1. oldal

Az Egyesült Királyságban él egy család, amelynek egyes tagjai nem képesek kimondaniazt, hogy hippopotamus (víziló), illetve a hasonló jellegű szavakat. A K. E. család érintett tagjai a szót magát ismerik, de egyszerűen képtelenek megfelelően pozícionálni szájukat és többi beszélőszervüket, így nem tudják tisztán kiejteni a hangsort. A családtagok közt nem ez az egyetlen előforduló nyelvi zavar: egyeseknek közülük nehézségeket okoz a szavak megfelelő sorrendben történő kimondása, mások pedig súlyosan dadognak. A pakisztáni származású család mind a négy vizsgált generációjában hasonló nyelvi problémák bukkannak fel, így a szakértők joggal gondolták, hogy nagy valószínűséggel genetikai okai lehetnek gondjaiknak.

Kicsit több mint egy évtizeddel ezelőtt az Oxford genetikusai rá is találtak egy génre, amelynek mutációja úgy tűnt, hogy megmagyarázhatjaa K. E. család nyelvi nehézségeit. Anthony Monaco, Simon Fisher és kollégáik rájöttek ugyanis, hogy az érintett családtagok a FOXP2 nevű gén egy ritka változatát hordozzák. A populáció túlnyomó részében megtalálható génváltozathoz képest ebből a változatból egy nukleotid hiányzott. Nagyon piciny eltérésről van tehát szó, azonban a család példája azt mutatta, hogy a FOXP2 domináns változata kulcsszerepet tölt be a folyékony beszéd megvalósulásában, a K. E. családban felbukkanó változat pedig nem képes megfelelően ellátni feladatát. A felfedezés fényében a FOXP2 rövidesen a nyelv génjeként vált ismertté.

A nyelvi gén megtalálása nagyon is összhangban volt egyes, a nyelv eredetéről alkotott elméletekkel. A hatvanas évek közepén a nyelvész Noam Chomsky vetette fel annak ötletét, hogy az emberi agy egy nyelvi szervnek ad otthont, vagyis egy olyan modulnak, amely viszonylag hirtelen jelent meg fajunk evolúciója során. Chomsky elgondolása szerint ez a központ felel a nyelv elsajátításáért. Nagyon leegyszerűsítve a teóriát, arról van szó, hogy a gyermek az univerzális nyelvtani szabályokat ismerve jön a világra, és a nyelv megtanulása során ezeket a kereteket tölti fel az anyanyelvére jellemző tartalommal.

Chomsky elméletét számos megfigyelés is alátámasztotta. A szakértők egyebek mellett azzal érveltek, hogy az emberi nyelvek többsége nagyon hasonlít egymásra, mintha az agyban csak korlátozott számú „kapcsoló” létezne, amelyek meghatározhatják, hogy merre fejlődhetnek a nyelvek. A lehetőségek szűkössége pedig egyfajta univerzális nyelvi struktúrát eredményez, amely – ahogy már említettük – a nyelvi modulban „lakik”.

A következő évek kutatásai során azonban egyre világosabbá vált, hogy sem a nyelvek eredete, sem a nyelvi gén, sem pedig a nyelvi modul létezése nem olyan egyszerű kérdés, mint amilyennek első pillantásra tűnhet. A FOXP2-vel kapcsolatos vizsgálatok igazolták, hogy a gén több különböző mentális folyamatban is fontos szerepet játszik, és a nyelv csak egy ezek közül, vagyis egyáltalán nem beszélhetünk specifikus nyelvi génről.

A vonatkozó kutatások egyikében Wolfgang Enard, a Max Planck Intézet genetikusa azt a tényt aknázta ki kísérletei során, hogy az egerek FOXP2 génje által kódolt protein és az emberi FOXP2 fehérje mindössze három aminosavban tér el egymástól. Amikor a szakértő génmérnöki módszerekkel olyan rágcsálókat hozott létre, amelyek a gén emberi változatát hordozták, az egerek finommozgásokért felelős agyi központjában, az izmokat irányító régiókban, illetve a jutalomjelek küldéséért és fogadásáért felelős agyi területeken is megnövekedett aktivitás volt tapasztalható.

Az a megfigyelés, hogy a nyelv elsajátításában fontos szerepet betöltő gén más agyi folyamatokban is lényeges szabályozó szerepet kap, gyökeresen ellentmond annak a feltevésnek, hogy a nyelvelsajátítás képessége valamiféle autonóm központhoz kötődne. Arról nem is beszélve, hogy a Chomsky által leírt nyelvi modul nem igazán illik bele a szervek evolúciójával kapcsolatban megszokott és elfogadott képbe. Ahogy Enard kifejti, a nyelvi szerv hívei úgy írják le azt, mintha a semmiből jött volna létre, holott sokkal valószínűbbnek tűnik, hogy meglévő és korábban más feladatokat ellátó idegpályák adaptálódása révén alakultak ki a nyelv és a beszéd agyi régiói, ha egyáltalán beszélhetünk ilyenekről.

Az embereken végzett vizsgálatok is inkább azt támasztják alá, hogy a nyelv elsajátítsa és használata egy nagyon átfogó, az agy több részére kiterjedő hálózaton alapul. A Washington Egyetem kutatói például 2012-es tanulmányukbanarról számolnak be, hogy azok a csecsemők, akik hippokampuszában és kisagyában a szürke- és fehérállomány sűrűbbnek mutatkozik az átlagosnál, első születésnapjuk idejére magasabb szintű nyelvi fejlettséget mutatnak, mint társaik, annak ellenére, hogy ezen agyi területeket mindeddig egyáltalán nem volt szokás kapcsolatba hozni a nyelvhasználattal. A szakértők egy másik vizsgálat során azt is igazolták, hogy amikor a 7 hónapos gyerekek beszédet hallanak, agyuk több területe is szokatlan aktivitást mutat, köztük az akaratlagos mozgások szabályozásában központi szerepet játszó kisagy is.

Más kutatók egy másik irányból, a nyelvek felől próbálják megközelíteni a kérdést. 2011-ben az Uppsalai Egyetem evolúciós nyelvésze, Michael Dunn és kollégái egy számítógépes modell segítségével demonstrálták, hogyan változott meg az idők során a szórend a világ négy nagyobb nyelvcsaládjában (indoeurópai, uto-azték, bantu, ausztronéz). A vizsgálatok alapján a nyelvek nem párhuzamos struktúrákként fejlődnek, hanem kizárólag saját szabályaiknak megfelelően alakulnak. A szórenddel és egyéb jellegzetességekkel kapcsolatban univerzálisnak tartott szabályokról pedig némi vizsgálódás után sorra derül ki, hogy azok csak a nyelvek egy részére igazak.

2. oldal

Dunn szerint éppen ezért igen valószínűtlen, hogy valamiféle nyelvi szerv létrejötte nyomán születtek meg a nyelvek. Ehelyett úgy véli, hogy a nyelvek minden kaotikus összetettségükkel együtt akkor kezdtek el kialakulni, amikor az emberi faj elért a kognitív fejlettség egy bizonyos szintjére. „A nyelvi modul ötlete az agy számítógépként való elképzelésével egy időben született, és a maga idejében nagyon hasznos metafora volt” – mondja a kutató. „Igazából azonban eléggé félrevezető a párhuzam, hiszen a biológiai rendszerek sokkal esetlegesebbek és kaotikusabbak.”

A nyelvi modullal kapcsolatos vita mindenesetre napjainkban is tovább folytatódik, mégpedig szoros összefüggésben a nyelv eredetének kérdésével. Ha ugyanis nem létezik ilyen szerv, márpedig egyre inkább úgy tűnik, hogyan lehet megmagyarázni a nyelv (vagy a nyelvek) születését?

A kérdésre a válasz részben talán az szerszámkészítés történetében rejtőzhet. 2010-ben Aldo Faisal, az Imperial College London egyik idegkutatója és Bruce Bradley régész érdekes kísérletbevágtak bele. Bradley feladata annyi volt, hogy egy nagyobb kődarabból kisebb, durva megmunkálású kőpengéket pattintson le, illetve szabályosabb, kifinomultabb marokköveket gyártson. Munka közben egy speciális kesztyűt viselt, amely a beléje rejtett szenzoroknak köszönhetően minden kézmozdulatát rögzítette. Amikor Faisal analizálta a begyűjtött adatokat, észrevette, hogy két erősen különböző megmunkáltságú szerszám készítése során a kéz mozgásaiban gyakorlatilag nem mutatható ki eltérés, vagyis ugyanazon mozdulatok kombinálódnak a kőpengék és a szakócák létrehozása során is.

Az eredményekből a szakértő azt a következtetést vonta le, hogy az összetettebb szerszámok készítése nem feltétlenül a magasabb fokú kézügyesség eredménye lehetett elődeinkben. Faisal ehelyett a kognitív képességek fejlődésében látja a fordulatot. Ugyanezen fejlődés pedig a nyelvek kialakulásában is fontos szerepet játszhatott. Egy másik, korábbi kutatás során MR-készülékkel vizsgálták, hogy szerszámkészítés közben hogyan alakul az agy aktivitása. A vizsgálat alapján a nagyobb megmunkálást igénylő darabok készítése során magas aktivitás mutatkozik a jobb agyfélteke bizonyos régióiban, amelyek egyúttal a hallott beszéd értelmezésében is fontos szerepet játszanak. Egy 2013-as kutatás során a Liverpooli Egyetem régésze, Natalie Uomini pedig azt igazolta, hogy összetett szerszámok készítése közben nagyon hasonló véráramlási mintázatok jelentkeznek az agyban, mint amikor az ember szavakon gondolkozik.

Faisal és kollégái úgy vélik, hogy a szerszámkészítés révén tehetett szert az ember arra a mentális kapacitásra, amely a nyelvhasználat előfeltétele volt. Sokan vannak azon a véleményen, hogy a szerszámkészítés megelőzte a nyelvet, erősíti meg Uomini is, de ő maga úgy gondolja, hogy inkább párhuzamos fejlődésről lehetett szó.

A kognitív fejlődés tényének igazolása azonban még mindig nem magyarázza meg, hogy hogyan alakult ki a nyelv. Ha feltételezzük, hogy az emberi agy bizonyos folyamatok eredményeként elérte azt a mentális szintet, amellyel már alkalmas volt a nyelv használatára, ez még mindig nem ad választ arra a kérdésre, hogy honnan származik a nyelv, mondja Simon Kirby, az Edinburghi Egyetem nyelvésze.

Ezek a „tévedések” ugyanakkor meglepő szabályszerűségeket mutattak, és tíz „generáció” után a nyelv olyan módon alakult át, hogy azt az emberi beszélők könnyebben tudták értelmezni és használni. Ami még érdekesebb, a beszélők a megtanult szavakat kompozicionális módon kezdték kezelni, vagyis jelentés szerinti elemekre bontották azokat, és az elemekből képesek voltak új szavakat alkotni. Az egyik esetben észrevették például, hogy négy oldalú formák mindegyike tartalmazza az ikeke karaktersort, amihez így a négyoldalúság jelentését kapcsolták.

Kirby több különböző „csinált” nyelv esetében is tanúja lehetett, ahogy a random szavakból egy nyelvi struktúra épül ki. Kísérleti eredményeinek fényében erősen szkeptikus azzal kapcsolatban, hogy a nyelv tisztán biológiai eredetű lenne. „Sokan abban a hitben élnek, hogy az agy és a viselkedés közti kapcsolat egyszerű, a nyelvek azonban társadalmilag beágyaztott egyedek óriási populációiban fejlődtek ki. Azzal a szemlélettel, hogy ez a gén ezért felel, az a modul meg azért, az a legnagyobb probléma, hogy figyelmen kívül hagyja, hogy az egyén tudása egy közösség ismereteivel is kapcsolatban áll” – mondja a kutató.

A nyelv kialakulásával és működésével kapcsolatban pedig az eddigi kutatások tanúsága szerint pontosan ez jelenti a legnagyobb problémát: a nyelv mind az agy, mind az emberi társadalom és ennek generációi tekintetében decentralizált rendszert alkot, amelynek formálásában minden beszélő és minden vonatkozó idegpálya részt vállal. Amikor tehát a nyelvet próbáljuk kutatni, nem egy, az agyunkban (vagy a tankönyvek lapjain) létező zárt egységet igyekszünk megismerni, hanem egy rendkívül sok tényező által befolyásolt, rajtunk messze túlmutató rendszert, amelynek mi magunk is részei és alakítói vagyunk.