A DFK 52 katalógusjelű csillag az elmúlt 4000 évben a Nap tömegének 0,1–1-szeresét dobta ki az űrbe, gigantikus buborékot hozva létre egy sűrű csillaghalmazban. A megfigyelések különösen annak fényében érdekesek, hogy a csillag látszólag nagyon hasonlít a Betelgeuse-re.

Az öregedő óriáscsillagok hajlamosak buborékokat fújni. Kitöréseik során gázokat és port dobnak ki magukból, amelyeket aztán hatalmas csillagszeleikkel „felfújnak”. Amikor azonban az Atacama Large Millimeter/submillimeter Array (ALMA) megvizsgálta a DFK 52-t, egy egészen rendkívüli méretű buborékot talált, amelynek 2,8 fényév azt átmérője, ez körülbelül kétharmada az Alpha Centauri tőlünk levő távolságának. Így jelenleg ez a legnagyobb ilyen típusú struktúra, amelyet valaha a Tejútrendszerben láttak.

„Nagy meglepetés volt, amikor megláttuk, amit az ALMA mutatott. A csillag gyakorlatilag a Betelgeuse ikertestvére, de hatalmas, rendezetlen anyagbuborék veszi körül” – nyilatkozta Mark Siebert, a Chalmers Egyetem kutatója. A felfedezést tevő csapat megjegyezte, hogy ha a Betelgeuse körül hasonló buborék lenne, az a mi szemszögünkből a telihold szélességének harmadát tenné ki. Ráadásul még mindig növekszik, és a növekedés sebessége alapján a csillagászok meg tudják becsülni a keletkezésének idejét is. A struktúra jelenleg 3–4-szer nagyobb, mint a hasonló csillagok által létrehozott buborékok általában.

„A buborék olyan anyagból áll, amely korábban a csillag része volt. Valószínűleg egy drámai esemény, egy robbanás során lökődött ki, amely körülbelül 4000 évvel ezelőtt történt. Kozmikus időskálán ez csak egy pillanat” – mondja Elvire De Beck, a kutatás résztvevője. Bár a DFK 52 továbbra is tömeget veszít, a veszteség mostanra körülbelül egy földtömegre csökkent évente.

Ez az esemény egy extrém példája annak a jelenségnek, amelyet a csillagászok már régóta próbálnak megmagyarázni: miért történnek néha nagy robbanások régi szuperóriás csillagokban anélkül, hogy azok teljesen szupernóvává válnának. A leghíresebb példa az Eta Carinae, amely a 19. század közepén egy ilyen esemény után a második legfényesebb csillaggá vált az égen, majd ismét láthatatlanná vált a szabad szemnek. Ez azonban semmi ahhoz képest, ahogy végül az Eta Carinae szupernóvája kinézhet majd, amihez az egyetlen releváns összehasonlítási alap a Hold fényessége lesz.

Az Eta Carinae kapcsán a szakértők úgy gondolják, hogy a jelenség egy kísérőcsillag hatásaival áll összefüggésben, amely a legtöbb mércével mérve hatalmas, de még mindig sokkal kisebb, mint az óriási főcsillag. Ez felveti a kérdést, hogy vajon a DFK 52-nek is van-e kísérőcsillaga, amely hozzájárulhatott a megfigyeltekhez. Felmerülhet az a kérdés is, hogy a Betelgeuse valószínű társának is hasonló hatása lehet-e? Az ilyen robbanások a szupernóvává válás előfutárai lehetnek, vagy adott esetben késleltethetik ezt. Akárhogy is, szinte biztos, hogy a DFK 52 előbb-utóbb eléri ezt a stádiumot.

A DFK 52 a Stephenson 2 nyílt csillaghalmazban található, egy 19 ezer fényévre lévő csillagcsoportban, amelynek tagjai mind körülbelül 17 millió évvel ezelőtt születtek. A csillag körülbelül 20 ezerszer annyi fényt bocsát ki, mint a Nap, bár meglepő módon messze nem a csillaghalmaz legfényesebb tagja. A csillagcsoport kisebb tagjai életük korai szakaszában vannak, de minél nagyobb egy csillag, annál gyorsabban öregszik, így a DFK 52 máris elérte a vörös szuperóriás állapotot. A közeli csillagok tömege megmagyarázhatja, hogy a DFK 52 buborékának alakja miért komplexebb, mint amit megszoktunk, bár a szerzők nem teljesen biztosak ebben.

„További megfigyeléseket tervezünk, hogy megértsük, mi történik, és hogy kiderítsük, ez lehet-e a Tejútrendszer következő szupernóvája. Ha ez egy tipikus vörös szuperóriás, akkor az elkövetkező egymillió év során bármikor felrobbanhat” – mondja Elvire De Beck.