-tenger viszont 8,8 fokkal. Ez Hessler szerint azt sugallja, hogy a térképkészítő eltérő korokból származó adatokkal dolgozhatott, amikor eltérő volt a mágneses deklináció mértéke is. 1300 −1350 között a modellek tanúsága szerint 2 fokkal változott a Mediterráneum régiójából nézve az elhajlás mértéke, ami megmagyarázhatja a kevésbé elforgatott részeket. 1500-ra viszont a deklináció visszaállt 8,5 fokra, és ezt az ebből a korból származó térképek is kiválóan tanúsítják. A következő 150 évben aztán 11 fokra növekedett az elhajlás mértéke, ami szintén látszik a portolántérképeken.

A térképek pontosságának változását Hessler a lepkéknél alkalmazott módszerrel elemezte, vagyis a különböző időszakokból származó darabokat digitalizálta, majd mindegyiket megpróbálta a mai térképhez hasonlóvá hajlítgatni. Ennek során kiderült, hogy az első ismert portolántérkép megszületése utáni évtizedekben jelentősen visszaesett a térképek minősége. Hessler szerint arról lehet szó, hogy a technika kiötlőjének halála után az őt követő tanítványok kezdetben még ügyetlenebbül alkalmazták a metódust, ami pontatlanabb térképeket eredményezett. A következő két és fél évszázadban aztán egyre precízebbekké válta az ábrázolások.

16. századi portolántérkép

Hessler elmondása szerint mindez csak a kezdet. Továbbra sem tudjuk ugyanis, hogyan szerezték be az információkat a protolántérképek rajzolói, mi alapján válogatták ki ezek közül a megbízható adatokat, és egyáltalán hogyan áramlottak a középkori Európában a földrajzi információk. Annyi azonban bizonyos, hogy az új térképtípus gyökeresen átalakította a hajózást, hiszen sokkal pontosabban meg lehetett tervezni az utakat, mint előtte. A térképek által ábrázol terület idővel az Atlanti-óceánon túlra is kiterjedt, a felfedezések kora azonban egyúttal magával hozta a portolán technika hanyatlását is.

A metódus egyik (már részben említett) problémája volt ugyanis, hogy a portolán hajózási térképek készítői nem voltak képesek szisztematikusan átrajzolni a Föld gömbölyű felszínét egy sík felületre. Ez nem jelentett problémát, amíg csak egy kisebb régiót ábrázolt a térkép, a hosszabb utak során azonban egyre komolyabb gonddá kezdett válni. Erre talált választ 1569-ben Gerardus Mercator belga térképkészítő és geográfus, aki a mai térképekről ismert módszerrel egy hengerfelületre vetítette ki a gömbfelszínt, majd ezt terítette ki. Bár ez a módszer erősen torzítja a földrajzi egységek alakját és a köztük lévő távolságokat, megvan az az előnye, hogy az iránytű alapján egyenesnek belőtt útvonalak a térképen is egyenesként ábrázolódnak, ami megkönnyíti a navigálást.

A portolántérképek jelentősége ettől függetlenül vitathatatlan, hiszen ezek a térképek ahhoz hasonló módon forradalmasították a térrel kapcsolatos szemléletmódot, ahogy korunkban a Google Earth tette, mondja Hessler. Előállításuk felderítése és megértése pedig sokat elárulhat azzal kapcsolatban, hogyan jutottunk el idáig, és hogy merre tartunk, folytatja a szakértő.

Mercator-vetület 1797-ből

Tesztek

{{ i }}
arrow_backward arrow_forward
{{ content.commentCount }}

{{ content.title }}

{{ content.lead }}
{{ content.rate }} %
{{ content.title }}
{{ totalTranslation }}
{{ orderNumber }}
{{ showMoreLabelTranslation }}
A komment írásához előbb jelentkezz be!
Még nem érkeztek hozzászólások ehhez a cikkhez!
Segíts másoknak, mond el mit gondolsz a cikkről.
{{ showMoreCountLabel }}

Kapcsolódó cikkek

Magazin címlap arrow_forward