A svéd maffiától a Sega dicstelen haldoklásáig – A legnagyobbat bukó konzolok

Mások hibái miatt elhasaló masina, soha sem létezett csodakonzol és bámulatosan ostoba elképzelések. Ahogy azt cikkünk is igazolja, a játékgépek csataterén sokan elvéreztek.

A svéd maffiától a Sega dicstelen haldoklásáig – A legnagyobbat bukó konzolok

Max-imális unalom

Az 1980-ban, korábban az Atari kötelékét erősítő szakemberek által alapított Worlds of Wonder, a nevéhez méltóan nem holmi közönséges tucatárukkal, hanem izgalmasabbnál izgalmasabb különlegességekkel akarta elnyerni a gyermekek kegyét. Legfőbb húzótermékük az egy rajzfilmsorozatot is ihlető, a maga korában az óvodások és kisiskolások leghőbb vágyának számító, egy beépített magnónak köszönhetően aranyos történeteket „mesélő” Teddy Ruxpin volt. De a futurisztikus lézerfogócskához használható Lazer Tag-szett is remekül fogyott. A cégnél viszont nem érték be ennyivel, és úgy döntöttek, hogy kerül amibe kerül, betörnek egykori munkaadójuk felségterületére. Az elhatározást tettek követték, és 1987-ben már a boltok polcain is landolt munkájuk a jól hangzó Action Max néven futó gyümölcse. Ám hamar kiderült, hogy az illetékesek több, pályájuk elején álló zöldfülűektől is roppant kínos hibát vétettek.

Annak dacára, hogy a szerkezet a korabeli trendekkel szemben videó és nem adattároló kazettákkal működött, önállóan nem tudta azokat lejátszani. Ez azonban a kisebbik gondnak bizonyult, mert a fő problémát az okozta, hogy az idézőjelet maximálisan megérdemlő „programkínálat” egytől egyig halovány, tét nélküli interaktív filmekből állt. Ezeket sem megnyerni, sem elveszteni nem lehetett. A kikapcsolódni akarók behelyezték a szalagot, fogták a kontrollert helyettesítő fénypisztolyt, lövöldöztek egy kicsit, aztán ásítozva konstatálták, hogy az alternatív útvonalak nélküli, lineáris alkotásnál célzótudományuk nem oszt, nem szoroz. Akkor is eljutnak a végkifejletig, ha mesterlövészek, vagy ha még egy pajta szélesebbik oldalát sem képesek eltalálni: az egyetlen különbség az, hogy mennyi pontot gyűjtenek.

Ez már rövid távon hallatlanul unalmasnak bizonyult és az sem sokat segített, hogy összesen öt, rekordidő alatt megunható játék jelent meg a rendszerhez. Az Action Max így épp olyan szemkápráztató gyorsasággal tűnt el a semmiben, mint ahogy megérkezett, és a Worlds of Wondernek sem volt már sok hátra. Előbb a túl gyorsan terjeszkedő vállalat vezetőségének furcsa pénzügyei bizonytalanították el a befektetőket, majd 1987. április 9-én az okozott PR-katasztrófát hogy egy, a helyzetet rosszul felmérő seriffhelyettes agyonlőtte a Lazer Tag-et játszó Leonard Falcont, mivel valódi pisztolynak nézte a kezében lévő ártalmatlan készséget. A társaságnál megpróbáltak előre menekülni, de balszerencséjükre ugyanazon év október 19-én a hírhedt fekete péntek során összeomlott a tőzsde, és a pánik maga alá temette a még három évig agonizáló vállalkozást.

Ahogy ez a példa is mutatja, a konzoloknál minden látványos bankot robbantó ötletre jut legalább egy hajmeresztő krach is.

Lássunk hát párat!

Kövér Pityu balladája

Stefan Erikssonnal nem volt tanácsos ujjat húzni, mert bár az alvilági körökben Tjock-Steffe, azaz Kövér Pityu néven ismert karrierbűnözőt első ízben piti tolvajként ítélték el, szépen-lassan Svédország egyik megkerülhetetlen nehézfiújává nőtte ki magát. A szélsebes sportkocsikért élő-haló, erőszakosságáról messze földön híres haramia a kilencvenes években, a hazája negyedik legnagyobb városát, Uppsalát a vasmarkában tartó maffia vezéreként terrorizálta környezetét. Ám a szadista kiskirályként élő gengszter idővel ráébredt, hogy az igazi pénz a fehérgalléros bűncselekményekben van. Ezért, miközben változatlanul kegyetlenebbnél kegyetlenebb módszerekkel gyötörte vélt-valós adósait, például előszeretettel fenyegette őket ujjaik levágásával, vagy nyomta le kedvenc pisztolya csövét a torkukon, egyik cinkosával, Peter Uffal együtt egy huszonkétmillió koronás svindlivel próbált megkárosítani egy bankot. Erre alaposan ráfizetett: egy vasat sem látott, és 1994-ben szokatlanul kemény, tíz éves börtönbüntetésre ítélték – de ennek csupán a felét kellett leülnie.

A kényszerpihenő után Eriksson egy időre meglapult, hogy aztán 2001-ben csapata javával együtt a korábbi autónepper, Carl Freer által alapított Tiger Telematics-nál kezdjen látszólag új életet. A meglepően jó rábeszélőkészségű férfiak elképesztő erőbedobással, ám ezúttal csonttörés nélkül puhították meg a potenciális érdeklődőket, akik szentül hitték, hogy a cég zászlóshajója, a Gizmondo az új évezred legkomolyabb technikai sikersztorijaként vonul majd be az ágazat krónikáiba. Ez ott és akkor hihetőnek is tűnt, mivel a játékgép zenelejátszóként és GPS-ként funkcionált, azaz az aggódó szülők pontosan tudhatták, hogy gyermekük merre lófrál. Ráadásul a drágább, négyszáz dollárt kóstáló modell mellett egy 229 dollárba kerülő, viszont a tulajdonosokat naponta maximum három reklám megnézésére kötelező variáns is a boltok polcaira került. A marketing ezen formája meglehetősen újítónak hatott, és Eriksson a legmerészebb álmain is felülmúló, krőzusi jólétben tobzódhatott. 2004-ben a fizetése nem kevesebb, mint 1,1 millió fontra rúgott, a 145 ezer fontos bónuszt, és a havi ötezer fontos, kocsibérlésre fordítható extra juttatást nem is említve.

Magától értetődően a hírverésre is irtóztató összegek mentek el: a készüléket beharangozó reklámkampány egyik arca Jenson Button volt, míg a Gizmondo megjelenését ünneplő partin a hétszázötvenezer fontra rúgó fellépési díjat kérő, és meg is kapó Sting emelte az esemény fényét. Ezek a húzások azonban nem sokat értek. Az alig huszonötezer példányban elkelő, nem megfelelő hőmérsékleten tárolva egyszerűen elolvadó masinára az olcsó poénok százait ihlető, meglepően jó Sticky Balls-t leszámítva kizárólag viccnek is rossz, komolyan meg bajosan vehető fércművek jelentek meg. Végül, az extravagáns költekezés felkeltette a sajtó figyelmét, és kisvártatva lehullott a lepel a svéd maffiózók viselt ügyleteiről, sőt, az sem volt titok többé, hogy a döntéshozók érthetetlen megrendelésekre adtak utasítást. Ezek közül a prímet a Typing Tutor vitte: ez a gépírást segített volna gyakorolni – egy billentyűzet nélküli, a szövegbevitelt roppant nehézkesen megoldó eszközön. Eriksson, Uff és a többiek más opció híján lemondtak, a Tiger Telematics sajtófelelősei pedig egy, az olvasókat harsány röhögésre késztető közleményt adtak ki: ebben siettek leszögezni, hogy mit sem tudtak az érintettek, köztük a szervezet második emberének múltjáról.

De a csirkefogók távozása semmit sem oldott meg. A háromszáz millió dolláros adósságot felhalmozó TT 2006 februárjában csődbe ment, és a hírhedt Tjock-Steffe is a címlapokra került, mert részegen, háromszázhúsz kilométer per órával száguldva összetörte kétmillió dollárra taksált Ferrari Enzo sportkocsiját. A férfi innentől kezdve az amerikai hatóságok kitüntető figyelmét élvezte: előbb 2006-2008 között sikkasztásért és illegális fegyvertartásért az USA egyik börtönben ült, majd hazájába visszatoloncolva behajtóként rábizonyított rémtetteiért kellett felelnie.

Egy bajnok méltatlan halála

A Smith Engeneering kötelékét erősítő John Ross joggal volt büszke magára, elvégre kollégái, Mike Purvis, Tom Sloper és Steve Marking támogatásával egy milliókat érő találmányt hozott tető alá. A saját kijelzővel bíró, vektorgrafikájára utalva Vectrex-nek hívott szerkezet toronymagasan kiemelkedett a második generáció képviselői közül, mivel a megfelelő kiegészítő megvásárlásával képes volt 3D-s grafika megjelenítésére, továbbá egy irányításhoz-rajzoláshoz egyaránt jó szolgálatot tevő fényceruzát is terveztek hozzá.

A kezdetben a General Consumer Electronics, majd annak felvásárlását követően a Milton Bradley támogatását és kiapadhatatlannak tűnő tőkéjét élvező konzolt látván a sajtó sem fukarkodott a dicsérő szavakkal. A Byte magazin zsurnalisztája valósággal elalélt az újító megoldások láttán, és nem rejtette véka alá azon véleményét, miszerint a jövő nagy slágerét próbálhatta ki. A nyolcvanas évek egyik legmeghatározóbb tech-lapjának, a Creative Computingnak az alapítója, David H. Ahl sem tudta palástolni lelkesedését: kollégájához hasonlóan lenyűgözte a grafika, és az erős induló felhozatal. A férfi így bizakodva tekinthetett a jövőbe – ám mint annyiszor, a történelem most is közbeszólt. A többre hivatott játékgép balszerencséjére 1982 novemberében, közvetlenül az észak-amerikai játékipart padlóra küldő nagy 83-as krach előtt került a boltok polcaira.

A rengeteg pocsékabbnál pocsékabb alkotás, és a mai szemmel nézve hihetetlen, a hordozható készülékekkel együtt majd két tucatnyi masinából álló, megfizethetetlen-átláthatatlan választék megbosszulta anno magát, és az örvény bűnöst-ártatlant egyaránt magával rántott. A bizalmatlan vásárlók a Vectrex-szel sem tettek kivételt. A kezdetben százötven dolláros ár előbb százra majd negyvenkilencre ment le, de ez sem hatott. Kései elégtételként ugyan az utókor fejet hajtott érdemei előtt, sőt, megannyi gyűjtemény kincsként kezelt éke lett, ám ez fikarcnyit sem vigasztalta az önhibáján kívül elbukó Ross-t.

Fantom az éjszakában

Amikor a Tim Roberts által alapított Infinium Labs beharangozta, hogy saját pályáján igyekszik majd megverni a Sony-t, a Microsoftot és Nintendót, a szaksajtó java erős kétkedéssel fogadta a fantasztikusan hangzó hírt. Hiszen a sorai között egyetlen, az ambiciózus célkitűzést hitelessé tevő nagyágyút sem tudó alakulat egy, a jól hangzó semmitmondás iskolapéldájává nemesedő közleményben tudatta a nagyvilággal, hogy tagjai meg fogják hódítani a szórakoztatóipart.

Az optimisták persze bíztak benne, hogy a Roberts által vezetett csapat rá fog cáfolni a várakozásokra, és ámulatba ejti majd az örök fanyalgókat. De sajnos ahogy teltek-múltak a hónapok, egyre szaporodtak az intő jelek. Az eredetileg 2004 első negyedévében érkező gépnek híre-hamva sem volt, és azt, hogy az újságírók mennyire unták a kutyakomédiává silányuló históriát jól érzékelteti, hogy javuk kerek-perec leírta, hogy az E3 során kiállított prototípust egyszerű, bazári blöffnek tartja. Az új céldátum 2004 novembere lett, ám hogy, hogy nem, azon felül, hogy az Infinium köznevetség tárgyává lett, semmi sem történt.

Galéria megnyitása
A Phantom. A kép Farbfilm munkája.

Az ideje javát befektetők felhajtásával töltő elnök-vezérigazgató tudta, hogy pengeélen táncol, és hogy egy kicsit elódázza az elkerülhetetlent, trükkös lépésre szánta el magát. Megegyezett egy olcsó, úgynevezett penny-s részvényekkel kereskedő ügynökkel, akinek busás sikerdíj fejében az volt a dolga, hogy azt hazudja ügyfeleinek, hogy a készülék megjelenése már küszöbön áll, és ha még időben lépnek, megharmincszorozhatják a pénzüket. A csel azonban nem vált be, sőt, a szagot fogó tőzsdefelügyelet lecsapott, és ahogy azt a hosszasan vizsgálódó nyomozók megállapították, ez az álhír egyedül azt a célt szolgálta, hogy a beavatottak busás haszonhoz jutva elhagyhassák a süllyedő hajót.

A bajba került, egy harmincezer dolláros bírság kíséretében a cégvezetéstől és a kis értékű részvényekkel való kereskedéstől egyaránt eltiltott Roberts át kellett, hogy adja a székét a pár hónapig regnáló Kevin Bachus-nak, akit később Greg Koler váltott. De egyikük sem tudott javítani a 2006-tól kezdve Phantom Entertainmentként hódítani igyekvő firma ázsióján. Februárban kiderült, hogy a sűrűn cserélődő vezetők három év alatt horribilis, 62.7 millió dolláros adósságot halmoztak fel. Az ott folyó projektek komolytalanságát jól mutatja, hogy miközben a tanácsadók és az alkalmazottak bérére 24 millió dollár ment el, addig fejlesztésre ennek kicsivel több, mint a tizedét költötték el. A történet happy end nélkül zárult. A rejtelmes masina igazolta, hogy a név kötelez, és megannyi, gunyorosabbnál gunyorosabb viccet leszámítva nyom nélkül múlt ki erről a világról.

Elátkozott úton

Bár az idő köztudomásúlag megszépíti az emlékeket, a Sega 1983 és 1999 közötti történelméről csupán a tények indokolatlan elferdítésével mondhatjuk azt, hogy egy maradéktalanul dicsőséges időszakról beszélhetünk. Akár jelképnek is felfoghatjuk, hogy a japán társaság első kísérlete, a balszerencséjére 1983. július 15-én, a NES piacra dobásakor debütáló SG–1000 csúfosan elhasalt, és jelentéktelen, az ágazat menetére semmiféle befolyást nem gyakorló bukásként kerülte el a világhírt. Ezután viszont tagadhatatlan, hogy sikeresebb esztendők következtek. Ugyan a Sega Master System nem tudta megszorongatni a Nintendo már-már hisztérikus fogadtatású klasszikusát, továbbá a Sega Gear is alulmaradt a Game Boy-jal szemben, ám mindketten hozták az elvárható kötelezőt. Sőt, sokak mérhetetlen döbbenetére a Mega Drive néven is emlegetett Sega Genesis-ből negyvenmillió egység talált gazdára.

Tekintve, hogy a SNES rosszabbul fogyott elődjénél, és a trónkövetelők eladásai megháromszorozódtak, abszolút elképzelhetőnek tűnt, hogy ügyes-okos üzletpolitikával, illetve a vásárlók igényeinek felmérésével átvegyék a vezetést, vagy veszedelmes, azonos szinten álló félként fussanak versenyt a végső győzelemig vezető célvonalig. De a nagyra törő álmok hamar semmivé foszlottak, mert egyik, ostobábbnál ostobább döntés a másikat érte.

A Genesis kiegészítői, az eszköz teljesítményét némileg felturbózó Sega 32X, és nevéhez méltóan CD-lejátszáshoz használható Sega CD keveseket hoztak lázba, ám ez semmi sem volt új a hordozható Nomad kálváriájához képest. Az önálló könyvtár nélküli, kizárólag a Mega Drive játékait futtató szerkezet fogyasztását borzasztóan optimalizálták: 2-3 óra alatt teljesen lemerített hat AA-elemet. De az illetékesek fittyet hánytak az egyre elégedetlenebb rajongók visszajelzéseire, és elképesztő önbizalomról tévén tanúbizonyságot, előbb 1994-ben Japánban, majd 1995-től kezdve a világ nyugati részén is árulni kezdték a Sega Saturnt.

Ám az egy cent híján négyszáz dollárba kerülő konzol kétszer annyit kóstált, mint a jóval hűségesebb vásárlókörrel bíró Nintendo N64-e, és még a fantasztikus nyitócímekkel érkező Playstationnél is drágább volt száz ropogós zöldhasúval. Ez már önmagában is elég lett volna ahhoz, hogy keveseket mozgasson meg, de igazolva, hogy csőstül jön a baj, a Saturnra egyrészt rendhagyó módon nem adtak ki saját, exkluzív Sonic-platformert, másrészt felhozatala finoman fogalmazva általában véve sem ért konkurensei nyomába. A katasztrófa nem is maradt el: alig 9,5 millió egységen tudtak túladni. Más opció híján a bizalmi tőkéjüket botor módon felélő japánok úgy döntöttek, hogy előre menekülnek. Az 1997-es E3-on a Playstation diadalmenetében oroszlánrészt játszó, majd új kihívást keresve a gyengélkedő vállalkozáshoz igazoló Bernie Stolar szokatlan nyíltsággal leszögezte, hogy a Sega nem a Saturnra alapozza a jövőjét. Ezzel általános elképedésre pár kurta szóval kivégzett egy alig pár éves játékgépet.

A férfi a kiállítás befejeztével a rá jellemző, pihenést-nyugalmat hírből sem ismerő tempóval kezdett el dolgozni azon, hogy új munkaadója ismét az élvonalba törhessen. Terve papíron egyszerűbb nem is lehetett volna. Többet-jobbat akart nyújtani a versenytársaknál, és egy olcsó, a külsős fejlesztők számára vonzó, lélegzetelállító grafikájú készülék mellett tört lándzsát. Ez volt a Dreamcast. Ám a kényszeresen rámenős Stolarnak rá kellett jönnie, hogy egyetlen fecske nem csinálhat nyarat. Annak dacára, hogy a Saturnnal csúnyán befürdő észak-amerikai kereskedők jóformán egyedül az ő makacs unszolására voltak hajlandóak újra nem csekély kockázatot vállalni, megbízói idővel terhesnek találták a személyét. Ezért, amikor felsőbb utasításra sem tett le arról, hogy a központ által javasolt 249 helyett 199 dollárért adja az Egyesült Államokban a masinát, útilaput kötöttek a talpára.

Ez súlyos hibának bizonyult. Mivel, míg kezdetben a megállíthatatlan gőzhengerként nyomuló alkusz jóvoltából a Sega új üdvöskéje slágercikknek számított az USA területén, és pillanatok alatt elkapkodták a készletet, az idő elteltével egyre kevesebben akartak beruházni a Stolar kifejezett javaslata ellenére gyalázatos kínálatú Dreamcast-be. Ez, megspékelve azzal, hogy Japánban milliók nem tudták megemészteni, hogy a náluk relatíve népszerű Saturnt egyik napról a másikra halálra ítélték, nem sok jót ígér. Főleg, mert végső kegyelemdöfésként az Utopia warezcsapat könnyed ujjgyakorlatként feltörte a másolásvédelmet, és onnantól kezdve erőfeszítés nélkül, egy boot-CD-vel lehetett kalózprogramokat futtatni. A megváltónak szánt, de későn érkező, 10,6 millió példányban elkelő, több száz millió dolláros veszteséget okozó masina így végképp az egyszerű fejlesztő-kiadók közé lökte a nem is olyan régen még a szcéna uralásáról, vagy javának bekebelezéséről ábrándozó, és erre reális eséllyel bíró Segát.

Neked ajánljuk

Kiemelt
-{{ product.discountDiff|formatPriceWithCode }}
{{ discountPercent(product) }}
Új
Teszteltük
{{ product.commentCount }}
{{ voucherAdditionalProduct.originalPrice|formatPrice }} Ft
Ajándékutalvány
0% THM
{{ product.displayName }}
nem elérhető
{{ product.originalPrice|formatPriceWithCode }}
{{ product.grossPrice|formatPriceWithCode }}
{{ product.grossPrice|formatPriceWithCode }}
{{ product.displayName }}

Tesztek

{{ i }}
{{ totalTranslation }}
Sorrend

Szólj hozzá!

A komment írásához előbb jelentkezz be!
{{ orderNumber }}
{{ showMoreLabelTranslation }}
A komment írásához előbb jelentkezz be!
Még nem érkeztek hozzászólások ehhez a cikkhez!
Még nem érkeztek hozzászólások ehhez a cikkhez!
Segíts másoknak, mondd el, mit gondolsz a cikkről.

Kapcsolódó cikkek

Magazin címlap arrow_forward