1. oldal
1577-ben Martin Frobisher angol felfedező egy 150 emberből álló expedíciós csapattal indult útnak Kanada északi részei felé egy India irányába vezető átjáró után kutatva. Ahogy felderítették a környező szigeteket, valami olyanra akadtak, amivel addig sosem találkoztak: egy egyszarvú hal maradványaira. Frobisher naplóbejegyzésének tanúsága szerint a jégbe ágyazódott haltetem nagyjából 3 és fél méter hosszú volt, és orrán egy csaknem két méteres szarvval rendelkezett. A csavart, egyenes szarv láttán a felfedezők biztosak voltak benne, hogy egy tengeri unikornisra akadtak rá. Amikor Frobisher visszatért Angliába, Erzsébet királynőnek adományozta a szarvat, aki parancsba adta, hogy azt a koronaékszerek mellett helyezzék el.
Az állítólagosan unikornisokhoz tartozó szarvak kereskedelme már Frobisher utazása előtt is virágzott Európában. Súlyuk többszörösét érték aranyban, maga Erzsébet állítólag 10 ezer fontot fizetett egy ilyen tárgyért, amiből abban az időben egy tisztességes méretű kastélyt is meg lehetett volna venni. Az egyszarvú legendája nagyon régre nyúlik vissza, a szarvkereskedelem fellendülése azonban egyértelműen a vikingekhez köthető, akik az Atlanti-óceán északi vizein elejtették a Frobisher által leírt tengeri unikornisokat, szarvukat levágták, majd csillagászati összegekért árulták, sosem tárva fel azok tényleges eredetét.
Ahogy az európai természettudósok egyre tisztább képet alkottak a Föld élővilágáról, az unikornis is visszakerült a mitológiai lények közé, és világossá vált, hogy a szarvak valójában egy vízi élőlényhez, a napjainkban narvál néven emlegetett cethez tartoznak. Maga a szarv és annak pontos funkciója azonban a mai napig vita tárgyát képezi a szakértők között.
A tengeri unikornis szarva először is valójában nem szarv, hanem egy fog. A narválok közvetlen rokonai közt találjuk a belugákat, a kardszárnyú delfineket és a delfineket is. Ezen állatok mindegyike rendelkezik egy hegyes fogpárral, amelyet a zsákmány megragadására használnak. A narválok esetében ezen fogpár egyik tagja óriásira nőtt, míg a másik jóval rövidebb maradt. A narvál „szarva” tehát valójában leginkább az elefánt vagy a varacskosdisznó agyarához hasonlítható, azonban ezekkel ellentétben nyílegyenes.
De mit lehet az oka annak, hogy a cetek ezen faja ilyen gigantikus fogat növesztett magának? A dologgal kapcsolatban több különféle elmélet napvilágot látott, egyebek közt akusztikus szondának, a többlethő leadására alkalmas szervnek, manőverezést segítő kormányrúdnak, jégtörőnek, illetve a ragadozók és a saját fajtársak elleni harcban használatos lándzsának is titulálták már az évek során a furcsa szarvat. Az említett ötletek többsége puszta spekuláció eredménye, vagyis megfigyelési adatok nem támasztják alá ezeket. A narválok tényleges tanulmányozása pedig meglehetősen nehéz feladat, hiszen a jégtáblákkal tarkított északi-sarki vizekben élnek.
Martin Nweeia, a Harvard fogorvos kutatója 14 éve tanulmányozza természetes környezetükben az állatokat, különös tekintettel szarvukra, és annak funkciójára koncentrálva. A hosszas munka eredményeit összefoglaló tanulmány nemrégiben látott napvilágot. A szakértő és kutatócsoportja az eddigiek alapján arra a következtetésre jutott, hogy a hím narválok környezetük észlelésére használják a szarvat, amely a feltevések szerint a párkeresésben és az élelem megtalálásában kaphat kiemelt szerepet.
A szarv ugyanis nem tömör csontból áll, hanem sűrűn át van szőve idegekkel, amelyek egészen a csontos szerv felszínéig kinyúlnak, vagyis szinte közvetlen kapcsolatba kerülnek a tengervízzel. A fogzománc esetükben teljesen hiányzik, az agyar felszínét ehelyett apró csatornák borítják, amelyek a mélybe nyúlva az idegvégződésekhez vezetnek. A szenzorsejtek közt egyebek mellett fájdalomérző sejtek is akadnak.
A különleges fog használatának tanulmányozása érdekében Nweeia és kollégái befogtak néhány narvált, és hosszúkás tokba bújtatták ezek szarvát. A tokot aztán különböző sótartalmú vízkeverékekkel töltötték fel, és közben rögzítették az állatok szívműködésében bekövetkező változásokat. Amikor sós víz került a tokba, az állatok átlagos szívverése 60,42 volt percenként. Amikor azonban édesvizet töltöttek a szarvakra, a szívverés 52,56-ra csökkent. A jelek szerint tehát a narválok pusztán szarvukat használva képesek voltak érzékelni a vízminőségben bekövetkezett változásokat. Azt egyelőre nem tudni, hogy pontosan mit is érzékelnek az egészből, de a kutatók úgy vélik, hogy elképzelhető, hogy a magas sótartalmú víz fogfájásos tüneteket okoz az állatoknak. Ugyanakkor lehetséges, hogy a szarv egyes idegvégződései a hőmérséklet vagy a nyomás észlelésére is alkalmasak.
2. oldal
Amennyiben a narválok szarva valóban egy érzékelő szerv, ebből csaknem kizárólagosan a hímek profitálnak. (A nőstények csak nagyon ritkán rendelkeznek hasonlóan megnyúlt foggal, és ez jóval kisebb, mint a hímek hasonló szerve.) Nweeia és kollégái szerint a szarvnak éppen ezért a párosodáskor is szerepe lehet. Elképzelhető, hogy ennek segítségével találják meg a nőstényeket, valamilyen módon elemezve a víz kémiai összetételét. Ebből esetleg azt is érzékelni tudják, hogy a kiszemelt nőstény hajlandó lesz-e velük párosodni. A szarv a táplálékkeresésben is szerepet kaphat, lehetséges például, hogy a hímek ennek segítségével keresnek élelmet újszülött utódaik számára. Az érzékenyebb agyarú egyedek aztán sikeresebbek lesznek, hiszen csemetéik nagyobb eséllyel élik túl az északi fagyos vizekben. Elképzelhető tehát, hogy valami hasonló folyamat hajtotta a fog megnyúlásának evolúcióját.
Nem mindenki ért persze egyet a munka következtetéseivel. Kristin Laidre, a Washington Egyetem kutatója például arra hívja fel a figyelmet, hogy nem a narválok az egyedüli emlősök, amelyek érzékeny fogakkal rendelkeznek. „Ha jégkrémet eszünk, fogaink fájni kezdenek: az ezekben található idegek jelzik az agynak, hogy valami hideget fogyasztunk” – mondja a szakértő. Ettől még senki sem állítja, hogy az emberi fogak érzékszervekként is funkcionálnak.
Nweeia és kollégái ugyanakkor úgy vélik, hogy a narválok agyara messze túllépett azon a ponton, hogy pusztán hagyományos fogként működjön. Laidre a szívveréses teszt eredményeit is kétségbe vonja, szerinte ugyanis egy állat befogása után mért pulzusszám nem elsősorban a példány konkrét környezetre kifejeződő reakcióját méri, hanem a foglyul ejtés okozta stressz mértékét. A narválok gyomortartalma alapján ráadásul a nőstények és a hímek ugyanazt a táplálékot fogyasztják, vagyis nem úgy tűnik, hogy a hímek agyaruknak köszönhetően ízesebb falatokhoz jutnának. A nőstények továbbá az eddigi vizsgálatok alapján egyedül is tökéletesen képesek ellátni kicsinyeiket, és nincs bizonyíték arra, hogy párjuk ebben segítené őket.
Laidre szerint kétséges továbbá, hogy amennyiben az agyar valóban fontos érzékszerv lenne, az utódok életben tartásában kulcsszerepet játszó nőstények nem tettek volna szert ugyanerre. A kutató szerint a szarvaknak ehelyett a párosodást megelőzően van szerepük, amikor is a hímek ezekkel küzdenek meg a kiszemelt nőstény kegyeiért. A párkeresés idején fejüket a vízből kiemelve keresztezik egymással agyaraikat, és a közelben levő nőstények ezen erőfitogtatás alapján választanak maguknak a hímek közül.
Douglas Emlen, a Montanai Egyetem biológusa, aki a rovarvilágban kifejlődött óriási szarvakat, többek közt az orrszarvúbogár „agancsait” tanulmányozza, a narválokkal kapcsolatban felmerülő kérdések kapcsán egy érdekfeszítő tanulmányra hívja fel a figyelmet. A Washingtoni Állami Egyetem kutatói, Erin McCullough és Robert Zinna a Japánban honos óriás orrszarvúbogarat tanulmányozták, és sikerült kimutatniuk, hogy a szarvak felületét érintésre érzékeny szőrszálak borítják. A szőrök egyes részeken rendkívül sűrűn, másutt jóval ritkábban helyezkednek el.
Amikor két hím bogár csatába kezd egymással egy faágon, először is finoman egymáshoz érintik szarvaikat. Ha az egyik példány jelentősen kisebb a másiknál, az előbbi azonnal meghátrál. Ha közel egyformák a hímek, megkezdik a párbaj következő szakaszát, és igyekeznek letaszítani egymást a faágról. Ahol a szarvak a legszorosabban összeérnek a harc során, ott a legsűrűbb az érző szőrsejtek elhelyezkedése.
Elképzelhető tehát, hogy a narválok is valami hasonló célra használják agyaraikat: nem egyszerűen érzékelnek vagy küzdenek vele, hanem kombinálják a két dolgot, és az orrszarvúbogarakhoz hasonlóan ellenfelük erejének felmérésére alkalmazzák a gigantikus fogat. Az új ötlet igazolásához vagy cáfolásához várhatóan hosszú időre lesz szükség a már említett nehézségek miatt. 437 év telt el azóta, hogy Frobisher először vetett pillantást egy narvál tetemére, és a tenger rejtélyes unikornisainak tanulmányozása azóta sem vált sokkal könnyebbé.
