A Tarantula-köd persze a kisebb távcsövek képein is lenyűgöző, hiszen a legintenzívebb csillagbölcsők egyikéről van szó kozmikus környékünkön. A Nagy Magellán-felhőben található, mindössze 160 ezer fényévnyire, több száz fényév átmérőjű, így az Orion-köd eltörpül mellette. Míg a legtöbb közeli csillagköd egyszerre pár tucat, esetleg pár száz csillagnak ad életet, a Tarantula-ködben több millió csillag is formálódhat egyszerre. A közepén található egy új keletkezésű csillaghalmaz, az NGC 2070, amely több százezer csillagból áll.
Ahogy már említettük, a csillagködről készült kisebb távcsöves és felszíni felvételek is lenyűgözőek, de a James Webb új képe egészen döbbenetes. Az ESA JWST oldalán megtalálható a képek nagy felbontású verziója is, érdemes megnézegetni őket.
A képek közül az elsőt (a cikk elején) a NirCam, a közeli infravörös tartományú kamera rögzítette, és rajta a kék a 0,9 mikronos tartományt, a zöld a 2,1 mikronost, a vörös a 4,2 mikronost, míg a narancssárga a 4,7 mikronost jeleníti meg. A felvétel alapvetően mást mutat, mint ami látható fényben látszik a ködből. Utóbbi képeken a meleg hidrogén és más, fényesen ragyogó elemek tűnnek fel, míg a por sötétként jelenik meg, és eltakarja a mögötte található csillagokat.
Infravörösben viszont a por ragyog, így a James Webb képén jobbára meleg por látható, amelyek az NGC 2070 halmaz óriási csillagainak erős sugárzása hevített fel. A halmaz legnagyobb tömegű csillaga, egyben a legnagyobb tömegű ismert csillag, az R136a1 a halmaz közepén található, és a becslések szerint legalább 200-szor nehezebb a Napnál. Az ennyire nagyenergiájú csillagok olyan erős ultraibolya sugárzással rendelkeznek, hogy az fotolizálják, bontják a környező gázt és port, hatalmas üreget vájva a csillagköd anyagába, ahogy a NIRCam képén is látszik.
A második fotó a MIRI, a közepes infravörös tartományban fotózó kamera képe. Ez nem készít annyira nagy felbontású képeket, mint a NIRCam, de így is minden korábbinál részletgazdagabbak a felvételei. A csillagköd középső részét kémlelve a képen láttszik ugyan a NIRCam képén is feltűnő, nagyon fényes csillag, de a csillaghalmaz csaknem teljesen láthatatlan, mivel a vizsgált hullámhosszakon alig bocsát ki fényt. A por ellenben igen fényes.
Az említett por egyébként policiklusos aromás szénhidrogénekből (PAH) áll, amelyeket szénben gazdag vörös óriáscsillagok és szuperóriások „gyártanak” haldoklásuk során. Az ilyen por hosszú szálakba és falakba rendeződhet a környezet hatására, amelyek a MIRI felvételén kékes, vörös-lilás színben tűnnek fel. A csillagok halálakor szilikátok is képződnek, ezek is a por részei, és türkiz, illetve vörös árnyalatokban tűnnek fel a képen. A felvételen néhány nagyon hideg csillag, valószínűleg vörös óriás vagy vörös szuperóriás is feltűnik.
Végül a James Webb NIRSpec nevű spektrográfjával is megvizsgálta a csillagködöt, hullámhosszakra bontva a látható égitestek és porfelhők fényét, amiből következtetni lehet az összetételükre. A köd középtáján a NIRSPec atomi hidrogént azonosított, ami kékben tűnik fel, míg a sokkal hűvösebb molekuláris hidrogén zöldben látszik, a PAH-ok pedig vörösben.
Ahogy látszik, a születő csillag körül az atomi hidrogén a formálódó buborék határai mentén rendeződik, míg a molekuláris hidrogén és a PAH-ok kitöltik a buborék belsejét. Ez azt jelzi, hogy a csillag még nem alig aktív, hiszen ha kellően erős fénye lesz, minden anyagot eltakarít maga körül. Így valószínű, hogy egy nagyon-nagyon fiatal csillagról van szó.
Hasonló korú csillag sok lehet a környéken. A csillagködben található egy másik, idősebb csillaghalmaz is, bár az idősebb csak relatívan értendő: a Hodge 301 csillagai is csak pár tucat millió évesek. Összevetésképpen a Nap 4,6 milliárd éves. A csillagködben gyakorlatilag mindenütt csillagképződés zajlik, a külterületeken és belül egyaránt.
