Melyik emlős hal meg legnagyobb eséllyel egyik fajtársa keze/mancsa/foga által? Meglepő módon nem az ember, nem a szürke farkas és nem is az oroszlán, bár ez utóbbi kettő előkelő helyet foglal el a rangsorban. A Granadai Egyetem kutatóinak legfrissebb eredményei szerint a külsőre nagyon aranyosnak kinéző szurikáták (négyujjú manguszta) körében a leggyakoribbak a gyilkosságok. José María Gómez és társai kimutatták, hogy a rendkívüli együttműködő képességéről híres faj tagjai olyan gyakorisággal ölik meg egymást, hogy amellett az emberiség kifejezetten szelídnek tűnik. A statisztikák szerint csaknem minden ötödik szurikátát (főként fiatal egyedeket) saját fajtársa pusztít el.
Gómez vizsgálata az első átfogó kutatás, amely az emlősök fajon belüli erőszakosságát vizsgálja. A kutató és társai több mint ezer fajt vontak be a vizsgálatba, amelyből egyértelműen kiderül, hogy messze nem az ember az egyetlen, amely saját fajtája ellen fordul. Legközelebbi rokonaikról, a csimpánzokról régóta tudni lehet, hogy időről időre véres háborúk robbannak ki csoportjaik között, de az új adatok arról árulkodnak, hogy a látszólag békés fajok tagjai is gyakorta végeznek egymással. A fajon belüli gyilkolás mértéke alapján felállított rangsor első 50 helyén olyan meglepő állatok is felbukkannak, mint a mormoták, a vadlovak, a gazellák vagy a szarvasok. A csincsillák az adatok tanúsága szerint gyakrabban ölik meg egymást, mint a tigrisek vagy a medvék.
A bizarr cenzus létrehozásának célja saját agresszív viselkedésünk eredetének feltárása volt. Gómez korábbi pályája során elsősorban növényeket és rovarokat tanulmányozott, de rájött, hogy az ezek evolúciójára használt technikák az emberi fejlődés vizsgálatára is alkalmasak lehetnek. Az egész projekt abból indult ki, hogy a kutató korábbi tanulmányai során megfigyelte, hogy a rokon fajok körében rendszerint hasonló rendszerességgel fordul elő egymás elpusztítása.
A csoport egy idő után azt is képes volt modellezni, hogy egy adott emlős vélhetően mennyire lesz agresszív saját fajtársaival szemben, majd megnézték, hogy a faj valóban beteljesíti-e a várakozásokat. Az ember esetében ez nagyon érdekes eredményeket produkált. Gómez és társai számításai szerint a Homo sapiens felbukkanása idején hatszor halálosabb volt társaira, mint egy átlagos emlős, vagyis nagyjából ugyanolyan gyakorisággal gyilkolta meg fajtársait, mint a többi főemlős. A társadalmi intézmények megszilárdulásával aztán az utóbbi évszázadokban vérszomjunk csökkenni kezdett, és mára jóval a főemlősök többsége mögé esik. Még mindig a nagyon agresszív emlősök közé tartozunk persze, de közel sem vagyunk annyira halálosak egymásra, mint őseink voltak.
A kutatócsoport tagjai a vizsgálat során összeszedtek minden olyan tanulmányt, amely különböző emlős fajok körében vizsgálja a halálozási okokat. A nagyjából 3000 publikációból az derült ki, hogy a fajtársak közti gyilkosság relatíve ritka, de nagyon elterjedt az emlősök között. A megvizsgált 1024 faj csaknem 40 százalékában előfordul a fajon belüli gyilkolás, bár ennek gyakorisága nagyon változatos lehet. A nyulak például rendkívül ritkán végeznek egymással, és így vannak ezzel a denevérek és a bálnák is. A ragadozók körében gyakoribbak a gyilkosságok, az ugyanakkor a kutatókat is meglepte, hogy az oroszlánokat, a tigriseket és a medvéket kifejezetten békésnek tűnő állatok körözik le a rangsorban.
A főemlősök is az erőszakos csoportot gazdagítják, hiszen míg az összes emlős körében a halálesetek 0,3 százaléka fajon belüli erőszak következménye, a főemlősök közös ősénél ez az arány 2,3 százalék körüli lehetett, az emberfélék közös elődjénél pedig 1,8 százalék volt a becslések szerint. Ezzel a halálos örökséggel indult tehát útjára az emberiség. Az azóta eltelt időszakban aztán nagyon változatosan alakult, hogy mennyire volt megszokott egymást ölni a különböző emberi populációkban. Ilyesfajta változatosság más fajok körében is megfigyelhető, ami azt jelzi, hogy az erőszakosság mértékét az öröklött hajlamokon túl nagyban befolyásolják az aktuális körülmények is.
Gómez és kollégái 600 emberi populáció halálozási statisztikáit vizsgálták meg 50 ezer évvel ezelőttől napjainkig. Eredményeik alapján a paleolitikumban az ember agresszívabbá vált elődeinél, és a fajtársak által elkövetett gyilkosságok aránya 3,4–3,9 százalékra kúszott. Ez a szám aztán tovább emelkedett, és a középkorra elérte a 12 százalékot, majd az azóta eltelt évszázadokban a történelem előtti időket jellemző alá zuhant vissza.
A szakértők Thomas Hobbes angol filozófus nézeteire támaszkodva úgy vélik, hogy a visszaesés oka abban keresendő, hogy szervezettebbé váltunk. A főemlősök egymás elleni agressziója részben területi, részben szociális okokra vezethető vissza, így logikus lehet az gondolni, hogy a törzsi múltban egyre erőszakosabbá vált fajunk. Az államok és az államhatárok állandósulásával azonban a jog kezdte biztosítani a területek védelmét, és törvények szabtak gátat az egymás elleni erőszaknak.
Más kutatók szerint a kutatás emberi adatai nem nagyon tekinthetők megbízhatóknak, hiszen sok bennük a találgatás. Richard Wrangham, a Harvard munkatársa azt is leszögezi, hogy a vizsgálat kapcsán problematikus lehet, hogy annak lefolytatói összemosták a halálok módját, vagyis például a csecsemők elpusztítását egy kalap alá vették a felnőttek körében elkövetett gyilkosságokkal. Pedig evolúciós szempontból legalább olyan fontosabb kérdés, hogy két rokon faj tagjai egyforma szokások szerint ölnek-e, minthogy egyforma gyakorisággal teszik-e meg ezt.
„A főemlősöknél kétségtelenül a csecsemőgyilkosság a leggyakoribb gyilkossági típus” – mondja Wrangham. Mi emberek ugyanakkor rokonainkhoz képest nagyon nagy arányban ölünk meg felnőtteket, így inkább ahhoz a szűk, szintén szociális és territoriális csoporthoz állunk közel, amelybe a farkasok, az oroszlánok és a hiénák tartoznak. Ilyen szempontból tehát igenis kilógunk a főemlősök közül, és nemcsak azzal, hogy hozzájuk képest keveset gyilkolunk, hanem azzal, is hogy szokatlan módon választjuk meg áldozatainkat, folytatja a kutató.
