1. oldal

Emberként gyakran hozunk rossz döntéseket. Ha kétfajta csoki közül jobban kedveljük az egyiket, azt hihetnénk, hogy egyértelmű lesz a válaszunk, ha választani kell a kettő között. A hagyományos közgazdasági modellek is ezt a logikát követik, vagyis azt feltételezik, hogy az emberek minden választási lehetőséget értékkel látnak el – a Snickers mondjuk 10 pont, a Milky Way pedig csak 5 –, és a legmagasabb pontszámú verzió mellett döntenek. A tapasztalat azonban azt mutatja, hogy a helyzet korántsem ilyen egyszerű, és döntéshozatali mechanizmusunk meglepően gyakran hajlamos hibákat elkövetni.

Egy nemrégiben lezajlott kísérlet során Paul Glimcher, a New York Egyetem kutatója kollégáival a gyakorlatban is kipróbálta, hogyan zajlik az említett csokiválasztás. A tesztek érdekes eredménnyel zárultak. A résztvevők többnyire azt az édességet választották a felkínált lehetőségek közül, amelyet korábban kedvencüknek neveztek, ha csak három opció között kellett dönteniük. Ha viszont 20 különböző csokit raktak le eléjük, választásuk sokkal megjósolhatatlanabbá vált. Bár továbbra is azt mondták, hogy az egyik édesség, például a Snickers a kedvencük, időnként egy másik csokit emeltek ki a többi közül. Amikor aztán Glimcher a Snickersen és a kiválasztott darabon kívül eltávolította a többi felkínált opciót, az alanyok maguk sem értették, hogy korábban miért nem a kedvencüket választották.

A közgazdászok több mint 50 éve tanulmányozzák a hasonlóan irracionális döntéseket. Bár a területen végzett munka az elmúlt évtizedek során számos Nobel-díjat eredményezett, azt egyelőre senki sem tudja, hogy miért történnek meg ezek a választások. Sokan elmélkedtek a rossz döntések mögött húzódó folyamatokról, és számos kísérlet történt annak feltárására is, hogyan lehetne megelőzni ezeket, de a jelenleg forgalomban lévő teóriák egyike sem tűnik igazán helytállónak, mondja Eric Johnson, a Columbia pszichológusa.

Glimcher és munkatársai együtt vizsgálják az agyműködést és a viselkedést, hogy magyarázatot találjanak az irracionális döntésekre. A szakértők a csokiválasztási kísérlet és más hasonló kutatások eredményeit állati neurológiai adatokkal, az agy elektromos aktivitását ábrázoló mérésekkel vetették össze, hogy kidolgozzák saját teóriájukat arról, hogyan jutunk döntésre, és hogyan csúszhat hiba a folyamatba.

Glimcher a neuro-közgazdaságtannak nevezett, nagyon fiatal tudományterület egyik úttörője, aki szerint az idegtudományok és a ökonómia elválaszthatatlanok egymástól. A kutató egyik legfontosabb eredménye az elmúlt években az volt, hogy kidolgozta, hogyan lehet kvantifikálni olyan elvont jelenségeket, mint például a döntéshozó által a választási lehetőségekhez hozzárendelt érték, és hogyan lehet ezeket a laborban tanulmányozni.

A szakértő és kollégái legújabb tanulmányukban azt állítják, hogy saját, idegtudományi modelljük sokkal jobban írja le, hogyan viselkednek az emberek, ha sok lehetőség közül kell választaniuk, mint a sztenderd közgazdasági elméletek. Glimcher teóriájának központjában az agy óriási energiaigénye áll. Agyunk mindössze testtömegünk 2–3 százalékát teszi ki, de a szervezet által felhasznált teljes energiamennyiség 20 százalékát használja fel működéséhez. Mivel az idegsejtek ennyire sok energiát igényelnek, agyunk valóságos csatatér, ahol folyamatos harc dúl a pontosság és a hatékonyság között. Glimcher szerint a pontosság a döntéshozatalban egy bizonyos szinten túl kifejezetten hátráltató tényezővé válhat, ezért állunk zavartan a szupermarketek polcain sorakozó édességek tömege előtt.

Glimcher elméletét mind a közgazdászok, mind az idegkutatók érdeklődéssel fogadták, de nem mindenkit győzött meg az új teória. „Kétségkívül érdekes, de egyelőre ez csak egy hipotézis” – mondja Camillo Padoa-Schioppa, a Washington Egyetem neurológusa. Az elfogadást persze az is nagyban megnehezíti, hogy a neuro-közgazdaságtan nagyon új terület, és művelői egyelőre azzal kapcsolatban sem jutottak egyetértésre, hogy az agy melyik részén születnek a döntések (ha van egyáltalán ilyen rész), arról már nem is beszélve, hogy hogyan zajlik ez a folyamat.

2. oldal

Glimcher egyelőre annyit igazolt, hogy elmélete bizonyos specifikus körülmények között jól működik. A következő lépésben szeretné kiterjeszteni az alkalmazhatóság körét, és megmutatni, hogy az új modell minden releváns területen jól írja le a látszólag érthetetlen döntések előfordulását. „A döntéshozatal egyesített elméletét szeretnénk megalkotni” – mondja a kutató.

Ahogy már említettük, az agy rengeteg energiát emészt fel működése során. Az idegsejtek folyamatosan információkat küldenek egymásnak elektromos pulzusok formájában, és ahogy mesterséges körülmények között, ezek létrehozása a biológiai rendszerekben is sok energiát emészt fel. Az 1960-as években a szakértők egy része azzal az elmélettel állt elő, hogy az agy úgy igyekszik csökkenteni az energiafelhasználást, hogy az információkat a lehető leghatékonyabb módon kódolja. Ennek értelmében a neuronok lehető legkevesebb pulzussal kódolják az adatokat, hasonlóan a kommunikációs hálózatok működéséhez.

Az 1990-es évek végétől egyre világosabbá vált, hogy a dolog a látórendszerben valóban így működik. Az agy úgy kódolja a kinti világ képét, hogy figyelmen kívül hagyja a megjósolható információkat és a meglepő jelenségekre fókuszál. Ha a fal egyik része sárga, nagy valószínűséggel a többi területen is sárga lesz, és ez nem is fog megváltozni a következő percekben, így a neuronoknak ezzel a részlettel nem kell foglalkozniuk. Ha viszont egy nagy vörös folt van fal közepén, az idegsejtek speciális figyelmet fordítanak arra, és a fal színe releváns információvá lép elő.

Glimcher szerint az agy döntéshozatali mechanizmusa ugyanígy működik. Képzeljünk el egyszerű szituációt: egy majomnak két pohár gyümölcslé közül kell választania. Az egyszerűség kedvéért feltételezzük, hogy az állat agyában mindkét lehetőséget egy-egy neuron reprezentálja. Minél vonzóbb az egyik lehetőség, annál sűrűbben sül el a hozzá tartozó idegsejt, a majom pedig összeveti a két sejt működését, és ez alapján hozza meg döntését.

Az első hipotetikus kísérlet során még egyszerű lesz ez utóbbi döntés. A kísérletvezető az egyik pohárba egy korty nedűt helyez, míg a másikat teletölti gyümölcslével. A kisebbik adagot reprezentáló neuron másodpercenként egy pulzust ad le, míg a teli pohárhoz tartozó idegsejt százszor gyakrabban sül el. Ebben az esetben könnyű eldönteni, hogy melyik idegsejt az aktívabb. Jóval nehezebb azonban a helyzet, ha az állatnak egy teli és egy majdnem teli pohár közül kell választania. Az egyik neuron ebben az esetben másodpercenként 80-szor sül el, míg a másik 100-szor. Ezt különbséget pedig más sokkal kevésbé egyszerű észlelni.

Glimcher szerint az agy ezt a problémát úgy oldja meg, hogy minden új választáshoz újrakalibrálja a skálát. Vagyis a majdnem teli pohárhoz tartozó neuron a valóságban nem az egyetlen korttyal arányos mértékben 80-szor, hanem annál sokkal ritkábban fog pulzusokat kibocsátani, így a majom ismét könnyen megkülönböztetheti a két lehetőséget.

Glimcher modellje, amelynek a megosztó normalizálás nevet adta, ezen újrakalibrálási folyamat matematikai hátterét írja le. A szakértő és kollégái szerint a neuronok mindig csak azokat az információkat kódolják bele pulzusaikba, amelyek a különbséget jelentik a felkínált választási lehetőségek között. „Az opciók közt rendszerint sok közös vonás” – mondja Glimcher. A normalizálás során a redundáns adatok eltűnnek, és csak a releváns információ marad meg, mivel spórolni lehet az energiával, magyarázza a kutató. Glimcher elmondása szerint elméletének ezen része egyáltalán nem újdonság az adaptív rendszerekkel foglalkozó mérnökök számára, az emberi döntéshozatalról ugyanakkor még senki sem beszélt hasonló kontextusban.

Bár a gyümölcsleves kísérlet pusztán teoretikus, Glimcher és munkatársai tényleges tesztek során monitorozták olyan majmok agyát, amelyeknek különböző helyzetekben döntéseket kellett hozniuk. Ezen tesztek pedig azt sugallják, hogy a döntéshozó neuronok valóban a modell által megjósolt módon viselkednek. Ha a kutatók megnövelik az egyik választási lehetőség értékét, például egy kevéssé kedvelt csokit egy nagy kedvencre cserélnek le, az ezt a döntést reprezentáló idegsejtek sűrűbben kezdenek tüzelni.

3. oldal

Ha a többi lehetőség értékét is megnövelik, tehát például a nagy kedvenc Snickers mellett egy kevésbé kedvelt, de óriási méretű Milky Way szeletet kínálnak fel, ami relatíve csökkentené a Snickers értékét, a modell alapján a Milky Wayhez tartozó neuronoknak le kellene lassulniuk, hogy továbbra is egyértelművé tegyék a döntést. A szakértők mérései szerint a fali lebeny neuronjai valóban így működnek, alátámasztva, hogy amit az idegsejtek művelnek, az valóban nagyon közel jár vagy egyenértékű megosztó normalizálással.

A döntéshozatali rendszer ezen modellje a hibákra is jó magyarázatot ad. A mechanizmus az esetek nagy részében jól működik, de ahogy a sötét szobából kilépőt átmenetileg elvakítja az erős napfény, úgy a döntéshozatalai mechanizmust is túl lehet terhelni. Ennek talán legegyszerűbb módja a választási lehetőségek számának megnövelése, amivel napjainkban gyakran szembesülünk. Glincher és kollégái is az ilyen helyzetekből fakadó hibákra koncentrálnak kutatásuk jelenlegi szakaszában, és azt tervezik, hogy a következő fázisban vizsgálják meg, modelljük más hibás döntéseket eredményező szituációkban is megfelelően működik-e.

Glimcher nem az egyetlen idegkutató, aki az érték nyomait keresi az agyban. Különböző tudóscsoportok az agy számos régióját megvizsgálták ilyen szempontból, abban viszont egyelőre nincs egyetértés, hogy hol történik meg a tényleges döntéshozatal. Vagyis nem tudni, hogy az agy melyik területe számolja ki, hogy a Snickers többet ér, mint a Milky Way. Glimcher szerint a döntés a fali lebenyben zajlik le, de mások szerint viszont a hasonló közgazdasági kérdések másutt történnek meg. A fali lebeny sérülése nem károsítja az értékalapú választásokat, a homloklebenyé viszont igen, mondja Padoa-Schioppa, aki szerint emiatt erősen kétséges Glimcher teóriájának és az azt megtámogató adatoknak a helytállósága.

Mások szerint míg Glimcher új modellje jól működik az egyszerű döntéseknél, amelyeken eddig tesztelték azt, az összetettebb szituációkban nem fogja megállni a helyét. Yu szerint a túlságosan is leegyszerűsített az a mód, ahogy a kutatócsoport vizsgálta a döntéshozatalt. A szakértő úgy véli, hogy az összetettebb kép kialakításához a kiindulópontnak használt látórendszer nem jó minta. Míg ugyanis az nagyjából egyértelmű, hogy egy adott pillanatban a látórendszer milyen információkat próbál kódolni, a döntések körülményei közel sem ennyire világosak és sokkal több bennük a szubjektív tényező.

Egy házvásárlás esetén például döntéshozatal szempontjából fontos adat lehet a szóba jöhető ingatlanok elhelyezkedése, mérete és ára is, az azonban, hogy a vevő számára ezen mutatók esetén melyik érték optimális, már korántsem egyértelmű. Van, aki a nyüzsgő belvárost kedveli és van, aki a kertvárosokat, van, aki a régi épületeket és van, aki a moderneket. Ezek értékei tehát személyenként és életszakaszonként is eltérhetnek, így azt sem tudni, hogy egy adott döntés során mi minősül redundáns adatnak és mi releváns információnak, mondja Yu.

Yu szerint a rossz döntések mögött pontosan az áll, ahogyan értékeljük az opciókat. Ha rengeteg házat vettünk már meg életünk során, máshogy értékeljük a lehetőségeket, mint egy első vásárló. És ha szüleink korábban belebuktak egy ingatlanbefektetésbe, megint mások lesznek prioritásaink a vásárláskor, magyarázza a kutató. Yu arra is felhívja a figyelmet, hogy a látórendszer és a döntéshozatali mechanizmus célja alapvetően eltér. Míg a látás során minél több információt próbálunk megtudni a minket körülvevő világról, a döntések célja egy olyan opció kiválasztása, ami a legkedvezőbb számunkra, amit a leginkább élvezni tudunk. Ez pedig már túlmutat azon, amit kézzel fogható adatokkal le lehet írni.

Sokunk számára a döntéshozatallal kapcsolatos kérdések elsősorban gyakorlatiak, vagyis azt szeretnénk tudni, hogyan hozhatunk jobb döntéseket. Glimcher szerint kutatása saját döntéseinek hatékonyabbá tételében is segített. „Ahelyett, hogy azt választanám, amit a legjobbnak remélek, újabban mindig a legrosszabb opciók kizárásával kezdem” – magyarázza a kutató. Így kezelhető számúra csökkenti le a lehetőségeket, amivel agya már könnyebben megbirkózik. „Néha a legbonyolultabb dologok vezetnek rá valami nagyon egyszerű felismerésre, ami aztán megkönnyíti döntéseink meghozását.”