A szívkoszorúér-betegségek, vagyis a szívizom vérellátási zavarainak következményeit még napjainkban is jelentős nemi egyenlőtlenség jellemzi: vagyis bár mindkét nem érintett a problémában, a szívrohamon áteső nőknek kimutathatóan rosszabbak a túlélési esélyeik, mint a férfi betegeknek. Ennek fő oka, hogy a legtöbb vonatkozó kutatás férfiakra koncentrál, és az ezekből kinyert adatok váltak a normává. Ennek eredményeként a nők kicsit másfajta tünetei felett könnyebben elsiklik a szakértők figyelme, könnyebben félrediagnosztizálják őket, veszélyeztetve életüket és felépülésüket.
Bár mindezt már 1991-ben összefoglalta Bernadine Healy kardiológus, az amerikai NIH első női igazgatója, a helyzet nem javult az eltelt években sem. És most egy új kutatás azt is megerősítette, hogy mindennek következtében a szívrohamon átesett nők szempontjából egyáltalán nem mindegy, hogy milyen nemű orvos kezeli őket. Egy amerikai kutatócsoport több mint 580 ezer szívinfarktusos eset elemzése után jutott erre a következtetésre. A szakértők a floridai sürgősségi osztályokra 1991–2010 között beérkezett szívrohamos eseteket vizsgálták, és így jutottak arra a következtetésre, hogy a nőbetegek nagyobb valószínűséggel halnak meg, ha férfiak kezelik őket, mint a bármelyik nem által kezelt férfi páciensek.
A szerzők szerint ez megmagyarázhatja a szívrohamok halálozási mutatóiban tapasztalt nemi egyenlőtlenséget: az érintett területeken dolgozó orvosok többsége férfi, és a férfiak a jelek szerint gondban vannak, ha nőbetegekről van szó. A nőnemű orvosok egyébként az adatok alapján egy kicsit mindkét nem esetében eredményesebbnek tűnnek, ha szívrohamos esetekről van szó.
Ha férfi volt a kezelőorvos,
- a férfi betegek 12,6 százaléka,
- a nők 13,3 százaléka halt meg.
Ha nő volt az orvos,
- a férfiak 11,8 százaléka,
- a nők 12 százaléka halt bele a szívrohamba.
Az adatokat más vizsgálatok is alátámasztják. A háttérben az húzódhat, amit Healy is megfogalmazott, a nők tünetei enyhén eltérhetnek szívroham esetén, a klasszikus mellkasi fájdalom helyett például gyakran csak enyhébb kényelmetlenséget éreznek, ami könnyen összekeverhető a gyomorproblémákkal vagy egy mezei hátfájással. Mivel pedig a diagnózishoz szükséges kritériumokat jobbára férfi betegek alapján fogalmazták meg, ezek a tünetek atipikusnak minősülnek. Ezért a nők is kevésbé ismerik fel őket, és később fordulnak orvoshoz, majd az egészségügyi személyzet is hajlamosabb nem annyira komolyan venni a problémát, ami tovább késlelteti a kezelést. Holott ebben az esetben tényleg minden pillanat számít, a vérellátási zavarokkal küzdő szívizom ugyanis perceken belül elkezd elhalni.
És mindez, ahogy az adatokból látszik, fokozottan jellemző, ha férfi a kezelőorvos. A szerzők szerint ennek az egyik oka az lehet, hogy a nőbetegek nagyobb hajlandósággal részletezik tüneteiket, ha nő az orvosuk, mint hogyha férfi. A másik ok pedig, hogy a nőnemű orvosok aztán gyorsabban összekötik az enyhébbnek látszó tüneteket a szívrohammal, mint férfi kollégáik, így hamarabb beavatkoznak.
Jó hír viszont, hogy ez a fajta „érzékenység” a jelek szerint tanítható. A kutatók azt tapasztalták, hogy azon kórházakban, ahol több a nőnemű orvos, a férfi kollégák is jobbnak bizonyultak az infarktusos nőbetegek diagnosztizálásában. Hogy pontosan mi zajlik másként ezekben az intézményekben, az egyelőre rejtély (bár a megfejtésen már dolgoznak), de tény, hogy ha 5 százalékkal magasabb egy sürgősségi osztályon a nőnemű orvosok aránya, az 0,4 százalékkal javítja a szívrohamos nőbetegek túlélési esélyeit.
