A periférikus látást tanulmányozva Mark Williams, az ausztrál Macquarie University kutatója és kollégái számos újdonságot derítettek ki arról, hogyan rakja össze agyunk a korlátozott bementi adatokból azt a magas minőségű „videót”, amely a körülöttünk lévő valóság leképezéseként keletkezik. A kutatásról szóló tanulmány a Cortex című folyóiratban jelent meg.

Látásunk nem igazán nevezhető kiemelkedő minőségűnek, az agyunkban összeálló kép azonban sokkal többnek és jobbnak tűnik, mint amit az input indokolna, mondja Williams. „Elég gyakran »photoshoppolunk«” ‒ folytatja.

A periférikus látás legjobban sötétben működik, illetve ha mozgást érzékelünk. A látás központi része, avagy a foveális látás ezzel szemben elsődlegesen fókuszál, valamint a színeket érzékeli. A retina különböző részeiről beérkező információk feldolgozását a látókéreg speciális régiói kezdik meg. Sokáig azt hitték a kutatók, hogy ennek legfontosabb része, a foveális terület kizárólag a retina középső részéről beérkező jelekre koncentrál.

A látókéregből a jelek az agy más részeire irányítódnak, ahol a képi feldolgozás kifinomultabb részletei történnek. Általánosságban a homloklebenyt gondoltuk a legtöbb érdekes folyamat helyszínének, úgy hittük, itt áll össze a kép arról, hogy valójában mi is folyik odakinn, vagyis itt formálódik a tudat, mondja Williams.

Az utóbbi évek során azonban felmerült annak lehetősége, hogy a magasabb szintű képi feldolgozás után a folyamat tovább folytatódik az alacsonyabb szintű agyi régiókban. Egyrészt kimutatták az adatok visszaáramlására utaló idegsejti aktivitást, másrészt 2008-ben Williams és kutatócsoportja bizonyította, hogy ha a periférikus látómezőben pillantunk meg valamit, a látókéreg központi látásért felelős régiója is felvillan, holott a foveális régiónak vaknak kellett volna lennie az ingerre, hiszen a jel nem a retina középső részére érkezett.

Mindez arra utal, hogy a periférikus látórendszer információi arra a területre csatolódnak vissza, amelyet hagyományosan a központi látás feldolgozásáért felelős régiónak tekintünk. Az agykutatásban a visszacsatolásoknak nagyon nagy jelentőségük van, a szakértők szerint az információ feldolgozási folyamataiba beépülő feedback-körök végzik az érzékek finomhangolását és az adatok szortírozását: ennek során dől el, hogy a beérkező információk közül melyekre fókuszál az agy elsődlegesen, hatékonyabbá téve annak működését.

A kutatók úgy döntöttek, hogy további kísérletek révén igyekeznek többet megtudni a megfigyelt jelenségről. A résztvevők periférikus látómezejében különféle tárgyakat villantottak fel, és közben transzkraniális mágneses stimulációval (TMS) megzavarták a látókéreg központi látást feldolgozó régiójának működését. Érdekes módon akkor szerepeltek legrosszabbul az alanyok, amikor a kutatók a vizuális inger után 350 ezredmásodperccel „zárták le” a foveális terület működését. Normál esetben 100 ezredmásodpercig tart a jel útja a retinától a látókéregig, a kísérlet során mégis ennek több mint háromszorosára volt szükség.

Erre pedig az egyetlen magyarázat az lehet, hogy a perifériáról beérkező jel túlment a látókérgen a magasabb szintű feldolgozóegységbe, majd a folyamat befejezéseként visszatért oda. Williams szerint periférikus látás visszacsatol bizonyos adatokat a foveális régióba, és így mintegy kiegészíti központi látásunkat. Úgy tűnik tehát, hogy a feedback során épül fel újra agyunkban a kép. Ez persze számos újabb kérdést vet fel, köztük azt is, hogyan áll össze a különböző forrásokból a végleges információ: egyszerűen összadódik, vagy bonyolultabb folyamatok állnak a háttérben? A kétféle látványból összeállhat olyan kép is, amelyet valójában nem láttunk?

Az mindenesetre világosnak tűnik, hogy a visszacsatolásnak és a periférikus látómezőnek nagyon nagy szerepe van abban, hogy a körülöttünk lévő világ milyen minőségben képeződik le agyunkban. Ennek az információnak pedig óriási jelentősége lehet mind az agykutatásban és az agysebészetben, mind pedig abban, hogy az emberi látást minél inkább megközelítő mesterséges rendszereket lehessen építeni.